1969-ben adott hírt a nemzetközi média arról, hogy a magyar származású Móricz János egy ősi civilizáció eddig ismeretlen és feltáratlan földalatti birodalmára bukkant Ecuadorban.

Az ott élő őslakos shuarok vezették el a magyar kutatót az ősi szent helyükre, egy titkos barlangbejáraton. A hatalmas Andok-hegység alatt, az amazonasi esőerdő kapujában, ezer kilométereken át húzódó, sok helyütt emberkéz által épített barlangrendszer egyik csarnokában Móricznak ismeretlen eredetű tárgyakat, kincseket mutattak a shuarok. Lehetne mindez egy nagy sikerű hollywoodi kalandfilm is, ám ez valóság.

A horvátnádaljai (mai Körmend) születésű és a II. világháború óta Argentínában élő Móricz János a hatvanas években Ecuadorban dolgozott, egy német aranybánya megbízásából Morona-Santiago tartományban végzett felméréseket. Az évek során barátság alakult ki közte és az ott élő őslakos shuar nép között. Móricz mesélt nekik a magyarok mítoszairól, közte az ún. Arvisúrákról, miszerint őseink hajdanán aranylemezekre rótták az ősi történelmünket, a legutóbbi nagy kataklizma előtti és utáni történéseket.

A shuar vezetők előtt sem ismeretlen a történet, azonosságot véltek felfedezni a magyar nép és a shuar nép eredetmítoszai között. Mindezek mellett néhány közös szót fedeztek fel egymás nyelvében. A barátság és a közös szálak miatt a shuarok úgy döntöttek, megmutatják Móricznak a szent helyüket. Napokig haladva a föld alatt, Móricz eljutott a legtitkosabb termekbe, ahol több különböző méretű, úgynevezett galériát látott, amelyben több ezer arany és egyéb fémlemez sorakozott körben a falakon. A lemezek ismeretlen írással voltak teleírva, volt közöttük vésett, rovott, de a legtöbb azonban nyomott volt, ami sorozatkészítésre utalt. Ezt a csarnokot Móricz arany- vagy fémkönyvtárnak nevezte el, mert beavatói szerint is ezeken az arany lapokon ősi üzenet volt írva.

Más termekben több ezer kő-, és kerámiaszobor volt, amelyek a legkülönfélébb embertípusokat ábrázolták furcsa ruházatban. A shuarok szerint mindezeket egy régi nép, a mi szóhasználatunkban egy ősi civilizáció mentette ide egy ősi kataklizma elől.

Ez a Tayos-barlang az ecuadori-perui határ közelében van, 1969 óta hivatalosan magyar elnevezéssel Táltos-barlangnak hívják. Évek során kiderült, hogy ez nem csupán egy barlang, hanem egy egész labirintus-rendszer, amely több ezer kilométeren és több országon (Dél-Kolumbiától, Ecuadoron, Perun át Chiléig, Argentínába, Bolíviába és Brazíliába átnyúlva) húzódik az Andok hegység alatt. Az őslakosok hite szerint a mai napig is élnek emberek, vagy legalább is valamiféle lények odalenn, méghozzá városokban.

Bővebben itt.

 

Ez a könyv jelenleg kézi kötéssel készül egy olyan nyomdatechnikai eljárással (prégelés), amelyet utoljára 80 évvel ezelőtt készítettek Magyarországon, így ez a könyv e tekintetben is kuriózumnak számít.

Megjelent Piliscsillag, Napcsillag címmel szakrális kultuszhelyünkkel, a Pilissel, a Pilis titkaival kapcsolatban a piliskutatás alapkönyve. Nyugodtan tekinthető a már korábban megjelent kötetnek egy bővített és közvetlen folytatásának, annak egy jóval átfogóbb, de szemléletében teljesen hasonló újjászületésének.
"Két dolog volt, ami arra inspirált, hogy a pálos könyvet megírjam. Az egyik az a meggyőződésem, hogy a pálos rend igazi megismerése nélkül sem a magyarság középkori szellemiségét, sem az abból fakadó, és a középkori Európát fénybe borító mély spirituális arcát felfedni nem lehet.
A másik meggyőződésem, amiből ez a könyv megszületett, pedig az, hogy a magyar földnek a szakrális geográfia szerinti kitüntetett, központi helyén elterülő „szent” Pilis igazi megismerése, és a tradíciók szerinti majdani „működtetése” (ahogyan azt régen az Árpádok tudták és tették) az ősiségből átemelt magyar pálos hagyomány nélkül lehetetlen...
A magyar szakrális néphagyomány és néprajz által megőrzött mély, de mára töredékes szellemi örökség nagy és elpusztíthatatlan kincs..."

 

Részlet Pajor András, az egykori Pannon Rádió szerkesztő műsorvezetője, az eredeti Vasárnapi Újság jegyzetírója, a Keresztény Kulturális Akadémia elnöke által írt UTÓSZÓ - ból:

Megragadta már valaki egyszer is Bencsik László kezét az utcán, hogy
„Szerkesztő úr, Laci, vagy ahogy éppen... köszönöm, hogy élsz, hogy dolgozol, az alaposságot, hogy tanítasz és ébren tartasz minket, a fiam a rajongód, de még inkább mindannak, amit felkutatsz...”, hm? Talán soha, senki.

Az embernek kellemes ez a már említett hálátlanság és érdektelenség: a természetes inkognitó nagyobb mozgásteret enged, legalább ennyi jussunk legyen. Az asztalra viszont le kell tenni az ilyen könyveket. A magyar kultúra felfeslett filcezésű asztalára. Legyen csak ott! Legyen hozzáférhető! Álljon rendelkezésre!

Egy - egy példányt pedig ásson el mindenki a saját kertjében az öreg diófa tövéhez. Ha majd elhal és kivágásra szánják, az utókor találja meg a mai korszak nemes küzdelmeinek leírását új hajtásként.

Bővebben itt.

 

Visszatekintő történelmi tényfeltárást tart kezében az Olvasó. A kötet két igazságtalan jogi eljárást mutat be, szigorúan korhű dokumentumok, tények alapján, továbbá nyomon követi a kárvallottak sorsát is.

1942. nyara, Délvidék. Két harcedzett, az I. világháború harctereit is megjárt, többszörösen kitüntetett magyar katonatisztet (vitéz Asbóth Sándort és Zsoldos Andort) tartalékos századosként zsidó munkaszolgálatos tábori alakulatok élére vezényelnek.

Egyszerre állítják őket hadbíróság elé az alárendeltjeikkel szembeni emberséges magatartásukért, ám a hadbíróság elejti a képtelen, a józan észnek ellentmondó vádat. A munkaszolgálatosok, akikért a szolgálatuk alatt mindvégig kiálltak, akiknek többségét megmentették a biztos haláltól, drámai módon határozták meg századosaiknak a későbbi sorsát. Míg egyiküket - teljesen megérdemelten - a Világ Igaza kitüntetéssel jutalmazhatták és mindmáig emlékfa őrzi emlékét a jeruzsálemi Yad Vashem Emlékparkban, addig másikukat a szegedi Népbíróság kezére adták.

A szerző célja emléket állítani e két tisztességes embernek.

Bővebben itt.