A tanévkezdés kiváló alkalom lenne az oktatás számtalan gondjának-bajának nyilvános megtárgyalására. Ehhez képest politikusok, úgynevezett oktatási szakemberek, újságírók, tanárok, diákok másról sem beszélnek napok óta, mint arról, szabad-e tiltani a diákoknak a mobiltelefonjaik nyomkodását a tanintézményekben. A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni: a téma roppant fontos, hiszen a digitális függőség valóban súlyosan károsítja gyermekeink mentális állapotát! Immár komolyan vehető cikkek, tanulmányok sokasága bizonyítja azt a józan ésszel is felfogható és tapasztalati úton is könnyen belátható tényt, hogy az „okoseszközökön” csüngő gyermekek lelke és elméje torzan fejlődik, képtelenek lesznek a logikus gondolkodásra, az értő olvasásra, hosszabb szövegek, előadások értelmezésére. Mindennek tetejében emberi kapcsolataik is eltorzulnak, gondolkodásuk egysíkúvá, primitívvé válik, a valóságot értelmezni nem tudják, érzelmi életük elsatnyul. Természetesen a veszélyek a felnőtteket is fenyegetik, hiszen közöttük is egyre több a digitális függőségben szenvedő, olvasni, logikusan gondolkodni alig-alig képes, érzelmileg kiüresedett, eltorzult személy. Éppen ezért tehát teljesen egyértelmű: a kormányzat helyesen cselekedett, amikor is az iskolai órákról kitiltotta a mobiltelefonokat. Régen meg kellett volna tenni! Értelmes iskolaigazgatók, tanárok régóta hangoztatják, hogy a sikeres tanítást súlyosan akadályozza a diákok folyamatos, kényszeres mobilozása a tanórákon.

Várható volt persze a dühös ellenkezés egyesek részéről, továbbá a szellemileg kétségbeejtően lezüllött úgynevezett baloldal tiltakozása sem meglepetés. (Hiszen értelmes politikai üzenetük nincs.) Az érvelés velük szemben alighanem fölösleges. Hiszen senkinek a jogai nem sérülnek, nem az internetet tiltották be, a tanárok továbbra is használják majd az iskolai laptopokat az órákon, kivetítve térképeket, grafikonokat, lejátszva oktatófilmeket. Miképp a tanár engedélyével gyerekek is bevihetik tabletjeiket, mobiltelefonjaikat, szigorúan a tanulás céljából… minderről beszélni sem érdemes többet. Hacsak nem feltételezzük, hogy a „digitális zombik” kinevelése éppenséggel a „globális elit” célja, mivel éppen ők lesznek az „új világrend” gondolkodni, összefüggéseket meglátni képtelen, engedelmes, kezelhető, az okoseszközökön keresztül könnyedén irányítható „munkaerő-fogyasztó” alattvalói. Természetesen ilyesfajta összefüggések felvillantása összeesküvés-elméletek hangoztatásának minősül, ezért nemigen része a közbeszédnek. Mint ahogy nem része a közbeszédnek az iskolarendszer számos gondja, holott az évek múlásával az oktatás színvonala és a gyerekek tudásszintje folyamatosan romlik szerte a nyugati világban. A PC elvárásokra fittyet hányva röviden felsorolnám a legfontosabb, részben tabunak számító bajokat, melyekről egyetlen árva szó el nem hangozott az idei tanévkezdés alkalmával. (Tavaly a tanári bérek körül zajlott a purparlé, a béremelések nyomán azonban az ellenzék is jobbnak látta a témát levenni a napirendről. Helyette a kitiltott mobiltelefonok körül keltenek cirkuszt.)

Az iskolák jelentős részében áldatlan fegyelmi állapotok uralkodnak, melyek jelentős részben a liberális oktatáspolitika és megengedő nevelés számlájára írhatók. Nem a testi fenyítést sírom vissza természetesen, de tarthatatlan állapot, hogy a pedagógusok kezében semmiféle fegyelmi eszköz nincsen. A diákok jelentős részét semmiféle megrovás, beírás nem érdekli, mi több, a szüleiket sem. Régen, ha a tanár intőt adott a gyereknek, otthon a szülő alaposan leteremtette a csemetéjét. Napjainkban a diákot megfegyelmezni akaró pedagógust vonja felelősségre, teremti le a szülő, de még az is lehetséges, hogy a saját igazgatója is, mondván: miféle tanár az, aki nem képes 20 vagy 30 őrjöngő gyereket megfegyelmezni? Az ilyen ne menjen tanárnak, ugye… nos, egyre kevesebben is mennek. (Bár a hírek szerint kimagaslóan sokan jelentkeztek tavasszal pedagógus szakra az egyetemeken. Kérdés persze, közülük mennyien helyezkednek el tanárként.)

Ha nem is a legfőbb, de a kettes számú tiltott téma, abszolút tabu, soha, semmilyen fórumon meg nem vitatható kérdés. Holott az iskolai fegyelem ijesztő romlása szoros összefüggésben áll a cigány tanulók egyre szaporodó számával. A cigány családok jelentős részében – tisztelet a kivételnek – nem „sikk” a tanulás, az olvasás, a műveltség. A „kisebbség” (nem sokáig lesz az) körében más szokások uralkodnak, más a „kultúrájuk”, gyermekeikkel más módszerekkel kellene foglalkozni, de aki a „szegregáció” szót pozitív összefüggésben ki meri ejteni a száján, az legott „nácinak” bélyegeztetik, és többé sem a nyilvánosság fórumain, sem a katedrán meg nem szólalhat. Elárulom itt, amit szintén tilos kimondani: sok fiatal azért nem lép pedagóguspályára, számosan pedig azért mondanak búcsút a katedrának, mert idegileg teljesen kikészítették őket a neveletlen, kezelhetetlen gyerekek. Akik között szép számmal vannak a „rejtett erőforrások” csemetéi is.

Immár nem csak a kínaiak, de a hazánkba menekült ukránok is rendelkeznek saját iskolával. Feltételezem, a hazánkban élő kínaiak, sőt a kínai állam anyagilag is hozzájárul a Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium fenntartásához (bár mivel a tanintézmény Budapesten van, minden Magyarországon tartózkodó kínai gyermeke aligha járhat oda), azonban a nemrég átadott ukrán tanintézmény alighanem kizárólag az adófizetők pénzén működik. Rendben, az ukrán gyerekek nem tehetnek arról, mit művel a hazájuk nyakára ültetett bábkormány, és hogyan viselkedik a kijevi rezsim hazánkkal és a kárpátaljai magyarokkal szemben. De vajon milyen nyelven, milyen tantárgyi követelmények szerint zajlik az oktatás? Egyelőre nem lehet tudni. Mint ahogy arról sem illik nyilvánosan szót ejteni, a határkerítés ellenére hazánkba beszivárgó migránsok, illetve az egyre nagyobb számban Magyarországra települő, többségében ázsiai „munkavállaló” gyermekei hol, milyen körülmények között tanulnak. Nyilvánvalóan az állami iskolákba íratják be őket, de a szegregáció tilalma vajon rájuk is vonatkozik? Hogyan hidalják át az erre nem felkészített tanárok a kulturális különbségeket, mennyi idő alatt és hogyan tanítják meg őket magyarul, és milyen tanrend szerint oktatják őket? Vajon az ukrán, Fülöp-szigeteki és maláj gyerekeknek is el kell olvasniuk a Toldit, valamint A Pál utcai fiúk és Az egri csillagok című regényeket? Ha nem, és mégis a felsőbb osztályba léphetnek, akkor a magyar gyerekek nem fogják-e idővel feltenni a kérdést: nekik miért nem jár a tanulás nélküli felsőbb osztályba lépés lehetősége? Nincs itt valamiféle diszkrimináció? Vagy ezt hívják az „esélyegyenlőség megteremtésének” és „pozitív diszkriminációnak”?

Örök vita, „gyorsan változó” világunkban pedig még inkább jogos elgondolkozni azon, milyen arányban tanítsunk klasszikus, illetve gyakorlati, praktikus ismereteket. Régebben léteztek hazánkban humán és reálgimnáziumok: az előbbiekben nagyobb hangsúlyt helyeztek a humán tárgyak oktatására, az utóbbiban a gyakorlatiasabb, reál tudományok megismertetése állt az oktatás középpontjában. Manapság egyre többen követelik, tanítsanak az iskolákban például pénzügyi, gazdasági ismereteket, akár mondjuk a történelem vagy az irodalom oktatásának rovására. A kérdés körül időnként manapság is zajlik nyílt vita, még ha a teljesen helyénvaló mobiltelefonos tiltás körüli őrület miatt ezúttal nem csaptak össze az ügyben a szokásos érvek és ellenérvek. Ismétlem, az eszmecsere a tananyag tartalmáról szükséges és hasznos, mindamellett nem árt némi óvatosság. A magát baloldalinak illetve liberálisnak nevező, a globális tőkét fenntartások nélkül kiszolgáló értelmiség ugyanis a gyakorlati, az „életben hasznosítható” ismeretek oktatásának örve alatt a nemzeti érzést és az erkölcsiség alapjait a gyermekek elméjében elültető kötelező olvasmányok ellen időnként erőteljes támadásokat indít. 2021-ben például Tóth Krisztina írónő Jókai: Aranyember, valamint Szabó Magda: Bárány Boldizsár című verses meséjét kívánta levétetni a kötelező olvasmányok listájáról, mivel a két szóban forgó alkotásban a „nemi szerepek ábrázolása” nem felelt meg érzékeny feminista lelkének. Szerencsére a javaslatát nem vette figyelembe az oktatási kormányzat, holott biztosak lehetünk benne, honi liberálisaink némelyike a Meseország mindenkié című könyvet és hasonló LMBTQ-kiadványokat minden lelkifurdalás nélkül osztogatnának az iskolákban. Az sem zárható ki, hogy a baloldali-liberális „széplelkek” megvalósítanák a Madách Gimnázium igazgatójának elmozdítása ürügyén összeverbuvált tüntetésen felszólaló egyik diák vágyálmát: „ne a mobilokat tiltsátok ki az iskolákból, hanem a tankönyveket”! – harsogta a pódiumról a demonstráción.) Ezzel szemben örömmel vehetjük tudomásul, hogy Herczeg Ferenc életművét a középiskolában immár kötelezően tanítani kell, Wass Albert, Kányádi Sándor vagy éppen Nyírő József műveit pedig oktatni lehet.

Sajnos számos alapvetően fontos történelmi kérdésben semmiféle vitának nincs helye sem hazánkban, sem másutt a nyugati világban. (Pl. galíciai bevándorlás, a Tanácsköztársaság igazi arca, a kommunizmus eszmei gyökerei, céljai, az első és második világháború valódi története, a Kádár-rendszer jellemzői, eladósodásunk, a rendszerváltás, a Közel-Kelet története, az EU, a NATO mögötti erők szándékai stb., a lista sajnos végtelenül hosszú.) A történelem- és irodalom-tankönyvek tele vannak ferdítésekkel, hazugságokkal, elhallgatásokkal. Mindaddig, amíg a jelenlegi világrendszer fennáll, esély sincs a valóságos múlt megismertetésére sem a diákok, sem a szélesebb közvélemény előtt. Sajnos ezen a ponton felmerül az egyetemek és a Magyar (?) Tudományos Akadémia felelőssége is, mivel elleneznek mindenfajta szabad vitát a globális elit szempontjából kényesnek minősülő történelmi, irodalmi kérdésekben, sőt a hivatalostól eltérő vélemények kriminalizálásához is áldásukat adták. (Ennek legjobb példája a Btk 333§-a. Egyetlen tudós, egyetemi tanár nem tiltakozott a szájkosártörvény ellen!) Így történhet meg azután, hogy az egyetemről kikerülő pedagógusok ismeretei hiányosak, sok esetben tévesek, a „másként gondolkodók” tiszteletének, az ellentétes vélemények megismerésének szükségességét, és a bármilyen témáról szabadon folytatott vita fontosságát soha senki sem tanította meg nekik. Így azután ők sem akarják, tudják diákjaikat a kételkedés, a kritikus gondolkodás erényével felruházni. („Jól is néznénk ki”, mondhatják a hatalmi hierarchia csúcsain, ha a diákok kételkedni kezdenének bizonyos fejükbe vert történelmi, művészeti, világnézeti dogmákban! Miképpen maradna fenn, illetve születne újjá az egypólusú új világrend?)

Az oktatási bürokrácia létezése megint csak réges-régi probléma, amiről nem tilos ugyan elítélően nyilatkozni, de változás sajnos aligha várható. Természetesen jó lenne, ha a tanárokat békén hagynák, és nem beosztott, végrehajtó csinovnyikként tekintenének rájuk. Ugyanakkor le kell szögeznünk: az oktatási kormányzat, ha ízlésem szerint nem is eléggé nemzeti és konzervatív, de mindenesetre „nemzetibb” és konzervatívabb, mint a liberális egyetemekről kikerülő tanárok döntő többsége. Ezért ellenőrzés és felügyelet nélkül sok pedagógus még annyit sem beszélne például Herczeg Ferencről és Wass Albertről, vagy például a hun-magyar rokonságról, mint ahogy most teszi. A kötelező olvasmányok számonkérése sem történne meg sok irodalom órán (helyette lenne LMBTQ-érzékenyítés), ha a tankerületek tisztségviselői nem néznének időnként a pedagógusok körmére. Sajnos az önállóan gondolkodni képes, magyar, keresztény érzelmű „tudós tanár” eszménye immár a múlt ködébe vész.

Elindult egy kedvező irányú változás, reméljük, nem történik meg az, ami 2002 után, amikor az 50%-os közalkalmazotti béremelés minden hozadékát egy-két év alatt felemésztette az elszabadult infláció. Korántsem véletlen, hogy ezúttal a tanári bérek ügyében mélyen hallgatott minden balliberális politikus és „médiamunkás”.

2022-ben nagy talánynak tűnt, miért is helyezték a Belügyminisztérium felügyelete alá az oktatásügyet. (Az egészségügy érthetőbbnek tűnt, az úgynevezett Covid-járvány elmebajos kezelésével függhetett össze, amikor is katonákat vonultattak fel a kórházak felügyeletére.) Azonban ma már talán okosabbak vagyunk. 2022-23 folyamán ugyanis a tanárok sanyarú helyzetére, alacsony fizetésére, az „oktatás szabadságának hiányára” (bármit is jelentsen ez) hivatkozva gyerekek és tanárok őrjöngtek, bohóckodtak az utcákon, a köztársasági elnök hivatala, valamint a Karmelita kolostor előtt. Talán a 2022-es választásokat követően az újjáalakuló Fidesz-kormány olyan információkhoz jutott, amelyek alapján azt feltételezték, a diákok és tanárok elégedetlenségére épülő „színes forradalom” készülődik hazánkban is? Elképzelhető. De mindez régen volt: azóta jött a „bicskei pedofil gyermekfelügyelő ügye”, majd Magyar Péter színre léptetése - vagyis Pressman úr (?), vagy a CIA boszorkánykonyhájában immár aligha a magyar oktatásügy szereplőire kívánják építeni a „budapesti Majdan” megrendezését. Akkor pedig mi indokolja a jövőben az iskolarendszer belügyminiszteri irányítását?

Húsbavágó kérdés, amelyről persze szintén egy szó sem esett a mobiltelefonok iskolai tiltásáról zajló, „késhegyig menő” vita közepette. Holott ma már a diákok nem küszködnek odahaza például idegen nyelvű szövegek magyarra, sem a magyar mondatok más nyelvre fordításával, sem fogalmazások, esszék írásával, sem feladatlapok kitöltésével, vagy éppen matekfeladatok megoldásával. A házi feladatokat a mi egyre bensőségesebb barátunk, a világhálón egyre nagyobb teret nyerő mesterséges intelligencia oldja meg. Mindez pedig még csak a kezdet. A végállomás – a nem is olyan távoli jövőben – az lesz, hogy az iskolai órákat Chat GPT vagy valamely hasonszőrű társa tartja meg. Már javában zajlanak órák a világ számos iskolájában, ahol a pedagógus szerepét a gép tölti be! Vajon akkor… az oktatásügy felügyeletét és irányítását a Big Tech óriáscégei veszik át?

(A szerző olvasónk.)