Szent könyvükből, ami – mint Heinrich Heine írta – a zsidóság „hordozható anyaföldje”. Tehát, ahol a Talmud, az az ország az övéké! S mivel a magyarság tûrte, hogy oly sokáig vesse árnyékát e bûnös iromány földjére, már talán csak vérével moshatja le e szellemet róla! A magyarországi zsidóság – mert magyarnak 95%-uk máig sem mondható! – igyekszik egy Árpád-honfoglalás idejéből datálódó, sőt, mélyebb gyökerû jogot formálni a magyar földre. Mintha nálunk még inkább „itthon” lennének.

Egy Orbán Ferenc nevû történészük írta a két éve még a www.zsido.hu honlapon is fellelhető „A magyar zsidóság története” c. tákolmányában: „A magyarság még a honfoglalás előtt kapcsolatba került a zsidó vallásra tért kazárokkal, akiknek Volga menti fővárosáról, Itilről nevezik a magyar nép vándorlásának talán legfontosabb állomáshelyét Etelköz-nek. Amikor a magyarok a Kárpát-medence irányába továbbindultak, két kazár törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk. A magyar honfoglalás (895 körül) vezérének, Árpádnak egyik felesége is kabar leány volt. A honfoglaláskori temetkezési helyek között, Békéscsaba környékén a zsidó vallás előírásaira utaló sírcsoportokat találtak.”

Íme a többszörösen „megokolt” igény! Nos, vegyük sorra Orbán érveit, kezdve az ún. honfoglalással, amiről a korabeli krónikások mint visszaköltözésről beszéltek. „A „honfoglalás” szó viszonylag új keletû – írja Bakay Kornél. Kézai Simon (1283) „visszaköltözésnek”, Thuróczy János (1488) „visszatérésnek”, Székely István (1559) és Heltai Gáspár (1575) „második bejövetelnek” nevezik Árpád népének a Kárpát-medencébe való beköltözését.” De Anonymus a XIII-ik században, a Képes Krónika (1358), Ranzano (1490) és „Bonfini mester – 1497 – is csak a nagy visszaköltözésről írnak és adnak számot.” Orbán Ferenc vagy nem tud erről vagy szándékosan elhallgatja.

Orbán Ferenc a maga „judapesti” logikájával feltételezi, hogy őseink és más, korabeli népek - az immár vagy százötven éve a magyarságra kényszerített látásmódhoz hasonlóan - egy idegen kultúrájúvá váló „vízfej”, mint Budapest – bûvöltében éltek és csak arról tudták elnevezni a tájegységet, amelyik annyira fontos esemény színhelye volt az életükben. A vérszerződés színtere, az Etelköz nevének eredetéről a történelmi források mást mondanak, mint Orbán! „Konstantin császár szerint miután a magyarok a kazárok szomszédságából elköltöztek, a Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyók vidékén telepedtek meg, melyet „Etelküzü”-nek neveztek. ( Az „etel” vagy „etil” szó folyót jelent, így Etelköz jelentése: Folyóköz. )” – olvassuk Kiszely Istvánnál.

Orbán úgyszintén elferdíti a tényeket, amikor a korabeli kazárokról mint „zsidó vallásra tértekről” szól. A történész S.W. Baron „azt tartja, hogy a (kazár) kánságban a keresztények és a muszlimok is nagyjából azonos lélekszámban éltek. Bizalommal hivatkozik Ibn Fadlan értesülésére, aki azt írja, hogy a kazárok közt a zsidók voltak a legkevesebben, annak ellenére, hogy vezetőik felvették e vallást.” (Kiszely I.) „A kazár vezetők kétségtelenül politikai okokból vették fel a zsidó vallást és tették meg mintegy államvallásnak. Semmi nyoma sincs annak, hogy a kazár hatalom határain kívül vagy azon belül zsidó vallásra kényszerített volna népeket. A kánságon belül vallási kérdésekben lelkiismereti szabadság honolt” – írja Bartha Antal.

Tehát az egyöntetûen zsidó vallásra tért kazárság ténye megintcsak egy orbáni, ill. zsidó fikció! Következésképpen az Árpád népéhez csatlakozott kabarok zsidó volta is az lehet. Korabeli források éppen ezt erősítik meg. Bíborbanszületett Konstantin császár szerint: „Tudnivaló, hogy az úgynevezett kabarok a kazárok nemzetségéből valók. És úgy történt, hogy valami pártütés támadt köztük a kormányzat ellen, és belháború ütvén ki, felülkerekedett az előbbi kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek, és elmenvén letelepedtek a türkökkel együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket.” A fentieket erősíti meg a török eredetû kabar szó megfejtése. Németh Gyula szerint a szó jelentése: „lázadó”. (Kiszely I.)

Györffy György szerint „ha a kabarok korábban csatlakoztak a magyarokhoz, akkor a kabarok közt zsidók nem lehettek. Ha később csatlakoztak, akkor feltehető, hogy voltak közöttük, de számuk nem lehetett jelentős, mert az új vallást az uralkodó réteg vette föl.”

Anonymus szerint a Tiszától Erdélyig, ill. a Szamostól a Marosig uralkodó Marót vezér földjén a „kozárnak nevezett népek laktak.” „E kozárok (kazárok) nyilván az Árpád fiával, Leventével beköltözött s részben ide letelepedett kabarok. A székelyek eredetének kutatói közül sokan amellett foglalnak állást – írja Kiszely István -, hogy a székelyek a kabarok közé számíthatók.” A kabarokat Győrffy György is egyszerûen csak „székelyeknek” nevezi.

Amennyiben a székelyek a kabarok utódai, és amennyiben a kabarok zsidó hiten voltak, kell hogy legyen nyoma a „zsidó eredetnek” a székely nép hitvilágában, meséiben, mondáiban s népzenéjében! Márpedig, mint azt Bartók Béla bizonyította, a gyökereket, a származást legmegbízhatóbban mutató, leginkább időálló kulturális megnyilvánulás: a népzene kapcsán, a XX-ik század elején a törökországi Anatóliában gyûjtött népdalokkal: éppen Erdélyben, a székelység körében találjuk meg a gyûjtött dallamok több mint egyharmadának megfelelőit!

Hasonlóképpen fel lehet tenni a kérdést az egész magyar népmese, monda és népdalkincs, stb. esetében. Hogyan lehetséges, hogy a százezret jóval meghaladó népdalkincsünkben nem maradtak fent legalább nyomai az Árpáddal a Kárpát-medencébe jövő „zsidó hitû” kabarok dalkultúrájának, népzenéjének? Úgy, hogy elenyésző lehetett a száma a zsidó hitû bevándorlóknak! Teljesen mindegy, hogy „Árpádnak egyik felesége kabar leány volt” vagy sem. Bizony délibábos ez a „zsidó dinasztia” alapítási kísérlet a „honfoglaló” magyarság oldalán – ha vannak a „zsidó vallás előírásaira utaló sírcsoportok”(?) Békéscsaba környékén, ha nem!

No és hogy állunk az állítólagos, magyarságénál mélyebb zsidó gyökerekkel Magyarföldön? Orbán már a római kor tárgyalásakor sejteti „igényjogosultságát” a Pannon élettérre. Magyarország területén már az időszámításunk szerinti 2-3 évszázadban, a római Pannónia provinciában éltek zsidók,” – írja. Egy részüket rabszolgákként hozták magukkal Izrael területéről annak a három légiónak a katonái, akiket a júdeai Bar Kochba lázadás (132-135) leverésére vezényeltek oda Pannóniából. „Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a mai Magyarország területén már jóval a magyar honfoglalás (895) előtt számottevő zsidó közösségek mûködtek.”

Élelmességükkel és a kereskedőkként Rómából betelepült hittestvéreik segítségével mihamar jómódra küzdötték fel magukat az egykori rabszolgák s megszaporodtak a zsidó települések Pannónia-szerte – sugallják Orbán sorai. Így aztán Aquincumtól (a mai Budapest) kezdve, Savariáig (ma Szombathely), Intercisáig (Dunaújváros), Pécsig, Dombóvárig, Siklósig, stb. kerültek napvilágra nyomai a pannóniai zsidó jelenlétnek.

Benoschofsky Ilona múzeumigazgató is egy „a harmadik századból való”, Judah nevet hordozó sírkő ménórájára hivatkozva mondta már csaknem 20 éve: „Ez bizonyítja, hogy a zsidók előbb itt voltak, mint a magyarok."

Szánalmas, de főleg pimasz ez a hetvenkedés, mint történelmi alap a magyar „honfoglalást” megelőző kárpát-medencei zsidó itthonlétre. Ugyanis Árpád magyarjai csak „visszatértek” a szkíták, pártusok, hunok és avarok, mint egyazon kiterjedt kultúrkör népei által korábban lakott terültre. Badinyi Jós Ferenc írja erről: a lelőhelyek bizonysága szerint „ez az évezredes múltra tekintő hatalmas mûveltség fogta össze a "magyari" népeinket, és egyesítette őket a Kárpát-medencétől Kínáig, és a Kaukázuson is át - Mezopotámiáig, beleértve az Iránnak nevezett területet is.”

Persze sem Orbán, sem a kiásott leletek nem szólnak arról, hogyan láthatták a Pannon provincia zsidóit a kortárs rómaiak. Semmi ok feltételezni, hogy a „hordozható anyaföld” népe itt másképpen viselkedett volna, mint másutt! Mindenesetre a birodalom központjában, Rómában, már i.u. az első évszázadban nem más, mint a híres római történész, Tacitusz írja, hogy „élelmességük” miatt úgy tekintettek rájuk, mint „Adversus omnes alios hostile odeum”. (Minden fajnak ellenségei, kivéve a sajátjukét.) Az úgyszintén első évszázadi római filozófus, Seneca szerint: „Ennek a leginkább bûnözés útján járó népnek a szokásai annyira megerősödtek, hogy mára mindenfele elterjedtek. A meghódítottak törvényeket alkottak a hódítóknak.” – Ismerős, ugye? - Valójában rossz hírnevük – ma már persze antiszemitizmus az ilyen! – régebbi keletû volt a rómaiak körében.

Az i.e., az első évszázadban élő neves államférfi és író, Cicero társadalmi rangja, elismertsége dacára is így szól a római zsidókról. „Csak halkan! Csak halkan! Senki más, csak a bírák hallják szavamat. A zsidók már így is szép kis kalamajkába kevertek, amint tették azt sok más úriemberrel. Nem szeretném, hogy még több víz kerüljön malmaikra.” Cicero egy Flaccus nevû római tisztviselő védőügyvédjének volt tanácsosa a perben, ahol a kötelességét tevő Flaccust bevádolták a római zsidók a Jeruzsálembe irányuló aranyszállítmányok akadályozása miatt. Cicero nem volt akárki, s így megintcsak elgondolkodtató: ki volt az üldözött? Miért volt éppen neki félnivalója?

Az említett befolyásból, hírnévből ítélve Pannóniában sem élhettek rosszul az Orbán által említett „zsidó közösségek.” Talán egészen Kr. u. az 5-ik századig, amikor is Attila birodalmának központjává vált a terület. Orbán Ferenc nem említi, hogy vajon Attila alatt is tovább léteztek-e a zsidó telepesek „virágzó közösségei”! Pedig hun őseink körében nagy tolerancia volt más népek hitvilága, szokásrendszere irányában, ami szükségszerû is volt a szövetséges népek tucatját magába foglaló hun birodalomban.

Vagy talán, félve Attila „ostorát”, odébbálltak „a Jeruzsálembe irányuló aranyszállítmányok akadályozása miatt”?