A valóság pedig az, hogy az úgynevezett Ukrajna ezidőtájt a globális USA gyakorlótere, ahol a birodalmi gépezet proxyháborút vív a NATO agresszív keleti előrenyomulásával, a külföldről gerjesztett és irányított 2013-as Majdan-puccsal, végül a kijevi uralom alatt élő oroszok elleni népirtó hadjárattal végsőkig provokált és ezért 2022 februárjában önvédelmi ellencsapást indító Oroszország ellen.

Ezt március 29-i számában éppenséggel a globális USA egyik propagandaszócsöve, a New York Times leplezte le, megírva, hogy már 2022 elején titkos műveleti központot hozott létre a németországi Wiesbadenben a CIA, az amerikai katonai hírszerzés és a Nemzetbiztonsági Ügynökség, és a műveletek részeként aktívan részt vettek az ukrán fegyveres erők katonai célpontjainak meghatározásában, mi több, minden egyes ukrán akcióhoz amerikai engedélyt kellett kérni. Ez a harmadik világháborút kockáztató kalandorság – amely mindeddig csak a körülmények ismeretében példátlan orosz türelem miatt nem vezetett a bolygót elpusztító tragédiához – odáig fajult, hogy aktív amerikai részvétellel nagy hatótávolságú és robbanóerejű HIMARS-rendszerekkel támadtak még csak nem is ukrajnai orosz, hanem oroszországi célpontokat.

Mindez bizonyítja, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnöknek mindvégig igaza volt, amikor amerikai agresszióról beszélt, és az is nyilvánvaló most már (nem mintha a gondolkodó embereknek a korábban is rendelkezésre álló információk alapján bármi kétsége lehetett volna efelől), hogy e tények fölemlegetése nem „putyinista propaganda”, hanem az igazság.

Mindebből az is következik, hogy a független és szuverén Ukrajnát illető rózsaszín, habos álmodozás legfeljebb a gyermekmesék világában értelmezhető.

Annál inkább, hiszen Ukrajna ettől függetlenül is nehezen értelmezhető történelmi entitás. Elég tanulmányozni a történelmet: bár az 1970-es években kiagyalt dákoromán elmélethez hasonló mulatságos tévképzet szerint az ukrán államiság előképe a Kijevi Rusz, annak valójában az égegyadta világon semmi köze az ukránokhoz, pláne Ukrajnához. A IX. században a viking varégok által alapított, számos szláv törzset integráló államalakulat már a XII. században szétesett, miután nem tudott ellenállni a mongol hódítók nyomásának. Az egykori Rusz területe 1386-ban a Lengyel-Litván Unió része lett, és a lengyel uralom egészen 1648-ig fennállt, amikor Bogdan Hmelnyickij kozákjai élén fellázadt ellene, és hűségesküt tett I. Alekszej orosz cárnak. Bár az intellektuálisan bántóan igénytelen kortárs történelemhamisítók nagyon igyekeznek a kozákokat ukránosítani, valójában semmi közük hozzájuk. A kozákság ugyanis nem nemzetiség, hanem sajátos társadalmi állású entitás. Nagyjából a magyar hajdúkhoz lehet őket hasonlítani, feudális kötöttségek nélkül élő szabad, önkormányzó paraszti közösségek voltak ezek, melyek szabadságukat katonáskodással váltották meg. Közösségeik a történelem színpadára a XII. században fellépő Moszkvai Nagyfejedelemségből kinőtt, 1547-ben IV. (Rettegett) Iván fejedelem minden oroszok cárjává koronázásával létrejött egységes Oroszország több földrajzi régiójában éltek, eszerint megkülönböztetünk zaporozsjei, doni és kubáni kozákokat.

Ukránokról csak a XVIII. századtól lehet beszélni, akkorra különült el az akkoriban magyarul csak kisorosznak nevezett nép által beszélt nyelvjárás annyira az irodalmi orosztól, hogy saját nyelvként kezdték használni. (Az orosz és az ukrán nyelv még ma is több mint 60 százalékban azonos.) Az első ukrán nyelven alkotó irodalmár Ivan Petrovics Kotljarevszkij volt, ismertebb nála a XIX. században élt Tarasz Sevcsenko.

Ukrajnáról (az u krajina kifejezés oroszul szó szerint azt jelenti: a szélén – vagyis ez történelmileg Oroszország határvidéke) azonban csak 1918 januárja óta lehet beszélni, akkor alakult meg az oroszországi polgárháború zűrzavarában a Szimon Petljura vezette, szocialista ideológiájú Ukrán Népköztársaság, amit azonnal belső harcok kezdtek emészteni, 1918 áprilisában Pavlo Szkoropadszkij létrehozta az Ukrán Államot, ez decemberben megszűnt, és egyesült az egy hónappal korábban a ruszinok által alapított, az évszázadok alatt lengyel többségűvé vált, de Lengyelország 1772-es első felosztásakor Ausztria uralma alá került Galícia fővárosában, Lembergben (rég magyar nevén Ilyvóban) kikiáltott Nyugat-Ukrajnai Köztársasággal. Utóbbit 1919 februárjára a függetlenségét visszanyert Lengyelország felszabadította és visszacsatolta Varsó fennhatósága alá, előbbi 1922-ben a Szovjetunió keretein belül Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság néven kezdte meg történelmi szereplését. E formációhoz a Molotov-Ribbentrop-paktum nyomán 1939-ben Galíciát is odacsatolták Lemberggel együtt. Az így szovjet, azon belül ukrán uralom alá kényszerített lengyelek közül 1943-tól 1945-ig mintegy 100 ezret mészároltak le emberi ésszel felfoghatatlan brutalitással a mai fehérorosz-lengyel-ukrán hármas határ térségében található Volhíniában a Sztyepan Bandera vezette, magát Ukrán Felkelő Hadseregnek nevező, a szovjet bolsevizmus és a német megszállók ellen is harcoló szervezet terroristái. Gyakran megesett, hogy barbár, sátáni kegyetlenséggel bezárták a lengyeleket a falvak templomaiba, és rájuk gyújtották Isten házát. Áldozataik többsége nő és gyermek volt, vagyis a hírhedt katyni mészárlásnál ötször több lengyel életet kioltó ukrán tömeggyilkosság egyértelműen népirtásnak tekinthető. Nagyon jellemző, hogy a volhíniai vérengzésért nemhogy bocsánatot nem kértek mindmáig az ukránok, de az erről készült Volhínia című játékfilmet az úgynevezett Ukrajnában, ebben az Európai Unióba gyorsított felvételi eljárással készülő értelmezhetetlen entitásban 2016-ban betiltották.

Emiatt és az ukrán uralom alatt szenvedő oroszok, magyarok, lengyelek, románok és mások tervszerű, gonosz elnyomása és üldözése miatt sincs semmi keresnivalója ennek a mára a függetlensége látszatát is elveszített formációnak az Európai Unióban – a diktatórikus jogsértések tömkelegéről, az egekig érő korrupcióról, a közbiztonsági, élelmiszerbiztonsági, egészségügyi, gazdasági kockázatokról sokszor írtunk már, és még fogunk is, mert nem lehet elégszer és eléggé félreverni a harangot.

De mindezeken túlmenően a tények ismeretében adódik a kérdés: tulajdonképpen mi az az Ukrajna? Mi ez a konfliktustenger, amit ilyen néven Brüsszel elmebeteg gazemberei uniós taggá akarnak avatni? Ki birtokolja ott a hatalmat, a szuverenitást? Hol vannak a határai? Hány állampolgára van? Kik és hol fognak hitelesen, érvényesen népszavazni, megerősítendő a csatlakozást? (Ami egyébként soha nem fog bekövetkezni, egyrészt azért, mert ha kell, Magyarország egymaga megvétózza a kizárólag minden tagállam egyhangú támogatásával megvalósítható bővítést, másrészt azért, mert ennek az Eurokolhoznak a jelenlegi formájában egyébként sincs sok hátra.)

Be kell látni, ki kell mondani, a független Ukrajna, a szuverén ukrán állam egy fikció, az pedig szükségképpen nem tud csatlakozni sehová sem, hiszen de facto létezni sem tud önmagában.

1991 óta Oroszország tartotta el a mélyen piaci ár alatt adott energiahordozókkal, a 2013-as kijevi puccs óta pedig a globális nyugat járszalagján kérődzik, amint azt a New York Times volt szíves óvatlan őszinteséggel megírni. Egy fikció csatlakozása sem lehet más, mint fikció.

Ágoston Balázs - Demokrata