A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (12. rész)
„Mennyivel könnyebben kapott hitelt az a hitsorsos, aki mondjuk Galíciából vándorolt be rövid idővel azelőtt és azzal kezdte, hogy a Király utcában öt-öt citromot vagy cipőfűzőket árult; ez a hitsorsos azután azért, mert hitelt kapott, egy-két hónapra rá már kibérelte a szomszéd üzletet, egy év múlva már nagy angrosszista volt és ma már gyártulajdonos.”
 „Buchinger Manó” közbeszól – Balról jobbra: Buchinger Manó, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab és Bokányi Dezső |
1939. március 2.
(…)
Elnök: Napirendünk szerint következik a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása, (Irom.: 702., 710. sz.)
Szólásra következik?
Szeder János jegyző: Müller Antal!
 |
Müller Antal: T. Ház! A zsidókérdés rendezésére a történelem tanúsága szerint állandóan szükség volt. Az egyik legutóbbi ülésen Gürtler képviselőtársam egész sorozatát hozta a Ház elé a történelmi dokumentumoknak, hogy az egész világon melyik nemzet mikor és hogyan védekezett a zsidóság túlkapásai ellen. Nemcsak világviszonylatban, hanem magyar viszonylatban is igazolta előttünk történelmi adatokkal, hogy a magyar nemzetnek is bizonyos időnkint mindig szüksége volt a zsidókérdés rendezésére. Talán sohasem volt azonban olyan nagy szükség erre, mint napjainkban, amikor azt látjuk, hogy több állam, a körülöttünk lévő államok is, a nagy államok is, ott is, ahol a zsidók százalékaránya meg sem közelíti, még a harmadát sem éri el a zsidók magyarországi százalékarányának, (Esztergályos János: És a katolikus üldözésekkel mi van?) ott is szükségesnek tartották, hogy nemzetvédelmi szempontból rendezzék ezt a kérdést. Hogyne volna tehát szükség erre nálunk Magyarországon, ahol, sajnos, a zsidóság nagyobb hatalomra tett szert a gazdasági életben, mint európai viszonylatban bárhol másutt. (Buchinger Manó: Magát is zsidók tanították a szabók szakegyletében! Kohn Miksa, meg Rosenfeld voltak a tanítók! Ott tanult meg írni-olvasni!) Én már akkor megmondtam, amikor az első zsidótörvényt tárgyaltuk, hogy az hibás, igazságtalan a keresztény magyarsággal szemben. Nem lehet a magyarság rovására a négyötszörös előnyt biztosítani idegen fajnak a honfoglaló magyarok keresztény leszármazóival szemben. (Fábián Béla: Maga is honfoglaló magyar keresztény? Turáni fajú? – Zaj. – Sulyok Dezső: Nyereg alatt puhította a maceszt!)
T. Ház! Nagyon téves álláspont alakult ki a törvényjavaslat bizottsági tárgyalásánál. Bár nem vagyok tagja a bizottságnak, de érdeklődtem és gyakran részt vettem az üléseken. Azt láttam, hogy egyes képviselőtársaim részéről a kérdést úgy igyekeztek beállítani, mintha itt a zsidók védelme lett volna az egyetlen cél. (Rassay Károly: Ugyan, ugyan!) Szem elől tévesztették azt, hogy itt tulajdonképpen több mint 9,5 millió keresztény magyar ember ügyéről, jelenéről és jövőjéről van szó, nem pedig annak az 500.000, most már 600.000 zsidónak jövőjéről, akik közt – elismerem – nagyon sok magyar érzésű, hazafias, becsületesen dolgozó és becsületesen érző ember van, de végeredményben mégis éppen közülük akadtak a legtöbben, akik a nemzetrontásban közreműködtek, a legnagyobb százalékban őket ítélték el pénz-, valutarontásért, csalásért és egyéb bűncselekmények miatt. (Buchinger Manó: Mi van a szabók szövetkezetével?)
Figyelmeztetem azokat a régi magyar zsidó családokat, akik már gyökeret vertek ebben a honban, hogy nekik nem érdekük minden tekintetben a zsidótörvény ellen beszélni, mert ezáltal azonosítják magukat azokkal, akiket ez a törvény ki akar rekeszteni, ki akar közösíteni a nemzet életéből, már pedig erre mindenképp szükség van. Beszédem későbbi folyamán erre még részletesebben rá fogok térni. (Fábián Béla: Ne vicceljünk! Ez a törvény minden zsidóra vonatkozik!)
T. Ház! Rövid idő alatt belátta a kormány, hogy tarthatatlan az első zsidótörvény és ezért jött ezzel a javaslattal. Abban, azt hiszem, pártkülönbség nélkül mindnyájan megegyezünk, hogy a kérdést rendezni kell. Csak az intézkedés mérvében van köztünk különbség. Vannak akik sokallják és vannak akik keveslik. Úgy látszik tehát, hogy a kormányzat a helyes utat találta meg. (Rassay Károly: Ezt mondta a múltkor is!) Ennek a kérdésnek gyökeres rendezése nemcsak a keresztény magyaroknak érdeke, hanem a zsidóságnak is, mert hiszem, hogy ezzel a törvénnyel nyugvópontra kerül ez a kérdés és nem fogja zaklatni egész gazdasági életünket, nem fog egész társadalmi életünkbe olyan zavaró körülményeket belevinni, amelyeket – állítom és hangsúlyozom – megint, tudatosan a zsidóság részéről készítettek elő és túloztak is. (Fábián Béla: Mi csináltuk ezt a zsidótörvényt?)
Kevés törvényjavaslat keltett olyan nagy érdeklődést a polgárok között, mint ez, és most, amikor híre terjedt annak, hogy a javaslathoz néhány módosító indítvány terjesztetett be, – én is aláírtam Makray Lajos képviselőtársam módosító indítványait, amelyek a megkeresztelkedett zsidók érdekében szólnak, tehát én is szeretnék bizonyos módosítást és javítást a törvényjavaslaton s azt hiszem, a kormány ezt meg is fogja tenni – akkor ettől az egy-két módosító indítványtól már megijedtek az emberek, azt hitték, hogy megint lerontják a javaslat jelentőségét, hogy a javaslat teljesen elveszti az átütő erejét; mindenki azzal jön majd hozzám, hogy ne tessék ám engedni, mert akkor megint nem történik semmi és a zsidóság továbbra is a nyakunkon marad. (Fábián Béla: Ezt az iparosok mondják?) Igen, az iparosok mondják. (Fábián Béla: Nézze meg, Pestkörnyéken hogyan néznek ki az iparosok!) Igen, Fábián képviselőtársam, keresztény iparosok mondják. (Fábián Béla: A keresztény iparosok szájából kivették a kenyeret – Petrovácz Gyula: Kik? Kik vették ki? – Fábián Béla: Ezzel a törvénnyel!) De ki vette el? (Fábián Béla: Bútorokat nem vásárol senki, mert mindenki elad!) A bútorkérdésre is rá fogok később térni, Fábián képviselőtársam.
T. Ház! A cikkek, a levelek, a folyóiratok százai és a közélet számos tényezője védelmükbe vették a zsidóságot. Én meg tudom érteni azt, ha Fábián Béla védi a zsidóságot, mert a saját fajtájabelieket és hitközösségbelieket védi, (Fábián Béla: Akkor magának a németeket kellene védenie!) s természetesnek tartom ezt, mert ha zsidónak születtem volna, vagy az én ereimben zsidóvér volna, akkor ugyanazt tenném. (Fábián Béla: Vigyázzon, Imrédy nem azt tette!) De olyan emberek is védik a zsidóságot, akiknél az ember igazán csodálkozik, hogy nem a kilenc és fél millió magyar érdekét tartják szem előtt, hanem egy félmilliós kisebbség érdekét. (Esztergályos János: A magyarok érdekét nézik, amikor ezt a törvényjavaslatot elítélik. A kilenc és fél millió magyar érdekét nézik! – Elnök csenget.) Én nem nézhetem azt, t. Esztergályos képviselőtársam, hogy mi árt a zsidóságnak, hanem elsősorban azt kell néznem, hogy mivel használhatok magyar fajtámnak. (Helyeslés a jobboldalon. – Esztergályos János: Ezzel nem segít!)
Tagadhatatlan tény, – azt hiszem, ezt mindenki elismeri – hogy Magyarországon a zsidóság különösen a pénzügyek terén hatalmasodott el. A pénzintézeteknek és a pénzügyleteknek úgyszólván 95 százaléka kezükben volt és ezzel uralkodtak a közgazdasági életben, hiszen a közgazdasági életnek és a termelésnek egyik legfőbb kelléke a tőke, a hitel. Mennyivel könnyebben kapott hitelt az a hitsorsos, aki mondjuk Galíciából vándorolt be rövid idővel azelőtt és azzal kezdte, hogy a Király-utcában öt-öt citromot vagy cipőfűzőket árult; ez a hitsorsos azután azért, mert hitelt kapott, egy-két hónapra rá már kibérelte a szomszéd üzletet, egy év múlva már nagy angrosszista [nagykereskedő] volt és ma már gyártulajdonos. Ezzel szemben milyen sok derék, becsületes keresztény kereskedő és iparos van, aki egy évtized szorgalmas munkájával sem tudott így boldogulni, azért, mert ha neki kellett hitel, akkor sokkal nehezebben és drágábban kapott hitelt, mint a hitsorsos.
Peyer képviselőtársam többek között azt mondotta tegnap beszédében, hogy miért kell kivenni a zsidók kezéből a hitelinformációt, hiszen azzal csak nem ártanak. Én erre közbeszólás formájában megjegyeztem: de mennyire ártanak; hiszen ha egy cég áruhitelért folyamodik, akkor az, akitől hitelt kér, informálódik, és tudjuk, hogy milyen sok függ attól, hogy az információ jóindulatú-e, vagy rosszindulatú, hogy milyen célzattal adják. Megtörténik így, hogy az a cég, amelyről rossz információt adnak, a nélkül, hogy tudná, hogy miért csökkentik az áruhitelét, egyszerűen csak azt látja, hogy évről-évre kevesebb hitelt kap a gyárostól és nem tudja, hogy ennek milyen titkos rugói vannak. Ezeket természetesen mindenki tudja, aki a gazdasági életben él és a zsidókérdést nemcsak elméletben ismeri, hanem nap-nap utáni foglalkozása révén és így ismeri annak minden hátrányos következményét.
T. Ház! A néppárt már 1894-ben erős akciót indított a Házban a zsidóság túlhatalma ellen. Az akkori liberális kormányzat magától értetődően iparkodott leszerelni a néppártnak hosszú hónapokon át tartó erős akcióját és ennek eredményeképpen született meg a polgári házasság törvénye is, amit az a párt a legerősebben ellenzett. Azt hiszem, hogy ha a mostani kormányzat százszázalékos keresztény működésével igazolni akarja, hogy mindazt felszámolja, ami a liberális felfogásból és mentalitásból született, akkor a polgári házasság kérdésével is törődnie kell, de különösen aláhúzom, – és azt hiszem, hogy ebben egyáltalában nincs közöttünk különbség – hogy a keresztény-zsidó házasságok megakadályozására törvényt kellene hozni. Lehetetlenség ugyanis, hogy amikor mi egy ilyen törvényt megszavazunk, akkor a jövőben továbbra is legyenek olyan egyének, akiket Fábián képviselő úr szerencsétleneknek mondott, vegyes házasságokból született utódok. Éppen ezért a magam részéről nagyon helyeselném és kérem is a kormányt, intézkedjék minél előbb arról, hogy a keresztény magyar fajvédelem érdekében a zsidó-keresztény házasságok eltiltassanak.
T. Ház! A kommunizmus után Haller István akkori kultuszminiszter alkotta meg Teleki Pál miniszterelnöksége idején Európa első fajvédelmi törvényét, a numerus clausus törvényt. Akkor is óriási nagy felzúdulás volt, pedig mit akart ez a törvény? Semmi mást, mint azt, hogy a zsidóság számarányának megfelelően kerülhessen az értelmiségi pályákra, vagyis a felső iskolákba, az egyetemekre. Igazságtalanság tehát igazán nem volt és mégis hányszor megtörtént, – emlékszem rá, sokszor hallgattam a hátulsó sorokból az 1920-as, 1922-es és 1926-os nemzetgyűlési, illetőleg képviselőházi üléseket – hogy itt a numerus clausus eltörlését követelték, pedig ennek a törvénynek köszönhetjük, hogy ma hála Istennek, van Magyarországon minden értelmiségi szakmában megfelelő keresztény utánpótlás. Nem szükséges, hogy ma azért fájjon fejünk, hogy ha innen egy pár zsidó elköltözik, kivándorol, ki fogja a közgazdasági életet helyettük tovább vezetni. Állítom ugyanis, hogy akár vegyészmérnök, akár gépészmérnök, akármilyen szakorvos, vagy bármilyen más értelmiséghez tartozó ifjú igenis nagyon sok van, sőt tovább megyek: nagyon sok olyanról tudok, akik kiváló képesítéssel szerezték meg a diplomát, kitüntetéssel végezték el az egyetemet és mégsem vették őket fel egy gyárba sem, mert, sajnos, a magyar gyárak idegen kezekben voltak és így nagyon sok ilyen igazán hazafias érzéstől izzó magyar ifjú kénytelen volt elhagyni az országot, kénytelen volt kivándorolni, mert saját hazájában nem tudott magának képességének megfelelő kenyeret biztosítani.
Amikor tehát az egyetemeken a 60–70%-os zsidó számarányt megszüntették, vagy legalább is megváltoztatták, ez a mai életnek az előnyét szolgálja és alapját alkotja a kormányzat terveinek a jövő gazdasági életben. Hozzá kell tennem, hogy nem tartották be pontosan ezt a törvényt, mert a zsidó tanulók számaránya legalább duplája volt, különösen a vidéki egyetemeken, a keresztény tanulók számarányának.
Sokszor mondották, hogy a keresztény ifjak nem alkalmasak a közgazdasági életbe való bekapcsolódásra. (Rassay Károly: Senki sem mondja!) Állítom, hogy hamis ez a beállítás, csak az a baj, hogy a keresztény ifjú nem tud a zsidó ifjúval egyenlő versenyt futni, nem tud egyenlő feltételekkel indulni és célhoz érni, mert amíg az egyik még tanulási ideje alatt is nélkülözött és a legrosszabb körülmények között élt, addig a másik kényelmesebben tanult. Amíg az egyik egy krajcár nélkül ment ki az életbe, a másiknak ott volt a papája, vagy legalább is a rokona, aki rögtön besegítette valamelyik gyárba, vagy vállalathoz, vagy pedig anyagi helyzeténél fogva mindjárt alkalma és módja volt számára akár önállósítás révén, akár más réven kenyeret biztosítani. Ez természetesen a keresztények részére semmi esetre sem adatott így meg és éppen itt van a helyzet kulcsa, itt van annak a nyitja, hogy a keresztény ifjak miért nem tudtak a zsidókkal egyenlő feltételek mellett versenyt futni.
T. Ház! A beözönlés ellen a legszigorúbb védelmet kell életbeléptetni. Hogy továbbra is ne folytatódjanak azok a beözönlések, amelyekre majd később is rátérek, szükséges, hogy a közéleti és gazdasági korlátozás fenntartassék. Amilyen szellemet képviselnek a közéleti tényezők és az értelmiség, olyan lesz az egész ország gondolatvilága. Nagyon helyes – én is nagyon helyeslem – az ügyvédek, mérnökök, orvosok, színészek és írók számának százalékos szabályozása, de éppen ilyen szükségét érzem annak is, hogy a gazdasági élet, a pénzügy, az ipar és a kereskedelem átállítása is ennek a százalékos arányszámnak alapján történjék meg.
Ne mondják azt, – még egyszer hangsúlyozom – hogy nincsen elég keresztény szakember! A pénzintézeteknél is mindenféle, minden rangú állásra azonnal be tudnak állítani kiváló keresztény szakembereket. A Keresztény Pénzintézetek Országos Szövetségének elnöke, Cselényi Pál bejelentette, hogy forduljanak a pénzintézetek hozzá és ő azonnal, még aznap szállít olyan kvalitású és olyan szakképzettségű pénzintézeti tisztviselőket, amilyenekre a pénzintézeteknek szükségük van. Természetes, hogy az igazgatók között nagyon kevés keresztény van, mert a pénzintézeteknél a keresztény ember nagyon örült, ha felvihette cégvezetői tisztségig, de ezt is csak 30–40 évi működés után érte el. (Úgy van a középen.) A főtisztviselők sorában tehát hiába keresünk nagyobb számú keresztény embert, mert ott keresztényeket csak kis százalékarányban találunk, de annál több keresztényt találunk azok sorában, akik ott körmölnek reggeltől sokszor késő estig, akik a pénzintézetek komoly munkáját végzik, akik szakképzettséget szereztek, megszerezték egy hosszú élet gyakorlatát, úgy, hogy ezen a téren sem kell fájnia a fejünknek, hogy esetleg nem lesz kellő keresztény utánpótlás. Ugyanez áll az iparra és a kereskedelemre is.
A magam részéről nagyon helyeslem, hogy a kormányzat az utóbbi hónapokban kiadott egy miniszteri rendeletet, amely a közszállítások terén bizonyos érvényesülési lehetőséget nyújt a keresztény magyarságnak, főleg a kisexisztenciáknak. Ezt a tegnapi nap folyamán Peyer Károly beszédében szóvátette és sérelmezte. Azt mondotta, lehetetlenség az, hogy be kell vallaniok a vállalatoknak, hogy tisztviselői karuknak, munkásaiknak stb. hány százaléka zsidó és ennek alapján bírálják el az illető vállalat ajánlattevését. Ennek a kormányintézkedésnek nagy fajvédelmi, nagy erkölcsi jelentősége van, mert ez arra irányul, hogy elsősorban azokat védjük, akikre a jövőben szükségünk lesz és vigyázzunk arra, hogy ne harácsolhassák el a munkalehetőséget előlük azok az idegenek, akik már mindenféle rafinériával meg vannak kenve, ismerik a közszállítások csínját-bínját és tudják, hogyan lehet ott mindig előnyösebb ajánlatot tenni. Mint fővárosi bizottsági tagnak, magamnak is alkalmam volt az utóbbi időben ilyen pályázatokat megtekinteni és láttam azt, hogy bizony be vannak írva olyan jó magyar nevek, mint például Tóth Imre, akiről életemben nem mertem volna gondolni, hogy ennek egy zsidó alkalmazottja is van és bizony be van jegyezve, hogy nagyon magas százalék zsidót alkalmaz. Vagy pedig éppen most adja ki majd a főváros az útépítési, aszfaltozási, bitumenezési munkákat. Ott látok bizony számtalan cégnél 80 százalékban zsidó tisztviselői kart. Engedelmet kérek, ha ezzel szemben vannak ott olyanok, akik tisztán keresztény tisztviselőket foglalkoztatnak, akkor szerintem magától értetődik, hogy annak a közületnek erkölcsi kötelessége az utóbbi vállalatokat támogatni.
(Folytatjuk)
