 |
Műszaki értelmiségiként 44 éves koráig nem foglalkozott semmiféle, a történelemhez kapcsolódó kérdéssel még amatőr, műkedvelői szinten sem. A revizionisták munkásságát bemutató sorozatunk előző részében ejtettünk szót a "holokauszttagadásért” napjainkban is egy németországi börtönben sínylődő Ernst Zündelről, aki ellen a kanadai hatóságok 1985-ben és 1988-ban emeltek vádat „hamis hírek terjesztése” gyanújával. Zündel védőügyvédei a büntetőjogi eljárás második szakaszában megbízták Fred Leuchtert — akinek szakterülete volt a mérges gázzal működő, kivégzésre szolgáló kamrák tanulmányozása —, hogy legyen a védelem egyik koronatanúja. Leuchter politikailag abszolút semleges egyéniség volt, sőt 1988-ig egyáltalán nem foglalkozott az ún. holokauszt-problémával, tehát elfogadta az iskolában tanultakat, illetve a hivatalos történettudomány álláspontját, miszerint a németek a második világháború éveiben sok millió embert pusztítottak el az ún. haláltáborokban.
Leuchter 1988. február 25-én felesége és egy műszaki rajzoló, Howard Miller társaságában Lengyelországba utazott, ahová elkísérte őt Jürgen Neumann operatőr és Theodor Rudolph lengyel tolmács. Egyhetes ott-tartózkodásuk alatt az amerikai mérnök megvizsgálta az Auschwitz-I (központi tábor), az Auschwitz-II (Birkenau), illetve a Majdanek területén lévő állítólagos gázkamrákat, valamint a halottégetésre szolgáló krematóriumokat abból a célból, hogy szakvéleményt mondhasson arról, vajon az 1942-1945 közötti időszakban folyt-e tömeges mértékű emberirtás a szóban forgó táborokban, illetve ezen időszakban mennyi lehetett a maximálisan végrehajtott hamvasztások száma az égetőkemencékben.
Visszatérése után 1988 áprilisában készült el Leuchter híres és a holokauszt-vallás trónfosztásában korszakalkotó jelentőségűnek mondható jelentésével, amely egzakt, természettudományos alapon egyértelműen megcáfolja a holokauszt dogmatikusok vallási fanatizmusból eredő kinyilatkoztatásait, hiszen nem kisebb horderejű végkövetkeztetésre jut, mint arra, hogy sem Auschwitzban, sem Majdanekben nem voltak emberek meggyilkolására épített gázkamrák, és hogy a fenti helyeken feltételezett gázkamrákat sem akkor, sem máskor nem használhatták kivégzésekre, vagy nem gondolhatja egyetlen szakember sem, hogy azok kivégzésre szánt gázkamrákként működtek.
A Leuchter-jelentés célja tehát voltaképpen az, hogy megnyugtatóan tisztázza, miszerint a három lengyelországi táborban a feltételezett gázkamrák és krematóriumi berendezések működhettek-e a holokausztirodalomban nekik tulajdonított módon. A célkitűzés magában foglalja a tényleges berendezések vizsgálatát és ellenőrzését, a berendezések tervrajzát, az itteni létesítményekben használatos eljárások leírását, a felhasznált gázmennyiség meghatározására is gondolva, az ezekben használatos időtartamokat (vagyis a kivégzés és a szellőztetés idejét), a kamrák tényleges méreteit azzal a szándékkal, hogy a túlélők által mondottak igazságtartalmát és hihetőségét meghatározhassák. Kiemelten hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy Leuchternek nem volt célja a nem gázosítással megölt vagy elhalt személyek számára vonatkozó becslés, illetve meghatározás, valamint nem kívánt állást foglalni a hitleri Németországgal és a második világháborúval kapcsolatos bármely kérdésben, így abban sem, hogy megtörtént- e a holokauszt, avagy sem.
A hidrogéncianid gázt (HCN) az első világháború óta fertőtlenítő szerként használták. Általában nátriumcianid és hígított kénsav vegyi reakciója útján állítják elő. A reakció eredményeként kéksav (hidrocián sav) visszamaradása mellett HCN kerül a levegőbe. A hidrogéncianid az egyik legerősebb és legveszélyesebb a fertőtlenítésre használt vegyszerek közül. A második világháború során az egész világon — tehát távolról sem csak Németországban — a HCN-nel való fertőtlenítés céljából épített vagy átalakított épületeket használt minden hadi és egészségügyi szervezet. A HCN-t használták mindenütt a betegségek, különösképp a pestis és a tífusz megfékezésére, s az ezek terjesztésében fő szerepet játszó patkányok, tetvek, bolhák pusztítására. ( Sajnálatos módon még így sem tudták megakadályozni, hogy különösen az angolszászok által romhalmazzá bombázott Harmadik Birodalomban a háború utolsó szakaszában ne haljanak meg emberek szörnyű körülmények között, többnyire a rettegett tífuszban, miként errről tanúskodnak a győztesek által a koncentrációs táborokban készített fényképek és filmek is. Ezen áldozatok tehát nem a feltételezett gázkamrákban pusztultak el, miként azt szeretik a hiszékeny, s a horrorisztikus borzalmakra mindenkor oly fogékony tömegekkel a holo-inkvizítorok elhitetni). A Németországban használatos Zyklon-B elnevezés márkanév volt, a HCN-t valamilyen hordozóanyag szívta föl (cellulóz vagy kovamoszat-tartalmú föld), így apró darabkákban, illetve pirulákban, granulátum formájában szállították légmentesen lezárt kannákban, valamint fémdobozokban. A granulátumot szét kellett szórni a fertőtlenítendő terület padlózatán, és olyan kamrákban lehetett eredményesen alkalmazni, ahol a levegőt 25,7 Celsius fok, azaz a HCN forráspontja fölé tudták melegíteni. A fertőtlenítés után a megtisztított területet minimum 10 órán át szellőztetni kellett.
Fontos már elöljáróban hangsúlyoznunk, hogy a HCN-nel történő fertőtlenítés, egyáltalán ennek a veszélyes gáznak az alkalmazása nem mehet végbe elemi biztonsági előírások betartása és megfelelően tervezett és szigetelt épületek, valamint a szükséges infrastrukturális berendezések megépítése nélkül. Ezt azért kell már most előre bocsátanunk, mert a mai napig közönséges, mindenféle speciális védelmi és biztonsági berendezéseknek híján lévő épületeket mutogatnak a hiszékeny, a Schindler listáján, illetve hasonló történelmi hitelességű hollywoodi giccsfilmeken nevelkedett turistáknak az egykori koncentrációs táborok területén az idegenvezetők.
Először is azt hangsúlyozza Leuchter, hogy egy gázkamraként működő épület esetében a legalapvetőbb követelmény az, hogy az objektumnak — akár téglából, akár kőből épült — kívül-belül szurokkal, kátránnyal vagy aszfalttal szigeteltnek kell lennie, az ajtókat és ablakokat pedig impregnált vagy kátrányozott vitorlavászonnal kell tömíteni. Másodsorban a kamrában egy gázfejlesztőnek vagy szétosztónak is lennie kellett, amelyeknek a forró levegőt kellett volna irányítaniuk a Zyklon-B-re, és áramoltatniuk a meleg levegőt, illetve a gázt, a térben való egyenletes eloszlás végett. Végül a gázkamrának a mérges levegő kiürítésére és friss levegővel történő kicserélésére erre alkalmas, nagy teljesítményű szívó vagy szellőztető ventilátorral kellett rendelkeznie. Ez az auschwitzi állítólagos gázkamrák méreteit tekintve több órás szellőztetést tett szükségessé. Amennyiben viszont a hőmérséklet 25,7 Celsius fok alá süllyedt ( s a holokauszt-történetírás szerint az elgázosítások 1942-1943, 1943-1944 és 1944-1945 telén is csúcsra járatva zajlottak), abban az esetben a HCN besűrűsödik, és a létesítményt színtelenítő klóroldattal vagy ammóniával kell mentesíteni gépi vagy kézi permetezés révén, ami a ventilátorok alkalmazásánál is munka- és időigényesebb folyamat. Leuchter különösnek tartja, hogy az állítólagos kivégzésre szánt német gázkamrák tervezői sohasem tanulmányozták és nem vették figyelembe az Egyesült Államok technológiáját, azon egyetlen országét, amely akkoriban gázzal végzett ki elítélteket.
Vizsgálatai során az amerikai szakember nem tanulmányozta az auschwitzi I. és II. számú bunkert, melyek eredetileg parasztházak voltak, ma azonban már rekonstruált változatukban tekinthetők meg, részletes vizsgálatnak vetette alá viszont a szintén a központi tábor ( ennek a bejárata felett olvasható a nemrégiben eltulajdonított, majd rövidesen megkerült „arbeit macht frei” felirat) területén lévő Krema I-et, a birkenaui lágerben található Krema II., III., IV., és V.,létesítményeit, valamint a Majdanekben épült kamrákat és krematóriumokat. A Krema I. gázkamraként történt egykori alkalmazása teljes egészében kizárható. Azon túl, hogy a szükséges szigetelés teljes egészében hiányzik, a létesítmény az auschwitzi SS-kórházhoz csatlakozik, és csőhálózata a tábor főcsatornájával van összekötve, ami azt eredményezte volna, hogy ezen keresztül gáz jutott volna a kórházba, az ott lévők halálát okozva. Nincsenek szellőztető berendezések sem, továbbá a fűtő- és szórószerkezetek is hiányzanak. Az épület mindig nedves, sohasem fűtötték, a hőmérséklet tehát még nyáron is 25,7 Celsius fok alatt maradt, márpedig fentebb már utaltunk rá, hogy a hideg nyirkos levegő és a Zyklon-B nem férnek meg egymással. Az épületben az összes ajtó befelé nyílik, amely tömeges elgázosításokat feltételezve eleve megakadályozta volna a holttestek eltávolítását. A két majdaneki épületegyüttesben is hasonló problémákkal ( nyirkosság, a szigetelés hiánya) szembesült Leuchter, tetézve azzal, hogy nagyon közel került egymáshoz a kamra és az égetőkemencék, amely a magas hőmérséklet miatt robbanást, s a kezelő személyzet azonnali halálát idézhette volna elő.
Ami a krematóriumok alkalmazását illeti a táborok területén, Leuchter először is megállapítja, hogy a halottégetés korántsem új keletű fogalom. A katolikus egyház és az ortodox judaizmus ugyan tiltotta a hamvasztást híveik számára, ellentétben számos keleti kultúrával. Európában az ipari forradalom, a szekularizáció térhódításával az 1800-as évek elejétől újra alkalmazták a halottégetést. Ez az eljárás különösen előnyössé válik járványok megfékezésekor: nagy népsűrűségű területeken földeket tesz szabaddá, télen, fagyott talaj esetén megszünteti a hullatárolás szükségességét. Mivel a csontokat nem lehet elégetni, ezeket zúzógéppel porrá kell őrölni, tehát a holokauszt-dogmatika kiagyalói itt egy újabb olyan faktort építettek be a rendszerükbe, amely tovább bonyolította és lassította az állítólagos népirtás folyamatát. Leuchter megállapítja, hogy az 1940-es években, az olaj-, szén-, és kokszkazánok mintegy 3,5-4 óra alatt égettek el egy holttestet. ( Auschwitzban és Majdanekben szén-, illetve koksztüzelésű kazánok működtek — minden csepp olajra szükségük volt a Wehrmacht gépjárműveinek és hadi eszközeinek —, viszont az amerikaiak által készített légi felvételeken e tüzelőanyag-hegyeknek a legcsekélyebb nyoma sem látható.) Elméletileg tehát egyetlen nap alatt átlagosan maximum 6,8 tetemet lehetett elhamvasztani. Viszont a krematóriumok pihentetése és karbantartása miatt gyakorlatilag három hamvasztás hajtható végre egy 24 órás időszak alatt. ( Már csupán emiatt is a fantázia mesevilágába utalhatók a „szemtanúk” által megadott napi tízezres nagyságrendű gyilkosságok és égetések legendája a kéményekből kicsapó görögtüzekkel, a sűrűn gomolygó fehér — a nők égetésekor —, illetve fekete — a férfiak hamvasztásakor — füstfelhőkkel egyetemben).
Fred Leuchter vizsgálódásainak legfontosabb fejezetét jelentette a szóban forgó épületek falaiból nyert tégla-, habarcs-, beton- és üledékminták vegytani és fizikai elemzése. A kutatócsoport a Krema I., II., III., IV. és V. épületeinek kamráiból továbbá a birkenaui tetvetlenítő helyiségből vett kísérleti mintákat, azon megfontolásból, hogy a téglában és habarcsban a cián egyesül a vassal és ferri-ferrocianid vagy berlini kék elszíneződéssé válik, ami a vascianid nevű, rendkívül tartós, összetett, akár több ezer évig is fennmaradó anyag. Rendkívül fontos, bizonyító erejű tény, hogy csaknem az összes minta negatív volt, s az a néhány, amely pozitív volt, alig haladta meg az érzékelési szintet, vagyis a 31 minta közül 13 db kilogrammonként 1,1-7,9 mg cianid-tartalmat mutatott, míg az említett tetvetlenítő berendezésből vett 32. számú kontrollmintában 1050(!) mg cianid volt kilogrammonként. Vagyis egzakt, természettudományos kísérlettel (is) igazolható: az állítólagos gázkamrákban soha nem pusztítottak el HCN-nel embereket az Endlösungnak nevezett projekt keretében, amely egyébként is a zsidó kérdés végső, területi alapon történő megoldását jelentette a németországi zsidó vezetők helyeslésétől kísérve. Viszont a koncentrációs táborokban a németek a Zyklon-B-t arra használták, amire azt kifejlesztették: kártevők irtására és fertőtlenítésre a járványveszély megelőzése érdekében. A Jelentés külön kitér a majdaneki emlékhelyen látható állítólagos emberi hamvak kérdésére. Leuchter ezeket a hamvakat osztrigaszürkének látta. Ebből azt a kézenfekvő következtetést vonta le, hogy az emlékhelyen kiállított keverékben homok is van, tehát megalkotói eleve prekoncepciós céllal, az ún. holokauszt igazolására, manipulatív eszközök alkalmazásával hozták azt létre. Ami pedig a Nobel-békedíjas gyűlölködő, Elie Wiesel égetőgödreit illeti: Birkenaut ingoványra építették, így igen magas a talajvízszint, s mivel hullákat nem lehet még benzin alkalmazásával sem víz alatt égetni, az egész horrortörténet a fantázia terméke, magyarán: mese.
Az egyes objektumok további, részletes tanulmányozása során Leuchter megállapította, hogy a központi tábor területén fekvő Krema I. állítólagos gázkamrája kezdetben halottasház, a későbbiekben légoltalmi óvóhely volt. Az épület mindkét ajtaja befelé nyílik. A halottasház kamrájában a világítás nem volt robbanásbiztos, jelenleg sem az. A padlóban talajcsövek futnak, amelyek a tábori fővezetékhez és a szennyvízcsatornákhoz csatlakoznak. Amennyiben valóban gázkamraként működött volna ez az épület, úgy folyamatosan életveszélynek tették volna ki a tábori személyzetet a vezetékrendszerbe beszivárgó nagy mennyiségű HCN jelenlétének köszönhetően. Leuchter konklúziója a következő: „Az állítólagos gázkamra szellőzőrendszerét egyszerűen négy szögletes tetőszellőzőből képezték ki, amely kevesebb, mint kétlábnyit szellőztet a tetőfelületen. A HCN-gáz ilyen szellőztetése kétségtelenül azt eredményezné, hogy a mérges gáz elérné az út másik oldalán kis távolságra levő SS-kórházat, s így a betegek és a fenntartó személyzet halálát okozná. Azon tény miatt, hogy az épületnek a szivárgás megelőzésére nincs tömítőanyaga, és nincsenek tömített ajtói a krematóriumot elérő gáz megelőzésére; hogy csőhálózata révén a tábor minden épületét eléri a gáz; hogy nincs fütőrendszere, keringető rendszere, szellőztető rendszere vagy kéménye, nincs gázelosztója, viszont állandó nyirkosság van; hogy nincs a kamrákban megfelelő áramoltatás, és nincs mód arra, hogy megfelelően vezessék be a Zyklon-B anyagot — így merő öngyilkosság lett volna megkísérelni, hogy ezt a hullaházat gázkamraként használják. Az eredmény robbanás lett volna vagy szivárgások, melyek az egész tábort elgázosítják.” A birkenaui Krema II., III., IV. és V. objektumokról a Jelentés megállapítja, hogy itt sem volt szellőztetés, fűtőrendszer, keringetőrendszer, sem kívül, sem belül nem volt tömítés és szigetelés, a hullakamrákon pedig nem voltak ajtók. Megjegyzendő még, hogy a Krema IV és V-ben nem voltak hamvasztó berendezések sem.
Összegzésképpen Leuchter a következő konklúzióra jut: „…a szerző nem találja annak bizonyítékát, hogy az állítólag kivégzésre szolgáló gázkamrák bármely berendezését valaha is ilyen céllal használták volna, mint annak sem, hogy ezen berendezések tervezése és kivitelezése folytán kivégzési célokat szolgáló gázkamrák gyanánt használhatták volna.
Leuchter Jelentése sokkolóan hatott a holoklérus közbeszédet és tudományos közvéleményt manipuláló képviselőire. Ezért az Auschwitzi Állami Múzeum egyfajta válaszlépésként megbízta a Krakkói Törvényszéki Kutatóintézetet, hogy végezzen el egy újabb vizsgálatot a holomítosz szimbolikus-szakrális színhelyén. A lengyel intézet által megfogalmazott hatoldalas igazságügyi szakértői jelentésben lényegében Leuchter megállapításainak és következtetéseinek megerősítése szerepel. Témánkhoz kapcsolódó érdekességként feltétlenül megemlítendő, hogy a mintavételeknél jelen volt Franciszek Piper, az Auschwitzi Állami Múzeum főgondnoka is, aki a zsidó származású David Cole által vele készített interjúban azt a rendkívüli kijelentést tette, miszerint a koncentrációs tábor területén felhasznált Zyklon-B granulátum, illetve a belőle fejlesztett gáz 95 százalékát fertőtlenítésre és a kártevők irtására használták fel, s csupán a maradék 5 százaléknyi mennyiség szolgált emberirtás céljára. Különös, valóban: ezek az elvetemült nácik annyira féltették a meggyilkolandók egészségét, hogy a teljes gázkészlet csaknem egészét a pusztító járványok kitörésének megakadályozására vették igénybe. Mivel a lengyel szakértők vizsgálata lényegében megismételte Leuchter Jelentésének tényanyagát, nem kell azon csodálkoznunk, hogy a nemzetközi cionista körök, illetve a holokauszt-mitológia további fenntartásában érdekelt „kutatóintézetek” és egyesületek nem biztosítottak nyilvánosságot e fontos dokumentumnak sem.
Az amerikai és az európai cionista lobbi bosszúja nem sokáig váratott magára. Leuchtert emberileg, szakmailag, anyagilag megpróbálták ellehetetleníteni, példát kívánva mutatni arra, miképpen jár a korszerűnek hitt, és a lelkiismereti, illetve a gondolatszabadságot álszent képmutatással 200 éve hirdető euroatlanti civilizációban az a gondolkodó ember, aki kizárólag szakmai, tudományos alapon kérdéseket merészel feltenni korunk szekuláris vallásának dogmatikájára és relikviagyűjteményének valódiságára vonatkozóan. Leuchter ellen 1990-ben Massachusetts állam hatóságai mondvacsinált ürüggyel vádat emeltek, mondván, hogy mérnöki szakmájához nem rendelkezik a szükséges iskolai végzettséggel. Németországban pedig egy televíziós műsorban kifejtett revizionista nézetei megszólaltatása miatt letartóztatták. Bárhogy fenekednek is a cionista pórázon rángatott európai államok vezető hatóságainak képviselői a Leuchter, Zündel, Faurisson, Mahler és sok kiváló, bátor társuk levadászására, éppen Leuchter Jelentésének köszönhetően talán a legnagyobb hatóerejű időzített robbanó szerkezet került 1988-ban a holokauszt zsinagógájának alapzatába. Csak idő kérdése már, mikor omlik össze nagy robajjal a hazugság templomának épülete, s temeti maga alá korunk vallásának hazug, népámító főpapjait.
Lipusz Zsolt — Kuruc.info
Kapcsolódó anyagok:
