Való igaz, hogy a legtöbb elmélkedés vagy vita ott csúszik félre vagy feneklik meg, hogy a fogalmakon sok esetben egészen mást és mást értünk, így tényleg nehéz előre jutni. Éppen ezért, nem törekedve minden részletet kibontó definícióra, én úgy határoznám meg, hogy a kapitalizmus nem pusztán egy gazdasági rendszer, annyiban nem, mint amennyiben az ember nem választható el a gazdaságtól.

Bár annak idején Francis Fukuyama történelem vége víziója csúfosan megbukott, a történelem nem állt meg, azonban a színfalak mögött van valami, ami mégis „történelem végi” állapotokat tükröz, ez pedig a kapitalizmus lényegi kritikája, valójában még az alternatíva is elgondolhatatlan. Tett ezért a bolsevizmus is bőven, mert ha a kommunizmus az alternatíva, abból természetesen ép lelkű és eszű ember nem kérhet.

Azonban mégsem fogadható el, hogy ez a két lehetőség kínálkozik.

Mert érezzük, hogy van valami, ami láthatatlanul behálózza az életünket. A rendszer hétköznapi arca kétségkívül a fogyasztói társadalom, ahol mindennek megvan az ára, ahol nincs szükség eszmékre és ideákra, ez a posztmodern (amely végső soron a kapitalizmussal szoros összefüggésben van) szubjektum alapattitűdje. A kapitalizmus nagyon is rányomja bélyegét a kultúrára, ebből jön létre az úgynevezett „tömegkultúra”, a valódi népi kultúra múzeumokba szorult, semmit nem él meg a ma embere igazán, „résztvevőből nézővé” vált, a korábbi hagyományos struktúrák elvesztek, értelmezhetetlenné váltak, egy „törvény” van: minden pénzre váltható.

Természetesen ilyen értelemben ragadható meg a munka, és bármi egyéb is. Erkölcs és szellem nem kívánatos, legfeljebb képmutató módon való felmutatásuk, valós lényegüktől megfosztva. Egész egyszerűen az önzésre tanít. Ez kétségkívül rendkívül depresszív hangulatú. No, de nem az a ma társadalma is?

E ponton szűkítem gondolatmenetemet, amikor abba az irányba terelem írásom, hogy induljunk ki abból, hogy ez a fajta depresszív sivárság az élet minden területén tetten érhető, így az emberek munkahelyén is. De nem mellékes ez, hiszen életünk jelentős részét töltjük itt, egyáltalán nem mindegy, azt milyen környezetben tesszük, és itt hoznék be egy manapság kevésbé használt fogalmat, amely alternatívát jelenthetne a kapitalizmussal szemben. Ez nem azt jelenti, hogy piaci törvényszerűségeket, gazdasági szükségszerűségeket figyelmen kívül kellene hagyni, mert ha valaki azt nevezi kapitalizmusnak, hogy „működik a piac”, ám legyen, azzal problémám nincs. Csak szerintem ennél jóval több és mélyebb.

Éppen pár napja írtam az új pápa, XIV. Leó kapcsán elődjéről, XIII. Leó pápáról és munkásságáról, részletezve az 1891-ben kiadott Rerum Novarum nevű enciklikát. Mert szellemi gyökerei odáig nyúlnak vissza.

A hivatásrendi társadalom egy olyan társadalom- és gazdaságszervezési elképzelés, amelyben a társadalom nem osztályok, hanem hivatások, rendek, foglalkozási csoportok mentén szerveződik. Ez az eszme a modern kapitalizmus és a marxista osztálytársadalom alternatívájaként jelent meg, különösen a 20. század első felében – keresztény (főként katolikus) gondolkodók, konzervatívok és egyes radikális nemzeti rendszerek körében.

Ez a felfogás a társadalmat organikus egységként értelmezi, nem hisz az osztályharcban, hanem szerves, egymást kiegészítő rendeket képzel el. Minden rendnek megvan a maga feladata, joga és kötelessége, így járnak hozzá a közjóhoz. A gazdaság nem pusztán piaci logika, hanem erkölcsi célok szerint is működik. A tisztességtelen versenyt, spekulációt és kizsákmányolást elutasítja - helyette a közösségi felelősség, igazságos elosztás kerül előtérbe. A 19. és 20. században gyakran beszélt erről az eszmeiségről Prohászka Ottokár is Magyarországon.

Voltak korábban elképzelések, hogy a hivatásrendi társadalom elveire épülő politikai berendezkedést, azon belül pedig kétkamarás parlamentet kell létrehozni, ahol az egyik kamarában a hivatásrendek képviselői kaptak volna helyet.

1945 után természetesen minden ilyen gondolat elhalt, a kommunizmus egészen más, és a magyar nemzet számára szörnyű károkat okozó diktatúrát valósított meg, majd jött a rendszerváltás, és ránk tört a nyugati finánckapitalizmus. S valahogy mindenki elfogadta, hogy valóban ez az egyetlen létező valóság. Természetesen 20. századi konstrukciók nem illeszthetők rá a 21. századra, ezernyi dolog változott, a hivatásrendi gondolat is korszerűsítésre szorul(na), de egész biztos, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint 30 év indokolttá teszi, hogy az embereket felvilágosítsuk, hogy igenis van alternatíva. Még akkor is, ha ezt elhallgatják, nekünk viszont feladatunk, hogy a történelem kihívásaira folyamatosan keressük a magyarérdekű válaszok összességét.

Lantos János – Kuruc.info