A Monarchia legfőbb szövetségese, a világ legütőképesebb hadseregével rendelkező Németország úgy vesztett el egy sokfrontos háborút tucatnyi hadviselő országgal szemben, hogy még így is szilárdan tudták tartani az anyaországot, a hadsereg morálja a rossz helyzethez képest meg kifejezetten elfogadható volt, azt összeomlasztani még az Egyesült Államokkal kiegészülve sem sikerült. A hátországban azonban jobbára kommunista, felforgató zsidók és a hasznos idiótáik munkássztrájkokkal, földalatti szervezkedésekkel, a hadsereg kötelékében történő züllesztéssel akarták összeomlasztani a központi hatalmak legerősebb bástyáját, amely törekvést sajnálatos módon – épp addig, hogy a hadviselő Németország összeomoljon – átmeneti siker koronázott. A Dolchstoss-elméletként elhíresült tőrdöfés-gyakorlat politikai-történeti kifejezés lett, melyet a baloldali történészek és politikusok "Dolchstoss-mítoszként" próbálnak jelentékteleníteni, tompítani, eltagadva a baloldali felforgató mozgalmak bárminemű felelősségét a háborús vereségben.

Internacionalizmus lévén azonban nem csak Németországra volt forgatókönyvük, de a szintén nehéz helyzetben lévő Osztrák-Magyar Monarchiára is. A Magyarországon zajló folyamatok egyik origója az őszirózsás forradalom néven vonult be a történelembe, melynek október 30-án, illetőleg 31-én van a 104. évfordulója.

A "polgári demokratikus forradalom"-ként beharangozott országbénítás valójában ugyanazon okokból folyt, amiért Németországban is. Most is – ahogy mindig – gyakorta jóhiszemű emberek kihasználásával, felhasználásával, akik megcsömörlöttek a Monarchia társadalmi igazságtalanságaitól, a sokéves háborútól és az egyre rosszabb gazdasági-társadalmi körülményektől.

A Monarchia sokkal rosszabb állapotban volt, mint Németország. Tisza István október 17-i beszédében elismerte a háborús vereséget, és a dualista politikai elit is tisztában volt vele, hogy az államalakulat nem éli túl a háborút, szétesik majd, és csupán az volt kérdéses, hogyan sikerül Magyarországot átvezetni a nehézségeken. Tehát pontosan akkor, amikor a legerősebb vezetői kézre és kérlelhetetlen harci kitartásra volt szükség, nehezedett ránk Károlyi Mihály gróf "polgári forradalma", amely káoszba és kilátástalanságba sodorta a nehéz helyzetben lévő országot. Akkor, amikor az utolsó utáni órában területi integritásunk megóvására, a végső ellenállásra volt szükség, omlasztották össze mesterségesen a megtépázott, elcsigázott, fáradt, de ugyanakkor harcképes magyar társadalmat. Akkor züllesztették le a hadsereget, tették tönkre a maradék hadigazdaságot, amikor annak megerősítésére és támogatására volt szükség. Akkor hirdettek baloldali rendszerváltást, amikor a nemzetnek egységesen kellett volna fellépnie az ország területére behatoló idegen haderők ellen.

A "polgári forradalom" mellett szóló érvek tehát már ezen, a nulladik ponton összeomlanak, mindenféle mélyebb politikai-társadalmi elemzés nélkül, hiszen már magára az alapproblémára is rossz választ adtak. Ráadásul a baloldali politikusok, teoretikusok által hangoztatott információkkal ellentétben a háború Monarchia részéről való elvesztése nem jelentett egyet az ország összeomlásával (a november 3-ai Padovában köttetett fegyverszünet csak Ausztriára vonatkozott), Magyarország határai – jobbára – védhetőek voltak, ha pedig Németországot nem sikerül belülről összeomlasztani, teljesen más feltételekkel ülhettek volna tárgyalóasztalhoz a harcoló felek. Mit tanít tehát nekünk az őszirózsás forradalom? Pontosan azt, hogyan ne viselkedjen egy társadalom, ha vészterhes időszakot él át.

Október 30-án a Károlyi Mihály elnöklete alatt álló Magyar Nemzeti Tanács, amely október 24-én alakult baloldali és szélsőbaloldali pártokból, elérkezettnek látta az időt a destrukcióra. A forradalmárok elfoglalták Budapest fontos részeit, a hadseregen belül pedig megkezdődött a lázadás, a frontharc megtagadása. Sapkarózsájuk helyére őszirózsát tűztek, a Károlyiék által feltüzelt tömeggel pedig politikai foglyokat (kommunistákat, baloldali felforgató elemeket) szabadítottak ki a börtönből. Október 31-én a király jóváhagyásával József főherceg Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek, aki a Magyar Nemzeti Tanácsban tömörülő három párttal kezdte meg nem túl dicsőséges kormányzását.

A három párt közül talán a Jászi Oszkár által irányított Polgári Radikális Párt lehet a legismertebb, de kormányerővé váltak az addig partvonalon álló magyarországi szociáldemokraták is, politikusaik közül sokan folytatták karrierjüket a Tanácsköztársaságban. Ugyanezen a napon – máig tisztázatlan körülmények között – meggyilkolták Tisza István miniszterelnököt Hermina úti villájában. A gyilkosságot forradalmi különítmények követhették el, Szabó Ervinnek – akiről mind a mai napig fővárosi könyvtár van elnevezve – vélhetően aktívan köze volt a politikai merénylethez.

November 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, amely időszakot (a Tanácsköztársaság létrejöttéig bezárólag) szokás első magyar köztársaságnak is nevezni.

Végezetül három megállapítás. Az egyik az első magyar köztársaságról és Károlyiról, a második Károlyiék Magyarországa és a Tanácsköztársaság közötti összefüggésről, harmadik az őszirózsás forradalom végső mérlegéről szól.

1. Károlyi Mihály gróf, noha politikai ellenfelei és a jobboldali írók, újságírók erre értelemszerűen kissé ráerősítettek, de tényleg nem volt egy politikai zseni. Az országnak – főleg ilyen vészterhes időkben – nem ilyen vezetésre volt szüksége, a Magyar Nemzeti Tanács által elképzelt vízió számos pontja még békeidőben is problémás volt (pl. a politikailag bebörtönzöttek teljes amnesztiája), nemhogy háborúban. A népjóléti intézkedések, a sajtószabadság vagy a parasztok földhöz juttatása elméletben jól hangzanak, de egyrészt tudjuk, a baloldal számára ezek csak üres lózungok (végképp manapság, de akkor is), másrészt pedig megvalósításukra akkor és ott nem volt lehetőség.

Azt azonban el kell ismernünk, hogy – nem felmentve a felelősség alól Károlyit, de – ő minden bizonnyal tényleg hitt ezekben a reformokban, ezt jól mutatja az is, hogy a saját földjeit kezdte felparcellázni, mely apróbirtokokat a szegényparasztságnak szánta. A Tisza családtól ez a mentalitás teljesen távol állt.

2. Értelmetlen tagadni a kapcsolatot az első magyar köztársaság és a Tanácsköztársaság között, azonban túlzásokba is felesleges esni. Nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a Károlyi-garnitúra összes prominense részt vett volna a Tanácsköztársaságban, vagy egyértelműen támogatta volna azt, de természetesen létezett mind eszmei, mind személyi átfedés. Paradox módon azonban az őszirózsás forradalom és azt követő hónapok jobban meggyengítették az országot, hiszen 1918 októberében még kedvezőbb feltételekkel lehetett volna tárgyalóasztalhoz ülni. A Tanácsköztársaság idején – noha foglaltak vissza időközben elfoglalt területeket – ez már egyre kevésbé volt így, főleg, hogy Kun Béláékat a nemzetközi fórumok sokkal kevésbé legitimálták, mint Károlyiékat. Ezzel együtt viszont kimondható, hogy amíg a proletárdiktatúra idején fegyveresen, tömeghadsereggel szálltak szembe az alakuló kisantant ellen, Károlyiék sokkal inkább képviseltek pacifista álláspontot, amelyben a gróf szintén őszintén hihetett.

3. Összességében kimondhatjuk, hogy az őszirózsás forradalom és az általa képviselt politikai-társadalmi program a lehető legrosszabb időpontban jelentkezett a magyar történelemben. Erő és helytállás helyett a forradalmi állapotok szétzilálták a hadsereget, a politikai keretet, az állami szervezeteket, amelyekre a háborúban támaszkodni kellett (volna). A meggyengült ország nem volt képes megvédeni magát, miközben az irányítás egy naiv, átlag alatti vezetői képességekkel felruházott egyénre, Károlyi Mihályra szállt.

Azonban ez nem azt jelenti, hogy a dualista időszakot feltétlenül pozitív színben akarnánk feltüntetni. A zsidóság térhódítása, az úri osztály földtől való elrugaszkodottsága, a középosztály hanyatlása és a "boldog békeidők" általános szabadelvűségén felkapaszkodott galíciáner tömegek mind-mind befeketítik az általánosságban mégis ideálisnak ábrázolt időszakot, a szociális reformok pedig (munkások, parasztság) – amelyeket egyébként Károlyiék is hirdettek – a legtöbb esetben megalapozottak voltak, csak ezeket a kérdéseket nem Jásziékkal, a szocdemekkel meg a kommunistákkal kellett volna megoldani, hanem egy nemzeti és szociális elveken irányító, nacionalista erővel, ahogy azt Gömbös már akkoriban megálmodta. A hadsereg szétzilálására és az általános destrukcióra, a háborút viselő ország hátországának szétbarmolására pedig semmilyen észszerű magyarázat nincs, az az első magyar köztársaság egyértelműen legnagyobb bűne.

Azonban az instabil atmoszféra instabil kormányt teremtett. Károlyi kormánya már 1919 januárjában megbukott, a helyét átvevő Berinkey-kormány ideje alatt ideiglenes köztársasági elnökként tették kvázi partvonalra (az államfői hivatalt korábban is ő töltötte be egyfajta ügyvezetőként, amelyet a választásokig kívántak ebben a formában megtartani, így Berinkeyék lényegében ebben a hivatalában erősítették meg). Ekkoriban már az antant által képzett képzeletbeli hurok is egyre szorosabb volt az ország nyakán, ennek hatására már a kommunistákban is tárgyalópartnereket láttak a baloldali erők. Ez végül a Tanácsköztársaság eljövetelébe torkollott, amelyben már egyáltalán nem tartottak igényt Károlyi szolgálataira, lemondatták, majd a gróf külföldre távozott. Ez azonban a magyar történelem már egy másik fejezete.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info