A német támadásokra jellemző volt, hogy a támadás előtt kijelölték a támadás súlypontját (Schwerpunkt), ahol az erők legnagyobb összpontosításával támadtak. A Schwerpunkt kiválasztásánál a németek a következő tényezőket vették figyelembe: az ellenség gyenge pontjai; a terep alkalmassága a támadásra; a támogató fegyverek bevethetősége; a megközelítési útvonalak. A front többi részén másodlagos támadásokkal kötötték le az ellenséget.

A támadások frontjainak szélességére a következő volt a jellemző: egy szakasz 150-200 méter, egy század 300-500 méter, egy zászlóalj 400-1000 méter, egy hadosztály pedig 4000-5000 méter széles szektorban támadhatott.

A támadások több típusúak is lehettek: a Frontaleangriff (frontális támadás) a legnehezebb típus, a preferáltabb módszer inkább az Umfassenerangriff (bekerítő hadművelet).

A támadások előkészítése: a támadások előkészítéséhez a tüzérség csapást mért az ellenséges tüzérégi ütegekre. Ehhez nem használták fel a teljes tűzerejüket, nehogy elárulják az összpontosított erejük nagyságát. Az ellenséget azzal is megpróbálták megtéveszteni, hogy más szektorokban is végeztek tüzérségi előkészítést. A gyalogság az indulási vonalat beszivárgásos taktikával érte el, hogy megakadályozzák a veszteségeket. Az előkészületeket lehetőleg éjjel folytatták le, hogy az ellenséges megfigyelésnek ne tűnjenek fel.

A raj lehetőleg úgy mozgott előre, hogy tűzharc nélkül tudjon előrejutni a terep fedezeteit használva, vagy pedig olyan helyeken mozogva, ahol erős a tűztámogatás.

A rajparancsnoknak nem kellett a kijelölt szektorához tartania magát, amennyiben elkerülhette a veszteségeket a szomszédos szektorokban található terepfedezetet használva, habár azt el kellett kerülnie, hogy a hátul található nehézfegyverek tüzét elfedje.

A rajparancsnok pozíciója nem volt megkötve, mindig ott kellett tartózkodnia, ahonnét döntő hatást gyakorolhatott az ütközetre. Amíg el nem kezdődött a tűzharc, addig a rajparancsnok személyesen vezette az embereit, maga derítette fel a terepet, hogy eldöntse, milyen útvonalon, formációban és módon vihette előre az embereit. A rajparancsnok magasabb pontokat keresett, ahonnét beláthatta a terepet, és megfigyelhette az ellenséget. Eközben a raját álcázott helyen hagyta, és szóval, valamint jelekkel üzent nekik.

Az előrenyomulás során a géppuska vezette a rajt, hogy rögtön tudjon tüzelni, amikor támogatnia kellett a rajt. Amennyiben a terep olyan volt, hogy az ellenség meglephette a géppuskát, akkor a lövészek vezették az előrenyomulást, és a géppuskát hátul tartották.

Amennyiben a raj tüzérségi tűz alá került, úgy a katonák a földre vetették magukat a repeszek elől, majd gyorsan előrehaladva kerültek ki a tűz alól, lehetőleg valamilyen fedezéket kínáló terepponthoz futottak.

Amennyiben a raj erős tűz alatt álló terület elé ért, azt oldalról megkerülték. Amennyiben a megkerülés nem volt lehetséges, a területen egy hosszú futással jutottak át.

Az ellenség látókörén belül a raj csak szomszédos vagy hátul lévő egységek tüzének támogatásával mozoghatott, különben a veszteségek magasak lettek. Amennyiben szükséges volt, a géppuskák és a lövészek kölcsönösen támogatták egymást.

Az, hogy a raj tagjai együtt vagy egyesével mozogtak, függött az ellenségtől való távolságtól, az ellenség fegyvereitől és a tereptől (a rendelkezésre álló terepfedezettől). Nagy távolság esetén a raj tagjai hosszabb szakaszokat is együtt tehettek meg. Ahogy a távolság csökkent, úgy a szakaszok hossza is csökkent. Általános szabály volt, hogy a szakaszok hossza annyira hosszú volt, hogy célzott tűz még ne érkezhessen meg. 700-800 méteres távolság esetén 40 lépés hosszú szakaszokban lehetett mozogni, míg 300-400 méter esetén ez lecsökkent 15-20 lépésre. Amennyiben az ellenséges csapatokat nehézfegyverek tüzével lefogták, ezt a tényt gyorsan ki kellett használni hosszabb távolság megtételére.

Az ellenség erődtámpontjainak megsemmisítése elsősorban a támogató fegyverek (nehézgéppuskák, gyalogsági ágyúk, tüzérség) feladata volt. A rajparancsnoknak a rajt a szakasz küldetésén belül szükségtelen veszteségek elkerülésével kellett minél gyorsabban előrejuttatnia.

Amikor a fedezeten keresztüli előrehaladás már nem volt lehetséges, akkor a rajnak tüzet kellett nyitnia a géppuskával. A géppuskával meglepetésszerűen kellett tüzet nyitni, amihez azt fedezet alatt kellett előkészíteni. Először azt a célt kellett tűz alá venni, ami a raj előrenyomulását legjobban akadályozta. A rajparancsoknak minden alkalmat meg kellett ragadnia, hogy nagy méretű, tisztán kivehető célokra irányítsa a géppuska tüzét. A lövészek akkor vettek részt a tűzharcban, ha jó lehetőség kínálkozott rá, vagy pedig nem volt fedezékük az előrenyomuláshoz. A lövészek a rájuk legveszélyesebb célokra nyitottak tüzet, viszont a tűzerőfölény kialakítása nem az ő feladatuk volt. Minden lövésznek ki kellett használnia az alkalmakat a térnyerésre, például amikor az ellenség erős tűz alatt állt, vagy amikor szünetet tartott a tüzelésben. A géppuska fedezet nélküli téren keresztül való mozgatása pontos ellenséges tüzelés esetén a géppuska elvesztésével járhatott, így a géppuskásnak ekkor helyben kellett megvédenie magát.

Az áttöréshez a rajparancsnoknak személyes példával kellett vezetnie az embereit a rohamra. A rohamot a szakaszparancsok több rajjal egyszerre és különböző irányokból indította a cél ellen, hogy megossza a védelme tüzét.

Amennyiben az ellenség beásta magát védelemre, ajánlott volt kézigránátokkal támadni a roham előtt. A dobást kijelölt gránátdobók végezték, a dobók, a géppuskások és a lövészek közötti koordináció a rajparancsnok feladata volt. A rohamot azelőtt indították, mielőtt az ellenségnek lett volna ideje rendezni a sorait. A támadás előtt és alatt az ellenséget a lehető legnagyobb volumenű tűznek vetették alá, a géppuska ilyenkor menet közben is tüzelt.

A roham után a rajparancsoknak az embereit gyorsan irányítása alá kellett vonnia, és fel kellett készítenie az ellentámadásra.

Az áttörés után az offenzíva folytatására a rajnak minél előbb fel kellett készülnie.

Ha a szakaszparancsnok az egyik rajt a többi raj előrenyomulásának fedezésre utasította, úgy a fedező raj a tüzét az áttörés pontját, vagy pedig a megtámadandó pontot fedező ellenséges állásokat vette tűz alá. Ehhez az egészt rajt felhasználták.

Amennyiben elfoglaltak egy ellenséges állást, a rajnak úgy kell szerveződnie, hogy a rajparancsok irányítani tudja. Ehhez a szakasz 30-40 méteres frontot alakít ki.

A fentiek illusztrálásra van egy világháborús film is (angol nyelven) - a filmben a géppuskát hátul tartják, mivel az ellenség azt az erdős vidéken meglepheti:

Amennyiben erdőben támadtak, a németek az erdőségeket századszektorokra osztották fel. Fontosnak tartották a felderítést a leggyengébben tartott ellenséges állások felfedezésére. A felderítő járőrök az óramutató járásával megegyezően mozogtak az eredeti pozíciójuktól, majd a felderítés eredményeit a századparancsnok részletesen megvitatta a szakasz- és a rajparancsnokokkal.

Előrenyomuláskor a század ék alakzatban haladt, és gyakran elhagyta az utakat, hogy meglepjék az ellenséget. Amennyiben az ék csúcsa már látótávolságon belül volt az ellenséghez, a németek előrekúsztak közelharci távolságig, közben mindig tartották a kapcsolatot a szomszédos és támogató egységekkel. A század ezek után lerohanta az ellenség állásait kézigránátok, robbanótöltetek és közelharci fegyverek legnagyobb mértékű használatával. Az elöl haladó egységek az ellenséges állásokba a lehető legmélyebben behatoltak, miközben az ék teste az áttörést szélesítette a két oldalon. A századparancsok ezek után eldöntötte, hogy felgöngyölítsék-e az ellenség szárnyait, vagy pedig bevárják az erősítést.

Erődítmények megtámadása előtt fontosnak tartották a részletes felderítést, amit a szakasz- és rajparancsnokok maguk végeztek el. Eközben a szakasz még az ellenség elől rejtve maradt.

Az ellenség kulcsfontosságú objektumainak megtámadására a szakaszt 2 vagy 3 csoportra osztották fel: a Strosstruppra (rohamosztag, 1 vagy 2 raj méretű, plusz a szakaszparancsok), a Deckungstruppra (fedező osztag, 1 vagy 2 raj méretű) és opcionálisan a Nebeltruppra (ködosztag). A Deckungstrupp fedezőtüzet biztosított a Strosstrupp számára, miközben a Strosstrupp oldalról támadta meg a kijelölt objetumot. A Nebeltrupp eközben szélirányban eltávolodott, és ködöt fejlesztett a Strosstrupp fedezésére.

Amennyiben az előrenyomuló osztag szárnyai veszélyeztetve voltak, a géppuska célpontot váltott. Az 5 cm-es aknavető a célra vagy szomszédos állásokra tüzelt, miközben követték a szakaszparancsnokságot. A zászlóalj géppuskái és aknavetői és az ezred gyalogsági ágyúi tűz alatt tartották a szomszédos állásokat. A célt lerohanó osztag megtisztította azt, miközben a többi egység a célon túl alakított ki állásokat az ellentámadások elhárítására.

Különösen erős védelem esetén egy utász rohamosztagot csatoltak a lövész szakaszhoz. Az utászok a gyaloghadosztályok speciálisan képzett katonái voltak, akiket különösen nehéz feladatokhoz alkalmaztak, például bunkerek megtámadására, városi harcra, folyami átkelésekhez, aknamezők áttörésére.

Az utász raj a következő osztagokra oszlott fel: a két fős ködosztag ködgránátokat és egyéb ködfejlesztőket vitt magával; a két fős drótvágó osztag akadályok áttörésére használt eszközöket és robbanóanyagokat vitt magával; a 3 fős rohamosztag robbanóanyagokat vitt magával; a két fős lángszórós csapat a lángszóró mellett gránátokat vitt magával; és a 3 fős géppuskás csapat.

Az utászok egyik jellegzetes fő fegyvere a lángszóró volt, amit többféle módon is használhattak: egyrészt a lángszóró egy erős pszichológiai fegyver, ami a jelenlétével megadásra kényszeríthette az ellenséget. Emellett a lángszórót arra is lehet használni, hogy eleméssze a levegőt a fedezékre használt térben.

A támadás folyamán a rohamot az utászok vezették, miközben a lövész szakasz támogató tüzet biztosított. A géppuskás osztag a bunkerbe tüzelt, miközben a ködosztag a szélirányba eltávolodott. A rajparancsok kijelölte,hol kell rést vágni az akadályon, és megparancsolta a köd fejlesztését. A drótvágó osztag lehetőleg a bunker vak oldalán nyitotta meg a rést, és kerülte a robbanóanyagok használatát, hacsak a műszaki zár nem tartalmazott aknákat is. A rés kialakítása után a drótvágó osztag elkezdte megtisztítani a bunker környékét az ellenséges katonáktól. A rohamosztag és a lángszórós osztag követte a drótvágókat, és a lángszórót a bunker lőréseibe irányították.

Amikor a lángszórós „Utolsó lövés!”-t kiáltott, akkor a rohamosztag robbanóanyagot dobott a bunkerba, vagy az ajtókat nyitotta ki kommutatív töltetekkel. Az utász raj a bunker túloldalán felkészült egy ellentámadás elhárítására, miközben a lövész szakasz behatolt megtisztítani a bunkert és a környékét.

A világháború folyamán a Wehrmacht nagy mennyiségben használt ködfejlesztőket az ellenség vakítására.

A köd álcázta a saját csapatok műveleteit, és segítette a meglepetést. A köd emellett csökkentette a veszteségeket, és nagyon hasznos volt nyílt terepen való áthaladásra. A németek a ködgránátokat az ellenség vakítására használták leginkább, ezért a ködgránátokat az ellenséges állások betakarására használták. A ködgránátok a veszteségek csökkentése mellett a szükséges tűzerőt is csökkentették.

A településeket körülzárták, majd elvágták a víz-, áram- és a gázszolgáltatást. Ideálisnak azt tartották, hogyha a települést kis katlanokra tudták feldarabolni, hogy elvágják az ellenség mozgásszabadságát. Harckocsikat lehetőleg nem alkalmaznak városi harcban, mivel könnyű célpontjai voltak a gyalogsági harckocsielhárító fegyvereknek. Amennyiben egy páncélos hadosztálynak el kellett foglalnia egy települést, akkor az a gépesített gyalogsági ezred feladata volt. A gépesített gyalogságot kiegészíthették nehéz tankokkal, nehéz páncéltörő ágyúkkal és utászokkal, akik különösen megerődített területeket iktatták ki. A megtámadott település gyorsabban kiiktatható volt, ha a védőket elvakítja a füst; ha a védőket megbénítja a légi vagy tüzérségi bombázás; vagy pedig a területet leégetik.

A csapatoknak párhuzamosan kellett támadniuk, hogy elkerüljék a baráti tüzet. A gyalogságnak az utcák két oldalán kellett előrehaladnia, közel maradva a házakhoz, miközben mások tetőkön vagy házról házra jártak. A katonák az utca másik oldalán haladó társaikat fedezhették azáltal, hogy figyelték az ablakokat, a tetőket és kereszteződéseket a túloldalon. Amikor határozott ellenállással találkoztak, akkor a könnyűgéppuskákat előrevitték közvetlen tüzeléshez. Az épületeket megsemmisíthették, de ehhez a 15 cm-nél kisebb kaliberű fegyverek nem voltak ideálisak. A biztosítás után a területeket szisztematikusan átkutatták. A makacsul tartott épületeket rohamosztagokkal iktatták ki, csakúgy, mint az erődítményeket.

A lenti képen egy szovjetek által tartott település elleni támadás van illusztrálva.

A támadás első szakaszában a németek egy felderítő őrjáratot (P-vel jelölve) indítottak a falu bal szárnya ellen. Ugyanebben az időszakban a parancsok a fák szélénél kialakította a parancsnoki állást. A felderítés kiváltotta a szovjet géppuskák tűznyitását, és a járőr parancsnoka a szovjetek által lerakott aknamezőt is észreveszi. A támadás második szakaszában a német parancsnok a szovjet állásokat azok beazonosítása után tűz alá vette a saját nehéz-géppuskáival és aknavetőivel, a gyalogsági ágyúk pedig a falu felett átlőve elvágták azt a támogatástól.

A támadás harmadik szakaszában: a védelmet lefogó tüzet kihasználva a német gyalogság nagy része bekerítő hadműveletet indított a falu jobb szárnya körül.

Az épületek egy része elkezdett égni. A falu jobb szárnyán lévő nehézgéppuskát az egyik gyalogos szakasz a saját könnyűgéppuskáinak támogatását használva semlegesítette. Egy másik szakasz a falut átkarolta. A bal szárnyon az egyik aknavető előbbre települt a tűztámogatást használva, és mindkét aknavető a szovjet nehézgéppuskákat támadta. A nehézgéppuskák kiiktatása után az aknavetők és a gyalogsági ágyúk füstgránátok lövésére váltottak, hogy fedezzék a támadó gyalogságot. A német nehézgéppuskák, amiket eltakar a harmadik szakasz előrenyomulása, szintén előbbre települtek, a szárnyakra, hogy onnét támogassák a rohamot. Az utászok a lángszóróikat makacsul tartott házak és bunkerek ellen használták, amiknek a lángra lobbanása kiváltotta a védők menekülését.

A negyedik fázisban a szovjetek már több oldalról támadás alatt álltak és a harctávolság a géppisztolyok és kézigránátok távolságára csökkent. A német géppuskák minden megkísérelt ellentámadást elhárítottak. A szovjetek, ráébredve, hogy közel állnak a bekerítéshez, megpróbáltak elmenekülni.

(Olvasónktól)

The German Squad In Combat

Company Officers Handbook on the German Army

Osprey Publishing: World War II Infantry Assault Tactics

Handbook on German Military Forces 1945

Kapcsolódó: A Wehrmacht felderítési és partizánellenes taktikái