Olykor nem minden tanulság nélkül való – bár nagyrészt felesleges és értelmetlen időtöltés – a facebookos bejegyzések áttanulmányozása. Amennyiben valaki a magyar őstörténetről, Árpád-házi királyainkról, az államalapításnak nevezett történelmi folyamatról – amely Géza nagyfejedelem uralkodásától hozzávetőlegesen Szent Lászlóig számítható – értekezik, bízvást nagy visszhangra számíthat. Ezzel önmagában semmi probléma nincsen, ellenben a színvonal tekintetében már annál több a kivetnivaló. Tragikus, hogy a mai magyar társadalom egy része milyen szinten vegetál a vitakultúra, illetve kulturálatlanság tekintetében. (Persze ez érvényes az illem, a viselkedés, a szexuális kultúra és más emberi kapcsolatrendszer területén is.)
Vegyük példaként a tegnapi nap folyamán a Szent István és Koppány közötti konfliktusról megjelent írásom első részét, amelyet hamarosan követ a – vélhetően még vehemensebb indulati őrjöngéseket kiváltó – folytatás. A kommentelők egy része, ahelyett, hogy érdemi reagálást fogalmazna meg a témával kapcsolatban, teljes történelmi műveletlenségéről és intellektuális impotenciájáról tanúbizonyságot téve, azonnal személyeskedni és trágárkodni kezd, hiszen mentális képességei és „tudásszintje” erre predesztinálják vagy inkább kárhoztatják. Azt illetően, hogy a Szent István-Koppány kérdésben a közgondolkodásban ilyen mértékű tájékozatlanság és ostobaság uralkodik, az okok mélyebben keresendők. Sajnálatos, hogy a közvélemény egy jelentős része az egész kérdéskört a történelmileg hiteltelen István, a király című rockopera alapján közelíti meg. A helyzetet súlyosbítja, hogy egyes sarlatán posztmodern neotáltos szélhámosok jó üzleti érzékkel, s azóta rengeteg pénzt keresve, az 1990-es évektől az eszmék piacán kezdtek el kufárkodni, és sorra hozták létre „újpogány” szektáikat. Ezek olyan tévtanokat hirdetnek, amelyek a történelmi hitelességgel, egyáltalán a józan ésszel és normalitással köszönő viszonyban nincsenek, s amelyeket semmiféle írott vagy tárgyi kútfőkkel nem szükséges alátámasztani, hiszen e kinyilatkoztatásokban egyszerűen hinni kell, s aki ezt nem teszi, az áruló, nemzetellenes zsidóbérenc. Érvekre, bizonyítékokra, hitelt érdemlő cáfolatokra semmi szükség nincsen. Nos, ezek az elmebetegek több kárt okoztak-okoznak a magyar nemzettudatnak és nemzetünknek, mint az összes finnugrista 150 év alatt együttvéve.
Az ezer esztendővel ezelőtt történteket eleve hibás interpretációs keretbe helyezik, amikor mai fogalmakkal, ideológiai-politikai törekvésekkel próbálják az akkor élt emberek cselekedeteit és a kor eseményeit értelmezni. Ugyanis modern nemzetállam, nacionalizmus, politikai pártok akkoriban még hírből sem léteztek. Az egyénnek, alattvalónak fontosabb volt a vallási, regionális, illetve társadalmi rendi identitástudata, mint az etnikai. S az is közismert kellene hogy legyen, miszerint a 10-11. század fordulóján nem volt semmiféle központosított magyar állam, hanem törzsi-territoriális hatalmi központok léteztek, mint például az Abáké a Mátra-vidéken, a Gyula-törzsé Erdélyben vagy a legjelentősebb ilyen alakulat a Temesköz vidékén Ajtonyé volt. Az Árpádok a Kárpát-medence központi területeit uralták, s Álmos óta ők adták a vérszerződésben is eskü alatt megerősítve a magyar törzsek fölött uralkodó fejedelem személyét. Az egész Árpád-házi időszakban, 1301-ig azonban az öröklési jog semmilyen formában nem volt jogilag szabályozva, hol a szeniorátus, hol a primogenitúra alapján választottak uralkodót. S ebből következtek a megszakítás nélküli trónharcok, melyek közül talán a legismertebb I. András (1046-1060) és Béla herceg testvérharca, melyet a krónikás hagyomány a Korona és kard cím alatt őrzött meg. Egyébiránt már a 10. században, vagyis jóval a 997. évi események előtt érvényesült a primogenitúra, az elsőszülöttségi jog az örökösödésben. Az alapvető probléma az, hogy forrásaink nagyon hiányosak és sokszor ellentmondásosak az Árpádok családfáját illetően, azonban tény, hogy például Árpádot fia, Zolta, Taksonyt pedig – aki egyébként első kezdeményezője volt a Nyugattal való kiegyezésnek – szintén fia, Géza követte a trónon. Ennélfogva értelmezhetetlen az, amikor a „Koppány-fanatikusok” – akiknek egyébként halvány fogalmuk sincs a valós, történelmi személyről, noha nem is nagyon lehet, hiszen alig maradt fenn róla forrás – ősi jogról elmélkednek, s Istvánt trónbitorlónak tekintik. Mi több, még azt sem tudjuk, hogy az unokatestvér István és Koppány közül egyáltalán melyikük volt az idősebb.
A rendelkezésünkre álló történeti közléseket és Szent István (997-1038) uralkodásának köztörténeti adatait tekintve ugyanakkor semmi sem támasztja alá azt a vélekedést, miszerint Koppány nagyformátumú államférfi lett volna. Hogy ez a téveszme a magyar köztudatban meggyökeresedhetett, jórészt Szörényi és Bródy rockoperájának köszönhető. Annak alapmotívuma ugyanis az, hogy adott egyfelől az ősi hagyományokkal, hittel és joggal rokonszenvező Koppány, másfelől a nyugatos, németbarát, modernizáló, az ősi gyökerektől a magyarságot elszakítani igyekvő István, s az ország alattvalói e politikai törésvonal mentén oszlanak két táborra. Ez jól hangzik, csak éppen történelmileg nem igaz, sőt teljesen hamis beállítás. István és Koppány között – ismét hangsúlyozom, hogy 1301-ig az Árpádok között szinte permanens jelleggel – egyszerűen hatalmi harc folyt, István győzött, Koppány elbukott, ez a történelemben a hatalmi harcok rendje.
Szent István számára a rövid úton legyőzött Koppánynál sokkal veszélyesebb és hatalmasabb ellenfél volt a Maros-vidéki Ajtony, aki felvette a bizánci rítusú kereszténységet, s Szent István csak hosszú, kemény csatározások árán tudta legyőzni 1008-ban, sőt egyes történészi vélekedések szerint már csak uralkodásának végéhez közeledve, 1028-ban, hiszen az Ajtony törzsi szállásterületével nagyjából egybeeső csanádi püspökséget – a tíz latin rítusú egyházmegye utolsó püspőkségeként – 1030-ban alapította az őt 1083-ban Vazul unokája, Szent László által szentté avattatott István király.
Az is közismert történeti tény, hogy Szent István semmiféle német arisztokráciát nem telepített a magyarság nyakára, csupán néhány bajor jövevény nemesről volt szó, akik asszonyának, Gizellának a kíséretéhez tartoztak. A középkori európai történelmet tekintve ebben sincs semmi különös, hiszen egy ország uralkodója az akkori „nemzetközi jogszokás” és etikett szerint csak egy vele azonos rangú, Isten kegyelméből uralkodó másik európai királyi dinasztia sarjával házasodhatott össze, ennek viszont szükségszerű velejárója volt, hogy a leendő királyné új hazájába meglehetősen népes lovagi, klerikus és szolgáló kísérettel érkezett. Ráadásul a Gizellával érkezett jövevény bajorok közül nem sokan gyökeresedtek meg Magyarországon, mert az 1038-tól 1046-ig tartó trónharcok során, amikor Vazul ága lépett trónra, nemcsak Gizella volt kénytelen menekülni, hanem bajor udvari hívei is. Az az összeesküvés-elmélet pedig már valóban az elmekórtan kompetenciájába tartozik, hogy a németek szándéka – s ehhez, horribile dictu, megnyerték a „hazaáruló” Szent Istvánt – a magyarság kiirtása volt. Miért lett volna ez? Semmiféle ilyen szándék létezéséről tanúbizonyságot tevő dokumentum nem maradt fenn sem 1000 tájáról, sem a későbbi korokból nyugat-európai országokban, de Bizáncban, Perzsiában és arab államokban sem. Másfelől a németek a történelem folyamán nemcsak keleti szomszédaikkal, hanem nyugaton a franciákkal is meglehetős gyakorisággal háborúztak, ugyanis ez a történelem megszokott rendje, de sem a Rajnánál, sem a Dunánál nem akartak kiirtani senkit, sem a franciákat, sem a magyarokat.
Vegyük szemügyre ezek után az állítólagos „tűzzel-vassal” történő latin rítusú keresztény térítést (e célból Róma „összeesküdött” a császári hatalommal – amellyel egyébként már ekkor, majd a rövidesen meginduló mintegy 200 éves invesztitúraharc során ádáz, gyilkos harcokat vívott – a magyarság elveszejtésére, s ennek során a „nemzetgyilkos István kiirtotta a magyarság 40%-át”) és a „rovásbotok István rendelte elégetését”. Mindenekelőtt, módfelett érdekelne, vajon ez a 40%-os gyilkolási ráta miféle hiteles adatszolgáltatáson nyugszik. A KSH középkori jogelődje mérte fel ilyen egzakt módon, netán a jelenlegi uniós Eurostat elődszervezetének biztosai járták be a „hazaáruló” István parancsára halomra gyilkoltatott magyar falvakat? Aligha. Nyilván valamelyik félidióta neopaganista újtáltos agyszüleménye az egész, s miként köztudott, ez esetben a tények nem számítanak. Amennyiben a „nagy látó” kinyilatkoztatja, hogy reggel nyugszik a nap és este kel, úgy az a hitigazság megkérdőjelezhetetlen. A történeti dokumentumok azt igazolják, hogy a missziós tevékenység egyáltalán nem volt brutális és kegyetlen. Szent István I. törvénykönyve 9. cikkelyében elrendelte, hogy a papok és ispánok hagyják meg minden falunagynak, villicusnak, hogy vasárnap mindenki – öreg, fiatal, férfi, nő – menjen templomba, kivéve azt, aki a tüzet őrzi. A templomkerülő büntetése verés vagy megnyírás – megszégyenítésképpen – volt. Ismétlem: verés vagy megnyírás, tehát nem legyilkolás. S hogy mennyire nem beszélhetünk „tűzzel-vassal” lezajló térítésről, erre tanúbizonyság a Koppány-Vazul ági leszármazott Szent László (1077-1095) I. törvénykönyvének 22. cikkelye, mely szerint „akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” Vagyis mai szóhasználattal egyszerű szabálysértésnek minősült az ősi rítusok gyakorlása. Pedig a 11. század végén egy bigott katolikus (1054-től, a szkizmától már használhatjuk a kifejezést) uralkodó türelme már fogytán lehetett volna, hogy úgymond 100 év elteltével sem tudták még gyökerestől kiirtani a pogányságot. Ami pedig a rovásbotok elégetéséről szóló Szent István-i rendeletet illeti, ilyen nem volt, az a dokumentum, amire a hithű neopaganista rajongók hivatkoznak közönséges és nagyon dilettáns hamisítvány, miként erre részletesen kitérek majd tegnapi tanulmányom rövidesen megjelenő folytatásában.
Összegezve: ami a nemzetinek nevezett oldal mai műveltségi-eszmei állapotát illeti – finoman szólva –, van még az Úr szőlőskertjében munkálkodnivaló. S szerény véleményem szerint, aki anyanyelvén nem tudja érthetően és durva helyesírási hibák halmazata nélkül kifejezni magát, továbbá nemzeti történelmünk fontos eseményeiről, meghatározó hőseiről, államférfiairól halvány lila gőze nincs, az jobb, ha hallgat. Hiszen csak anyázni tud, ezzel fényesen bizonyítva érv- és szellemi párbajképtelenségét. S a mai válságos helyzetünkben nem erre van szükség. A történelemhamisító begőzölt szektavezérekre pedig egyáltalán semmi szükségünk nincs.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info