A szerkesztőség előszava: most, hogy Stoffán György bejelentette, "részben letészi a lantot", szükségét érezzük egy méltó búcsúztatásnak...
Persze csak ironizálunk, hiszen a szóban forgó szerencsétlen még soha egy ilyen jellegű ígéretét sem tartotta be, mint ahogy soha egy oldal mellett sem tartott ki, kedden azt nemzetárulózta, akit hétfőn még istenített. Valójában ez csak egy jó apropó közölni Dobszay Károlynak egy közel tíz évvel ezelőtt írt cikkét, mely segíthet újabb fejekben fényt gyújtani az úgynevezett Szálasi-kérdésben.
Történelemóra kezdőknek, avagy a Lenin-féle hasznos hülyék virágkora
Az elmúlt hetekben a Bácsfi Diána nevével fémjelzett, elmegyógyászati jelenségnek is nevezhető cirkuszi mutatványoknak a hülyeség tobzódásán kívül volt azért egy pozitív hatásuk is. Újra országos szinten beszédtéma lett egy olyan történelmi mozzanat, amiről – néhány elhallgatott kiadvány kivételével – mind a mai napig nem született egy hazugságoktól, hamisításoktól mentes objektív kiértékelés. Sőt ahogy az ábra mutatja, az újra fellángolt antifasiszta harc jól ismert jelszavainak bűvöletében visszazuhantunk a legsötétebb idők korszakába.
Ami azonban új ebben az egész színjátékban, az nem a liberális sajtó megszokott handabandázása az állítólagos nyilasveszélyről, amellyel csak saját, naponta tapasztalható bűneiket akarják elpalástolni, hanem az a szinte már degenerált kísérőzene, amit ehhez az egészhez a magát előszeretettel nemzetinek feltüntető „ellenoldal“ soraiból tapasztalunk. Most végre megmutatkozott a maga valódi mélységeiben, hogy a fél évszázados agymosás milyen, szinte már gyógyíthatatlan károkat okozott a magyarság agytekervényeiben. Szinte az ávós korszak történelmi szemléletét is túlszárnyaló badarságoktól volt tele az egész „nemzeti“ sajtó, és nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a Lenin-féle hasznos hülyék nemcsak visszatértek, de napjainkban soha nem látott virágkorukat élik.
Az egyik, de talán a legsötétebb ilyen hasznos hülye Stoffán György névre hallgat (bár a saját maga által összetákolt családi címerén előszeretettel használja a Georghe et Maria Stoffán nevet is) és egy ideig a Magyar Világ című – természetesen nemzeti – hetilap főszerkesztő-helyettesi pozíciójából tartott magasröptű történelmi elemzést a már amúgy is eléggé összezavart olvasótáborának. Érdemes néhány gyöngyszemet kiemelni az „Emlékezzünk együtt Szálasi Ferencre – 60 éve történt” című egyedülálló tanulmányából, amely az említett lap 2004. szeptember 16. számában látott napvilágot, bizonyítva, hogy milyen szellemi szinten lehet manapság főszerkesztő-helyettes valaki a hazai nemzeti sajtóban.
Hatvan esztendeje, Szálasi Ferenc átvette Magyarország vezetését. A hatalomátvétel azonban egy idegen hatalom kiszolgálását, nemzeti érdekeink sárba tiprását szolgálta. Olyan aktus volt ez, amelynek minden nemzeti gondolkodású keresztény magyar állampolgár áldozata lett, hiszen a nemzeti keresztény gondolatiságot a primitív (nem nemzeti, de) szocialista hatalom máig fasisztának nevezi. A mai kommunista, amely túl van az ország kirablásán, igyekszik összemosni Szálasi őrült hatalmát Horthy meggondolt – igaz, sokszor számos megválaszolatlan kérdést felvető – politikai tevékenységével. Hatvan esztendeje Magyarország megszűnt, mint demokratikus állam, s máig diktatúrák és erkölcstelen szélhámosok, maffiózók, hazaárulók, politikai karrieristák, és bűnözők vezetik hazánk bel- és külpolitikáját. Hatvan esztendeje nincs magyar szuverenitás, nincs nemzeti összefogás, nincs béke. Mert Szálasi (Szalosjan) Ferenc később kommunista verőlegényekké vedlett hordái a magyar történelem legújabb-kori tragédiáját okozták 1944. október 15-én, és az azt követő néhány hónapban. (...)
Szálasi és pártja olyan bűnt követett el Magyarország és a magyarság ellen, amely párját ritkítja történelmünk sötét lapjain is. Egy vesztes háború utolsó lehetőségét, a békekötést, s ezzel az elcsatolt, majd visszaszerzett magyar területek végső elvesztését, a magyar nemzet utolsó csatlósként való emlegetését, az addig Horthy személyes védelme alatt álló zsidóság egy részének kiirtását, deportálását tette lehetővé egy őrült eszme és a hatalomvágy. Az egykor kiváló vk. tisztből, 1944-re egy szűklátókörű, alattomos; nemzetét idegen hatalomnak átjátszó, magyar állampolgárokat halomra gyilkoló és a nemzetközi normákat is semmibe vevő, a nemzeti vagyont az országból kirabló, cezaromániás sátáni figura lett. (...)
1944. október 15-én kezdetét vette Magyarország végső felszámolása, hiszen ennek a puccsnak a következménye a mindmáig tartó, és a jobboldaliságot a fasizmussal azonosító primitív kommunista-liberális rágalomhadjárat, a nemzetben gondolkodó magyarokat illetően. Pedig, Szálasi nem jobboldali, hanem szocialista (!) volt. Nemzeti szocialista, amely kifejezés alapvetően sok hasonlatosságot hordoz kései, de épp annyira primitív és sötét szellemi utódait tekintve. A nemzeti szocializmus ugyanolyan ostoba és értelmetlen kifejezés, mint a szocialista demokrácia, amely egy időben neveztetett proletárdiktatúrának is. Ami nemzeti, az nem lehet szocialista, ami pedig demokrácia, az nem lehet diktatúra. Nacionalista szocializmus pedig végképp abnormálisnak tűnő fogalom, ám ezt is gyakorta használta Szalosján Ferenc. Magyarán: Szálasi nem más, mint egy őrült hazaáruló, akinek nevéhez és uralmához a vallásellenesség, a nyílt embertelenség, a magyar nemzet máig tartó üldöztetése fűződik.
Ennyi talán elég is lesz ízelítőnek Stoffán György „nemzeti antifasiszta” (ez vajon milyen elmeállapotra utaló meghatározás?) úr történelmi ámokfutásából ahhoz, hogy az olvasó is tisztán lásson.
Mielőtt rátérnék mondandóm lényegére, a félreértések elkerülése végett néhány dolgot azért tisztázni szeretnék. Nincs szándékomban semmilyen ideológiai vagy politikai meggyőződésből fakadó nézetet követve a magam igazát ráerőltetni bárkire is, csupán egy több mint húsz évre visszatekintő, beható, mindkét oldal bizonyítékait tüzetesen megvizsgáló és abból következtetéseket levonó történelmi kutatás eredményeit vázlatosan közzétenni. Természetesen jogában áll mindenkinek Szálasi Ferenc vagy a nyilasok tevékenységével kapcsolatban olyan véleményt kialakítani, amely meggyőződésének legjobban megfelel. Az azonban nagyon hiányos szellemi kapacitásra vallana, ha valaki akár a Bácsfi Diána nevű operettnyilas műsorából, akár Stoffán György még félműveltnek sem nevezhető „történelmi” fejtegetéséből vonna le messzemenő következtetéseket az egykori nyilasokról.
Bácsfi Diána (akár egy egyszerű elmebajról beszélünk vagy akár egy megtervezett provokációról) azt az ötven éve sulykolt negatív képet jeleníti meg, amelyet az elfogult zsidó-kommunista „történetírás” számlájára írhatunk.
Ha Szálasi Ferenc olyan lett volna a valóságban, ahogy azt Stoffán és a hozzá hasonló zugtollnokok beállítják, nem talált volna egyetlen követőre sem, arról nem is beszélve, hogy a Nyilaskeresztes Pártnak fénykorában 300 000 tagja volt, és olyan értelmiségi háttérrel rendelkezett, amelyet az akkori pártok egyike sem mondhatott magáénak. És ezt főleg annak köszönhette, hogy a (Stoffán fejtegetéseiben zagyvaságnak titulált) szociális problémákat nemzeti alapon kívánta megoldani, tehát az akkor igenis az egyik koreszmének elismert nemzeti szocializmus magyar változatát – a hungarizmust – képviselte. Továbbá annak is, hogy tántoríthatatlan antibolsevista volt és maradt a végsőkig, ami tulajdonképpen a vesztét okozta. Amikor Szálasi 1944. október 15-én, a már valóban katasztrofálisnak mondható hadihelyzet ellenére is hajlandónak mutatkozott vállalni a felelősséget a harc továbbfolytatásához, akkor egy fő szempont vezette: ha a háború el is veszett, legalább egy utolsó erőfeszítéssel azt megakadályozni, hogy a bolsevista orosz hadsereg szállja meg az országot. Időt nyerni és valahogy elérni, hogy inkább a szövetségesek érjék el hazánkat. Tévedett, mert nem tudhatta, hogy a nyugati hatalmak Magyarországot egy titkos megegyezés keretében már régen Sztálin érdekeltségi területének nyilvánították.
A Horthy Miklós kormányzót példaképének tekintő Stoffán nagyon is cinkelt kártyákkal játszik, amikor az olvasók tájékozatlanságára spekulálva Szálasi nyakába varrja nem csak a magyarországi zsidóság egy részének kiirtását és a visszaszerzett területek újbóli elvesztését, hanem még a jelenlegi helyzetért is őt teszi felelőssé.
Hát ide figyeljen, kedves Stoffán úr! Már az óvodások is tisztában vannak azzal a történelmi ténnyel, hogy a magyarországi, vidéki zsidóság deportálása 1944. március 19. és 1944. július 9. között zajlott le, amikor az ön példaképe még mint kormányzó hivatalában volt. Az állítólagos számadat – amely nem nyert soha bizonyítást – 437 402 magyar állampolgárságú zsidó személyről szól. Az ön szerint a zsidókat saját védelme alatt tartó Horthy Miklós egyáltalán nem aggódott a „galíciai kiszsidók” elszállítása miatt, sőt baráti társaságban örömmel üdvözölte azt, és csak az nem tetszett neki, amikor ugyanez a sors várt az úgynevezett „udvari zsidókra” is, akikhez őt és családját szoros üzleti kapcsolatok fűzték. Egy nagyon fontos momentumot szívesen elhallgatnak az önhöz hasonló széplelkek, bár írásos dokumentumok igazolják, mégpedig, hogy a német megszállás ellen egyes-egyedül Szálasi Ferenc tiltakozott, sőt a zsidó deportálások idején kimondottan megtiltotta minden nyilas párttagnak, hogy abban valamilyen módon részt vállaljanak. És ezt az egészet nem az ujjamból szoptam, hanem a tények ismeretében önnél valamivel felkészültebb történészek is elismerték.
Horthy Miklós egészen 1944 nyaráig hitt a németek győzelmében, és csak akkor kezdett el aggódni, amikor láthatóvá vált, hogy a háború kimenetelét megfordítani már nem nagyon lehet. De akkor se Magyarország miatt aggódott, hanem a saját és pereputtyának átmentése lebegett szemei előtt, ugyanúgy, mint Kállay Miklós volt miniszterelnöknek. Minden további lépése ezt a célt szolgálta, egészen az oroszok irányába történt fegyverszüneti kérelemig, az úgynevezett kiugrási kísérletig. És, hogy ez mégsem sikerült, az nem Szálasi Ferencen, de még csak a németeken sem múlott, hanem elsősorban az volt az oka, hogy a magyar katonai vezetés – néhány jelentéktelen kivételtől eltekintve – nem volt hajlandó követni a kormányzói felszólítást, és úgy döntött, hogy folytatja a harcot. Ha nem így lett volna, akkor Szálasira fittyet hányva, pillanatok alatt átállhatott volna az egész front a szovjetek oldalára, és – amiről szintén keveset beszélnek – román példára hátba támadhatta volna a korábbi szövetségesét, ami az oroszok egyik legfontosabb követelésének számított a titkos fegyverszüneti tárgyalások alkalmával.
Szálasi Ferenc nem rajongott a zsidókért, szeretett volna egy zsidómentes Magyarországot, de egyáltalán nem volt egy olyan vérgőzös antiszemita, mint ahogy azt hamisan beállítják. Még Ungváry Krisztián történész is kénytelen beismerni a következőket:
Magyarországon korántsem csak a nyilasok voltak antiszemiták, sőt ebben a kérdésben nem is a nyilas álláspont volt a legradikálisabb. Szálasi a deportálásokat például elítélte, mert a zsidókat Magyarországon szerette volna dolgoztatni. Amennyiben Szálasi tervei valósulnak meg, akkor nem lehetett volna az auschwitzi halálgyár kapacitásainak felhasználásával meggyilkolni néhány hét alatt a 437 ezer deportált mintegy 70-75%-át. Az úgynevezett nyilas korszak néhány hónapja alatt elkövetett gyilkosságok áldozatainak száma ezrekre rúg, de mégis jóval kevesebb, mint ami a Sztójay-kormány kollaborálásának számlájára írható. A Sztójay-kormány a németek kiszolgálása terén is jóval készségesebb volt, mint a nyilasok.
Fontos tényező az is, hogy a nyilasok számlájára írt gyilkosságok nem felső utasításra történtek, hanem egyes elvetemült személyek vagy csoportok önkényes döntése alapján. Ilyen önkényes döntés alapján gyilkoltak meg pl. a zuglói nyilas pártszervezet tagjai 1944. október 15. után kb. 1000 személyt, de leleplezésükre 1962-ben került csak sor.
Közismert, hogy a budapesti gettó lakóinak megmenekülése Szalai Pál közreműködésének köszönhető, aki 1944-ben a Nyilaskeresztes Párt rendőrségi összekötője volt, és megakadályozott minden olyan kísérletet, amely a gettó zsidó lakói ellen irányult. Ezért a tettéért a háború után magas izraeli kitüntetésben is részesült. Azt azonban szívesen elhallgatják az illetékesek, hogy amit Szalai tett, azt Szálasi Ferenc egyenes utasítására tette.
Mindezeket a tényeket még az egyik legismertebb, a témakörrel behatóan foglalkozó zsidó történész, Lévai Jenő is igazolta, mégpedig a hatvanas évek végén egy Izraelben megtartott történészi konferencia alkalmával. A történethez tartozik, hogy Lévainak ezen előadása után 24 órával el kellett hagynia Izraelt, és soha többé nem kapott oda meghívást, mert tényekre alapozott álláspontja nem passzolt a hamis mítoszok építgetőinek máig fenntartott hazugságaihoz.
A nemzeti vagyon és műkincsek Stoffán szerinti kirablása az országból a valóságban a bolsevista hordák előli megmentésnek nevezhető, amiből egy fillér sem hiányzott, amikor az amerikaiak átvették, és tulajdonképpen visszamenőleg Szálasinak köszönhető, hogy később hiánytalanul visszakerülhettek újra Magyarországra. Nagyon jól tudjuk, hogy mi lett a sorsuk mindazon még az országban maradt értékeknek, amelyek a rabló szovjet horda kezére kerültek. Arról már ne is beszéljünk, hogy szintén a Szálasi-kormány kitartásának köszönhette több százezer nemzeti érzelmű magyar (Stoffán szerint biztosan fasiszta fenevadak), hogy a Vörös Hadsereg elől nyugatra tudott menekülni, és így elkerülhette a jól ismert leszámolást.
Aki pedig azt a manapság szinte divatosnak számító degenerált tézist hangoztatja, hogy a „nyilas hordákból lettek az ávós verőlegények”, azon kívül, hogy a saját hülyeségét bizonyítja, akarva-akaratlanul azt a százszor bebizonyított történelmi tényt próbálja elködösíteni, hogy az ÁVO vezetői majdnem kivétel nélkül zsidókból kerültek ki, verőlegényeik pedig nagyrészt korábbi munkaszolgálatosok voltak. Vagy talán Péter Gábor és hasonszőrű tettestársai szintén egykori nyilasok lennének? Ha ez így megy tovább, még megéljük, hogy valaki ezt is kideríti.
A Magyar Világ (amely több helyen is fontosnak tartja feltüntetni, hogy „Elítéljük a rasszizmust, az antiszemitizmust!”) két oldalt kitevő Stoffán-cikkében ritkaságnak hat egy-egy olyan mondat, amely megfelel a történelmi tényeknek, de ezen nem is csodálkozhatunk, ha tekintetbe vesszük a cikkíró újságírói előéletét. A magát mély keresztényi szépléleknek aposztrofáló főszerkesztő-helyettes mellékállásként mint notórius feljelentgető is tevékenykedik. Legutóbb a Magyarok Vasárnapja c. lapot jelentette fel, egymillió forint kártérítést követelve, mert a lap (ahol korábban szintén megpróbálta degenerált elmefuttatásait propagálni) nyilvánosságra hozott néhány tőle származó levelet, amelyek tartalmából egyértelműen megállapítható, hogy korunk egyik talán legjellemtelenebb szélhámosával állunk szemben. Feljelentésében még azzal is eldicsekedik, hogy személyesen hívta fel a Mazsihisz figyelmét a lap antiszemita és rasszista eszméket terjesztő cikkeire. Arról valószínűleg egy mukkot sem ejtett, hogy az általa a fenti kategóriába sorolt cikkek közül nem egyet ő maga vetett papírra, mikor még a lapnál sütögette pecsenyéjét.
Csak úgy mellékesen – mint hab a tortán – megemlítendő, hogy a nemzeti antifasiszta Stoffán György 1996-ban saját vállalkozásba kezdett és Új Európa címen lapot jelentetett meg, amely a beharangozás szerint az emigrációban Csonka Emil nevével fémjelzett és 1962-től 1982-ig kiadott ugyanazon című, tartalmát tekintve Habsburg Ottó „trónörökös” dicsőítésére korlátozódott folyóirat egyenes folytatásának számított.
Az első számban Stoffán az 1982-ben elhunyt egykori lapalapító-főszerkesztő Csonka Emilről csak a legnagyobb elismerés és nagyrabecsülés hangján emlékezett meg, aki példaképként áll minden magyar újságíró – de legfőképpen ő maga – előtt. Az akkoriban éppen Habsburg-imádatban szenvedő Stoffán felsorolta Csonka Emil minden lehető jó tulajdonságát, elemezte életművét, csak egy apró dologról feledkezett el említést tenni. Arról, hogy Csonka Emil, mielőtt a Habsburg család házi tollnoka lett, és Emilio Vasari néven írogatott, sőt a Szabad Európa Rádió munkatársaként is tevékenykedett, 1944-ben már 21 éves korában a nyilas Pártifjúság Országos Vezetője volt, továbbá a „Szálasi íródeákja” cím büszke tulajdonosának is mondhatta magát, amire két, a Stoffán által igencsak „legbűnösebb eszmének” titulált hungarista szellemiségű, 1944-ben kiadott könyvével („Szálasi Ferenc országjárása” és „Szálasi küzdelmeiből – Hogyan történt a hatalom átvétele”) szolgált rá.
Zoom
Az antifasiszta Stoffán György nagy példaképe, a Szálasi-íródeákja néven közismert Csonka Emil Endre László és Szálasi társaságában egy országjárás alkalmával
A nyilasfóbiában szenvedő antifasiszta zugfirkász nagy példaképe, Csonka Emil még egy 1945. március 15-i kiáltványában is így fogalmaz:
Mi magyar ifjak vérig-halálig tartó hűséget fogadunk Szálasi Ferenc Nemzetvezetőnek. Aki közülünk, ifjak közül Szálasi Ferenc árulója lesz, azt hetediziglen megbüntetjük!
Mi magyar ifjak sem éjjel, sem nappal nem nyugszunk mindaddig, amíg egyetlen bitang áll a földünkön, amíg ki nem verjük Hazánkból az istentelen bolsevista hordák utolsó maradványait is. Nem nyugszunk, míg a légiterroristák borzalmait ezerszeresen vissza nem fizetjük.
Mi magyar ifjak halálos gyűlöletet és kíméletlen megtorlást hirdetünk a belső ellenségekkel szemben! Aki nagy harcunkat gátolja, a hungarista rendszer ellen támad; halál fia és a halálos döfést mi adjuk.
Mi magyar ifjak megfogadjuk, hogy megtorló hadjáratunkban nem ismerünk kíméletet. Kegyetlenebbek leszünk a bolsevistáknál, iszonyatos bosszút állunk! Ezerszeresen kínos halállal fizetnek galád ellenségeink!
Aztán ő lett a legelső áruló, aki behúzva fülét-farkát a Habsburgok szoknyája alatt keresett oltalmat, és még arra sem akart többé emlékezni, hogy életében hallott volna egy Szálasi Ferenc nevű illetőről. Szálasi Ferenc pedig az akasztófa alá állva vállalta a felelősséget mindenért és mindenkiért, az olyan jellemtelen szájhősökért is, mint Csonka Emil. Oda jutottunk, hogy a hazai nemzeti sajtóban egy magát történésznek képzelő Mazsihisz-ügynök tart nekünk előadást Szálasi és a nyilasok bűneiről, miközben neki magának egy egykori nyilas titán a példaképe. Bár, ismerve a főszerkesztő-helyettes szellemi kapacitását, ezt valószínűleg még ő maga sem tudja.
Kitartás, Stoffán úr! Éljen a hülyeség!
Dobszay Károly
(2004. október)
Megjelent a Magyarok Vasárnapja 2005. január-február-márciusi számában.
Felhasznált forrásmunkák:
– Az „Összetartás” c. nyilas napilap 1944-es évfolyama
– C. A. Macartney: October fifteenth – a history of modern Hungary 1927-1945. (Edinburg, 1957.)
– Fiala Ferenc visszaemlékezései (Hangszalag, 1985.)
– Margit Szöllősi-Janze: Die Pfeilkreuzlerbewegung in Ungarn (R. Oldenbourg Verlag, München, 1989.)
– Ungváry Krisztián: A nyilasok és a legendák Népszabadság, 2003. június 4.)
– Ungváry Krisztián: Kik azok a nyilasok? (Beszélő, 2003. június)
– Ungváry Krisztián: A Pártmúzeum (Népszabadság, 2003. július 5.)
– Új Kelet (Izrael) 1969. augusztusi számai
– Új Európa (München) 1962-1982 évfolyamai
– Új Európa (Budapest) 1996. november-december
– Csonka Emil: Szálasi Ferenc országjárása (Könyv és lapkiadó Rt. 1944.)
– Csonka Emil: Szálasi küzdelmeiből – Hogyan történt a hatalom átvétele (Hungarista Könyv és Lapkiadó Rt. 1944.)
– Csonka Emil: Kiáltvány a hungarista magyar ifjúsághoz! 1945. március 15.