Sőt, immár a megmaradt befolyását foggal-körömmel fenntartani kívánó „csillagmaradványról” „londoni hatalmi központról” is lehetséges szót ejteni a kirekesztés, kiátkozás, nácivá nyilvánítás veszedelme nélkül. Mi több, ami korábban hihetetlennek tűnt: a Fideszhez kötődő (és a miniszterelnökkel egykor és talán még ma is jó viszonyt ápoló) Bogár Lászlónak még azt is elnézik, hogy Izraelről úgy beszéljen, mint amelynek van „nemzetállama” és „”világbirodalma” is! Melyek fennmaradásáért folytatja harcát a zsidóság a jelenlegi világrendszerváltás közepette – hangoztatja Bogár – hozzátéve persze: ő a legteljesebb mértékig megérti Izrael törekvéseit. (Csak remélni tudom, ez nem jelenti egyúttal a gázai vérontás „megértését” is.) Igaz, Bogár Tanár Úr azt sohasem tisztázta, milyen kapcsolat áll fenn a „három test” vagyis a három nagy birodalom (USA, Kína, Oroszország), valamint az „izraeli birodalom” között. (Igaz, minden alkalommal hozzáteszi, amikor előadásaiban ezt a témát feszegeti, hogy a legkényesebb kérdésről van szó, amelyről igencsak nehezen lehet beszélni. Bogár Lászlón kívül a „mérsékelt jobboldal” köreiben mások még nem merték a szájukra venni az „izraeli birodalom” - főképp nem a „zsidó birodalom” – kifejezést. ) De ha mindez nem lenne elég, Bogár László legfrissebb előadásában azt a korábban egészen elképesztően eretnek gondolatot is megpendítette, hogy az „izraeli világbirodalom” – a létéért folytatott állítólag „jogos”, „érthető” harca közepette – a brit „birodalmi csillagmaradvánnyal” szövetkezett! (Nem hallottuk már ugyanezt egy bécsi festőtől, aki később kancellár is lett, valamint más gaz náci gondolkodóktól, akik réges-régen rámutattak arra, mi is az a londoni „City”, amely székhelyét 1913-ban az USA-ba helyezte át?)

Joggal merülhet fel a nem éppen PC-nek minősülő kérdés: miért kezdtek el a jobbközép értelmiség egyes köreiben az elmúlt néhány évben „összeesküvés-elméleteket” hirdetni? Az egyik lehetséges válasz, hogy a jelenlegi, súlyos veszélyeket rejtő világfelfordulásban az (amúgy sajnos egyre szűkülő) művelt közvélemény részéről megnőtt az igény az igazság keresése, az igaz szó iránt. Ha kevesen is, de azért még vannak, akiket ebben a kaotikus helyzetben, a gazdasági, környezeti válság körülményei közt, járványok, háborúk fenyegetése közepette nem lehetséges többé a korábbi ordas hazugságokkal etetni. Így azután, ha egy politikai elemző meg akarja őrizni hitelességét, aligha tehet mást, mint hogy megkísérli fellebbenteni a fátylat a világot irányító erők természetét és a vészterhes történelmi-politikai folyamatok okait illetően. (Az úgynevezett baloldali politikai elemzőkről szó se essék, mert azok szellemi igénytelensége, idiotizmusa egészen döbbenetes, írásaik jelentős része értékelhetetlen, kritikán aluli.) De létezik egy másik valószínűsíthető oka is a „mérsékelten jobboldali” politikai gondolkodók igazság iránti nagyobb fogékonyságának: talán ily módon akarják kifogni a szelet az úgynevezett szélsőjobboldal vitorlájából. Nehogy a még azért létező, igazságra szomjazó, műveltebb emberek egyre inkább a radikális jobboldali mozgalmak, médiumok vonzása alá kerüljenek, ahol ráadásul – gondolhatják „kóserkonzervaztív barátaink” – a „nemlétezőket”, a „háttérhatalmat” és a „mélyállamot” még a végén azonosítják egy bizonyos etnikai csoporttal, melynek pedig minden kritika fölött kell állnia!

Mondhatnánk persze, mi itt a probléma? Hiszen csakis örülni lehet annak, hogy értelmiségiek, politikai elemzők egy csoportja közelebb kerül az igazság kimondásához, és rámutat bizonyos olyan történelmi-politikai összefüggésekre, melyekről korábban tilos volt írni és beszélni. Igen ám, de azért volna itt két „aprócska” gond. Mert minden, mégoly kedvező irányú változásnak is vannak következményei, ugyebár. Az egyik ilyen, kevésbé jelentős következmény, hogy a jobboldali értelmiségnek az igazságok feltárása és kimondása iránt fogékonyabb köreiben el kellene ismerniük: amit most ők „háttérhatalomról”, „mélyállamról”, „nemlétezőkről”, sőt a „Wall Street és a londoni City urairól” mondanak, arról a keresztényszocialista, nemzetiszocialista, fasiszta, radikális jobboldali, népnemzeti ideológusok több mint száz éve írnak és beszélnek. (Ha éppen engedik őket szóhoz jutni, és nem tiltják le cikkeik, tanulmányaik, könyveik megjelenését.) Miként reagált a „szélsőjobboldal” gondolataira a „mérsékelt jobboldali” értelmiség? A liberálisok és baloldaliak kegyeit keresve nácizott, fasisztázott és antiszemitázott. Nem lenne szükséges valamifajta utólagos beismerése annak, hogy amit most világgá kürtölnek a rejtett történelmi erők működésével kapcsolatban, azt (ha nyíltabban is, sok esetben egy etnikumot nevezve meg a háttérerők irányítóiként) már mások – akiket mindenfajta megbélyegző jelzővel illettek – közhírré tették? (Vagy legalábbis megpróbálták közhírré tenni.) Nem azt várom természetesen, hogy valamely fideszes értelmiségi a Mein Kampfban fellelhető bizonyos igazságokról nyilatkozzon (égbekiáltó botrány törne ki), de például többek közt Csurka István és eszmetársai előtti főhajtás talán indokolt lenne. (Bogár László, ha óvatosan is, de már illette dicsérettel Csurkát, sőt összegyűjtött írásainak nem is oly rég történt megjelenése alkalmából több fideszes értelmiségi is, például Schmidt Mária, pozitívan nyilatkozott róla.)

Az „összeesküvés-elméletekben” rejlő súlyos igazságok felfedezésének, illetve kimondásának van azonban egy súlyosabb következménye is. Ha ugyanis ténylegesen a „háttérerők” határozzák meg napjainkban is világunk működését, akkor bizony felül kell vizsgálnunk az iskolákban most is tanított, filmek, tankönyvek révén régóta terjesztett történelmi hazugságokat. Mert sem az angol, sem a francia forradalom, de 1848, 1956, a kommunizmus és számos más esemény, nem úgy történt, mint ahogyan a mai napig hivatalos fórumokon, a tömegtájékoztatás, a közoktatás révén elénk tárják. Csupán egyetlen példát említek a sok közül. Egyre gyakrabban hallom „jobbközép” beállítottságú elemzőktől, hogy az ukrajnai proxy-háború folytatásában érdekelt „brit birodalmi csillagmaradvány, a londoni City” a létező legdestruktívabb képződmény, amely semmibe veszi az emberéleteket, és világuralmi céljai érdekében bármilyen aljasságot képes elkövetni. Nos, az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialista Németországnak – a közismerten, bevallottan iszonyatosan romboló sztálini Szovjetunió mellett - nem ezzel a „legdestruktívabb erővel” kellett szembenéznie a második világháború idején? Noha akkoriban még nem volt éppen „csillagmaradvány”, mert még sokkal erősebb és hatalmasabb volt, de a Brit Birodalom bizony hasonló aljasságokat követett el a háború kirobbantása és elnyújtása céljából, mint teszik azt a „tettre készek” manapság! Gondoljunk csak a Lengyelországnak 1939 tavaszán adott „biztonsági garanciákra”, a varsói kormányzat ösztökélése a Németország elleni fellépésre (talán a német kisebbség elleni erőszakos cselekményeket is beleértve), Hitler több békeajánlatának a visszautasítására, majd mindenfajta megegyezés kizárására Berlinnel a szövetségesek részéről, a teljes megadás követelésére és a német városok tömegbombázására. Nem áll szándékomban tisztára mosni Adolf Hitlert és a nemzetiszocializmust, hiszen ők is bűnök sokaságát követték el, de a londoni (és egyre inkább az amerikai) „titkos elit” ténykedésének fényében biztos, hogy a második világháború kirobbantásáért egyedül és kizárólag a felfoghatatlan gonoszságú nácik a felelősek, mint ahogy azt a hivatalos történetírás a mai napig harsányan hirdeti? (Mint ahogyan az első világháború vonatkozásában A titkos elit című nagyszerű könyv már világossá tette: igenis elsősorban annak a bizonyos „londoni titkos elitnek” a lelkén szárad az első világháború mérhetetlen sok áldozata és borzalmas pusztítása. Vajon lesz hasonló átértékelése a második világháborúnak is?)

Magyarán: örvendetes, ha immár a „mérsékelt jobboldal” gondolkodói, politikai elemzői is igyekeznek a történelmi, politikai folyamatok mélyebb megértésére és a valóság bemutatására. De ne felejtsék el, hogy egyfelől nem ők találták fel a spanyolviaszt, másfelől pedig készen állnak-e vajon az eddig szent és sérthetetlen, a mai napig alapvető (háttér”)hatalmi érdekeket is kifejező és védelmező második világháborús „történelmi narratíva” újraértékelésére?

(A szerző olvasónk.)