Kétségtelen, hogy Magyarországon a szakszervezet megnevezés egy történelmileg terhelt kifejezés. Ugyanis az előző rendszerben, a kommunizmusban finoman fogalmazva nem a dolgozók képviseletéről szólt, hanem a pártállami rendszer kiszolgálói voltak. A rendszerváltás után is megmaradt ez a „hagyomány” annyiban, hogy a szakszervezetek sokszor az aktuális baloldalinak nevezett progresszív, sokszor neoliberális politikai törekvésekhez igazodtak. Ám akárhogy is áll a helyzet, de érdekképviseletre szükség van, mert az belátható, hogy nélküle nem javul a munkavállalók helyzete. Ha rajtam múlna, a szakszervezet megnevezéshez sem ragaszkodnék, de itt most mellékes kérdés.
 Illusztráció: istockphoto |
Szóval a szakszervezetek feladata, hogy a dolgozók érdekeit képviseljék a munkáltatóval szemben. Csakhogy Magyarországon, különösen az állami cégeknél, a szakszervezeti vezetők fizetését sokszor épp az a munkáltató adja, akivel tárgyalniuk kell. Ez a helyzet nemcsak sajátos, hanem komoly függetlenségi kérdéseket is felvet. Mert hogyan működik most a rendszer?
A magyar jog szerint a szakszervezeti tisztségviselő a munkavállalók közül kerül ki, és továbbra is a cég alkalmazottja marad. A munka törvénykönyve biztosít számára úgynevezett munkaidő-kedvezményt: vagyis a munkaideje egy részét (sőt, akár egészét) a szakszervezeti feladatokra fordíthatja, miközben a távolléti díját, tehát a fizetését továbbra is megkapja.
Ez a gyakorlat különösen jellemző az állami cégeknél (MÁV, Magyar Posta, Volán, BKV), ahol a szakszervezeti vezető a vállalat alkalmazásában marad, a bérét pedig a vállalat fizeti. Jogilag tehát minden rendben: a vezető nem "vezetői bért" kap, hanem a munkabérét, miközben a cég felmenti a napi munkavégzés alól. Akkor miért tűnik ez mégis visszásnak?
Mert a szakszervezet feladata épp az, hogy a munkáltatóval szemben képviselje a dolgozók érdekeit. Ha viszont a munkáltató (az állami cég) fizeti a szakszervezeti vezető bérét, az óhatatlanul felveti a lojalitás kérdését. Hogyan lehet keményen fellépni azzal szemben, akitől az ember a fizetését kapja? A gyakorlat azt mutatja, hogy nagyjából sehogy, vagy nagyon csekély mértékben.
Mindezért sok dolgozó úgy látja, hogy a szakszervezetek túl gyávák, nem vállalnak konfliktusokat, sőt, inkább „együttműködnek” a vezetéssel. Ennek egyik oka az anyagi függőség, mert ha a szakszervezeti vezető státusza, bére, irodája és munkaideje mind a munkáltatótól függ, nehezebb valódi függetlenséget mutatni. Az állami cégeknél ez még élesebb probléma, mert a munkáltató maga az állam, tehát közvetve a kormány. A szakszervezeti mozgalom így egy erősen befolyásolt munkáltatóval áll szemben. Ez alapvetően gyengíti az érdekvédelmet.
De felvetődik a további kérdés, hogy miért alakult ez így. Látni kell, hogy Magyarországon a legtöbb szakszervezet manapság már gyenge, kevés tagdíjból gazdálkodik. Amit tagdíjként befizetnek a szakszervezeti tagok (ennek módját is megnehezített a kormány, nem vonható le automatikusan a fizetésből), az nem elegendő a főállású státuszra. S még így is az a helyzet, ha a vállalat nem biztosítana fizetett munkaidő-kedvezményt, sok szakszervezet egyszerűen megszűnne.
Annak idején úgy érveltek e rendszer mellett, hogy a törvény egyfajta kompromisszumot tükröz, elismeri, hogy a szakszervezeti tevékenység közérdekű, ezért engedi, hogy a munkáltató finanszírozza az ehhez szükséges időt. A szándék eredetileg szerintük nem a függőség, hanem a működőképesség volt. Ez nem nagyon valósult meg, s én a kormányzatok részéről a szándékot is kétségbe vonom, hogy valóban a működőképesség lett volna a cél.
Európában többféle modell létezik
Nyugat-Európát gyakran szoktuk joggal kritizálni, hogy olyan ideológiai folyamatok zajlanak el, amelyek elfogadhatatlanok, jelen írás témája viszont egészen más természetű, maradjunk annyiban, még ennek ellenére is vannak dolgok, amiket érdemes lenne megfontolni, átvenni. A szakszervezeti rendszer egészen biztos, hogy ilyen. Bár nyilván a történelmi háttér is más.
De a német rendszerben a szakszervezetek teljesen függetlenek. A tagdíjakból tartják fenn magukat, és a vezetőiket is ebből fizetik. Ehhez persze megfelelő tagság is szükséges, ami Magyarországon nincs. Sőt, a jelenlegi magyar dolgozóknak mintegy 6 százaléka tagja csak valamely szakszervezetnek. Ördögi kör, mert a szakszervezetek ereje mindenkor függ annak tagságától is, de a tagság úgy nem lesz, ha az emberek azt látják, tökéletesen értelmetlen belépni, mert „úgy sem csinál semmit”. Itt a „gordiuszi csomót” felvágni csak egy harmadik fél tudja, itt volna feladata a politikának. Tehát Németországban sem fizetik közvetlenül az állami a szakszervezeteket, de közvetett módon igen, például képzési vagy tárgyalási programokon keresztül.
A skandináv országokban azonban az állam anyagilag is segíti a társadalmi párbeszédet, nem közvetlenül a vezetőket fizeti, hanem a szakszervezetek és munkaadói szervezetek működéséhez járul hozzá. Így a rendszer átlátható, az érdekképviselet pedig független. Franciaországban és Hollandiában léteznek úgynevezett „társadalmi párbeszéd alapok”, amelyekből mindkét oldal – munkavállalói és munkaadói – támogatást kap. Az alapokat az állam finanszírozza, de független testületek kezelik, így elválik a politikai és a gazdasági befolyás.
Látszólag tehát nem lenne lehetetlen Magyarországon sem egy újfajta szemléletmód és ebből kifolyólag rendszer bevezetése, ha a kormány politikája nem állna tökéletes ellentétben ezzel. A Fidesz gazdasági és munkaügyi politikája ugyanis nem nemzeti, hanem kőkeményen neoliberális kapitalista. S, hát Parragh László, Orbán Viktor egyik fő gazdasági tanácsadója néhány éve ki is fejtette, hogy a „mi versenyképességünk az olcsó munkaerő” - a multik számára.
Lantos János – Kuruc.info
