Korunk gondolkodó európai embere minduntalan rácsodálkozik bizonyos jelenségekre. Arról van szó, hogy a világ sorsát irányító háttérhatalom manipulációs boszorkánykonyhájában annak főhatalmasságai rendre kifőznek valami émelyítő-bódító mákonyt, amellyel a szerencsétlen földi halandó normális ítélőképességét teljes mértékben összezavarják.
A történelem menetét meghatározó erőknek, világbirodalmaknak minden korban szükségük volt arra, hogy nyers és embertelen érdekeiket, gátlástalan terjeszkedési kényszerüket az átlagember fülének oly tetszetősen hangzó emberséges, világjobbító-világmegváltó ideológiák sztaniolpapírjába csomagolva dobják "piacra", s az alattvalókban az ezek által kiváltott pozitív érzelmi energiákat mozgósítsák valamely nagy és nemesnek kikiáltott ügy győzelme érdekében. Képletesebben: Aiszóposz és Phaedrus antik világbeli állatmeséi óta tudjuk, hogy a gonosz farkas a szeretetreméltó bárány bőrébe bújik, hogy így csalja lépre védtelen és gyanútlan áldozatát.
Vegyük példaként korunk fő ideológiai ragályát, a terrorizmus-hisztériát. Minthogy kétségtelenül létező, valós társadalmi jelenségről van szó (természetesen korántsem olyan mértékben, miként azt hangoztatni szokás), az 1945 óta első számú szuperhatalomnak számító USA erre építette föl az iszlám világ, de valójában az európai civilizáció ellen is irányuló globális pestisét, a - jobb definíció híján nevezzük így - 9/11-szindrómát. Teljesen nyilvánvaló, hogy olyanképpen a történet nem következhetett be, miként az Egyesült Államokat irányító politikai-hatalmi agytröszt azt megpróbálja velünk elhitetni. Képzeljük magunk elé: az al-Kaida-vezér, a prófétai küllemű, nemes arcvonású – persze hollywoodi interpretációban afféle mitikus fenevadként a jóléti társadalomra vérszomjasan fenekedő – Oszama bin Laden csücsül Afganisztán mélyén, valahol egy barlangban – akár egy Neander-völgyi – laptopja előtt, s szervezi a szörnyűséges 2001. szeptember 11-ei eseményeket, esetleg közben még mobiltelefonját is használja nagy serényen, ámbár térerő sincs. Aztán az ikertornyokba berepülő utasszállítók kerozinjának robbanása folytán megolvadó acélszerkezetek (merő fizikai képtelenség, minthogy a kerozin lángra lobbanása okán keletkező hő több száz fokkal alacsonyabb az acél olvadáspontjánál) szétfolyásának következményeként kártyavárként összeomlanak a WTC gigantikus ikertornyai, s mindez élőben, nagy médiacsinnadrattával, az egész világ szeme láttára. Akárcsak egy hollywoodi szuperprodukcióban. (Szerénységemnek már e pillanattól kezdett gyanússá válni a dolog.) Egy efféle holoborzalom megrendezéséhez ugyanis jelenleg csupán három titkosszolgálat rendelkezik a kellő tudással, technikával, apparátussal és infrastrukturális háttérrel: a CIA, a Moszad és az FSZB (a KGB jogutódja), bár az oroszokat valószínűleg nyugodt lélekkel kihagyhatjuk a históriából. S ne feledjük az ókori történetírói bölcsességet: Cui prodest? Azaz minden történelmi eseménynél azt kell alaposan megvizsgálnunk, hogy kinek az érdeke, kinek származik politikai-gazdasági, valamint egyéb haszna az adott dologból.
S az "iszlám szélsőségesek" által elkövetett gaztett folyományaként a civilizáció rettenthetetlen kereszteslovagja, a nagy Bush által rögtön megjelöltetett a "gonosz tengelye": az euroatlanti közösség hatalmi-katonai gépezetének célkeresztjébe került Afganisztán és Irak, majd Irán. Fölöttébb érdekes... Tudniillik e térségben található a világ kőolaj- és földgázkészletének jelentős része, Afganisztán földje pedig ezen túl szinte minden jelentős fémből (arany, ezüst, réz, ón, ólom, urán stb.) nagy, mondhatni stratégiai jelentőségű készleteket rejt. Továbbá innen származik a világ ópiumkészletének több mint háromnegyed része is. S csupán még egy apróság: az iszlám világ már jelenleg, de potenciálisan is nagy veszélyt jelent az 1947-ben mesterségesen összetákolt Izrael puszta létére, no persze nem ok nélkül... Ebből következik a cionista-szabadkőműves klikk által irányított amerikai politika első számú külpolitikai tétele: a térség hatalmi tényezőit vagy meg kell venni, csatlóssá kell tenni (Egyiptom, Szaúd-Arábia stb.) vagy el kell pusztítani (a fentebb már említett országok).
Ám ez így expressis verbis nagyon csúnyán hangzana, tehát ki kellett találni egy nemes eszmét és célt, hogy a bolondnak tekintett európaiakat könnyedén rá lehessen venni arra, hogy kormányaik odaküldjék katonáikat, ahol egyébként semmi keresnivalójuk nincs, mert a német, angol, spanyol, magyar stb. alattvalók, amennyiben tisztában lennének a valóságos célokkal és szándékokkal, valószínűleg fellázadnának. Ellenben vazallus kormányaik sajnos nem, bár egyes országokban már mutatkoznak biztató jelek. Egyébként figyeljük meg: az "amerikai" külpolitika a jó és a rossz szembenállásának dualista világszemlélete alapján indokolta mindenkor globális hatalmi szándékait: 1941-ben, Pearl Harbour (az ekkori történet kísérteties párhuzamot mutat a WTO és a Pentagon ellen intézett agresszióval mind az előzmények, mind a következmények tekintetében) után is megjelöltetett az akkori világ "gonosz tengelye": a Németország, Olaszország és Japán szövetségén alapuló tengelyhatalmak blokkja. S természetesen az Egyesült Államok vezette szövetségesek lettek a "jók", az ellenség pedig a gonosz evilági megtestesítője. Aztán az USA hadba lépésének köszönhető sok tízmillió ember értelmetlen halála, hiszen 1943 januárjában a Roosevelt és Churchill által aláírt közös amerikai-angol Casablancai Nyilatkozatban az érintettek kinyilvánították, hogy Európában annak teljes szétbombázásáig folytatják a harcot, kivéve persze ha a tengelyhatalmak vezetői azonnal kiszolgáltatják magukat és országaikat a szövetségesek kényének-kedvének, közérthetőbben: bosszújának. (Vessük össze ezt a szemléletet pl. a mai, Iránnal szemben alkalmazott amerikai külpolitikai doktrínával. Totális kapituláció vagy halál. De vajon miért is kellene minden országnak azonnal haptákba vágnia magát a világ csendőrének követelései előtt?) Washington ezt az elgondolást alkalmazta a csendes-óceáni térségben, Japánnal szemben is. S e könyörtelen, embertelen és kizárólagosságra törő ideológia vezetett a holokauszthoz: Hamburg, Drezda, Tokió – s miután a világtörténelemben eddig egyedülálló módon alkalmazták a tömegpusztító atomfegyvert – Hirosima és Nagaszaki megsemmisüléséhez, millióknak a gyehenna pokoli lángforgatagában bekövetkezett tűzhalálához.
Ám ez így expressis verbis nagyon csúnyán hangzana, tehát ki kellett találni egy nemes eszmét és célt, hogy a bolondnak tekintett európaiakat könnyedén rá lehessen venni arra, hogy kormányaik odaküldjék katonáikat, ahol egyébként semmi keresnivalójuk nincs, mert a német, angol, spanyol, magyar stb. alattvalók, amennyiben tisztában lennének a valóságos célokkal és szándékokkal, valószínűleg fellázadnának. Ellenben vazallus kormányaik sajnos nem, bár egyes országokban már mutatkoznak biztató jelek. Egyébként figyeljük meg: az "amerikai" külpolitika a jó és a rossz szembenállásának dualista világszemlélete alapján indokolta mindenkor globális hatalmi szándékait: 1941-ben, Pearl Harbour (az ekkori történet kísérteties párhuzamot mutat a WTO és a Pentagon ellen intézett agresszióval mind az előzmények, mind a következmények tekintetében) után is megjelöltetett az akkori világ "gonosz tengelye": a Németország, Olaszország és Japán szövetségén alapuló tengelyhatalmak blokkja. S természetesen az Egyesült Államok vezette szövetségesek lettek a "jók", az ellenség pedig a gonosz evilági megtestesítője. Aztán az USA hadba lépésének köszönhető sok tízmillió ember értelmetlen halála, hiszen 1943 januárjában a Roosevelt és Churchill által aláírt közös amerikai-angol Casablancai Nyilatkozatban az érintettek kinyilvánították, hogy Európában annak teljes szétbombázásáig folytatják a harcot, kivéve persze ha a tengelyhatalmak vezetői azonnal kiszolgáltatják magukat és országaikat a szövetségesek kényének-kedvének, közérthetőbben: bosszújának. (Vessük össze ezt a szemléletet pl. a mai, Iránnal szemben alkalmazott amerikai külpolitikai doktrínával. Totális kapituláció vagy halál. De vajon miért is kellene minden országnak azonnal haptákba vágnia magát a világ csendőrének követelései előtt?) Washington ezt az elgondolást alkalmazta a csendes-óceáni térségben, Japánnal szemben is. S e könyörtelen, embertelen és kizárólagosságra törő ideológia vezetett a holokauszthoz: Hamburg, Drezda, Tokió – s miután a világtörténelemben eddig egyedülálló módon alkalmazták a tömegpusztító atomfegyvert – Hirosima és Nagaszaki megsemmisüléséhez, millióknak a gyehenna pokoli lángforgatagában bekövetkezett tűzhalálához.
Lássuk be tehát, hogy azok a szerencsétlen katonák, akiket kormányaik Irakba és Afganisztánba küldenek – illetve maguk mennek önkéntes zsoldosként –, valójában az amerikai-cionista érdekekért pusztulnak el értelmetlenül. Ezért értelmezhetetlen, orbitális ostobaságok a médiában megjelenő, illetve a politikusaink ajkairól elhangzó efféle kijelentések, hogy az említett országokban életüket veszítő katonák "Afganisztánban védik a hazát". No, természetesen ezek a közszereplők kikérnék maguknak, ha valaki azzal hozakodna elő, hogy a magyar királyi honvédek 1943-ban a Don-kanyarban védték hazájukat a németek szövetségeseként. Csakhogy van egy lényeges különbség az akkori és a mai történések között: 1941-ben a sztálini Szovjetuniónak valóban kész haditerve volt Németország és Közép-Európa lerohanására, vagyis Hitler Németországa – s annak szövetségeseként Horthy Magyarországa – valóban honvédő, preventív harcot vívott a vörös rém ellen. Ellenben sem Afganisztánnak, sem Iraknak nem állt szándékában Magyarországot megtámadni.
Sajnos az 1941-1945 közötti heroikus küzdelmünk elbukott, s ennek tragikus következménye lett hazánk és egész Közép-, illetve Kelet-Európa bolsevizálása. S ezen a ponton jutunk el a címben felvetett, talán első hallásra sokkolóan ható kérdés megvilágításához: 1956-ban valójában egy dicsőséges ellenforradalom – s természetesen hősies szabadságharc – zajlott Magyarországon. Azonban rögtön el kell oszlatnunk egy – a kommunista időkből itt maradt, s ma is afféle szellemi ragályként fertőző – tévhitet: a forradalom-ellenforradalom dichotómia nem hordoz értéktartalmat, önmagukban e fogalmak pusztán leírnak egy hirtelen, erőszakos úton bekövetkező történelmi változást, de semmiképpen sem minősítik azt. (Egyébként grammatikailag sem tehetik, lévén mindkét szó főnév, a minősítést pedig nyelvileg a jelzők szófajával végezzük el.) No mármost Magyarországon 1945 és 1948 között lezajlott egy káros, pusztító, tradíció- és vallásromboló, erőszakos vörös forradalom, amely totálisan lerombolta a korábbi társadalmi szerkezetet, gazdasági rendszert, morális és értékrendet, a feje tetejére állított mindent, s az abnormálisat tette normálissá és viszont, a rosszat jóvá, az értéktelen szemetet minősítette értékesnek és viszont. 1956 hősei viszont épp ezt a feje tetejére állított világot akarták ismét emberivé, élhetővé és magyarrá tenni, egyszóval a vörös forradalom ellenhatásaként dicső ellenforradalmat vívtak, akárcsak 1919-ben Horthyék tették ezt (akik egyébként vállalták is, miszerint ők ellenforradalmárok), amikor a vörös Augiász istállóját kitakarították, ergo a moszkovita-bolsevik szemetet kisöpörték az országból. Tehát a most élénk visszhangot keltő Biszku-ügyben a kiérdemesült vörös hóhér, egykori belügyminiszter ellen semmiképp nem azért kellene büntetőeljárást indítani, mert 1956-ot annak nevezte, ami valójában volt, vagyis ellenforradalomnak. Persze a kommunista "történelem-interpretáció" alapján a forradalom ab ovo valami jó, haladó, az ellenforradalom viszont eredendően kárhozatos, reakciós dolog. Biszku is ebben az értelemben használta. Vagyis közgondolkodásunkban az a jelenség, amikor értéktartalmat adunk e történelmi fogalmaknak – újólag hangsúlyozzuk –, valójában bolsevik örökség, kommunista csökevény. Igaz, április 11., illetve a módosítást követően, június 8. óta van egy olyan törvényünk, amely nem válik éppen a hazai kodifikáció történetének dicsőségére, nevezetesen, aki a nemzetiszocialista, a fasiszta, valamint a kommunista rendszerek által elkövetett bűntetteket, illetve népirtások tényét tagadja, kisebbíti, esetleg jelentéktelen színben tünteti fel, vétséget követ el, és akár három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható. (Javaslatunk a következő: pereljünk be ezt követően mindenkit, aki azt a nyilvánvaló hazugságot terjeszti, hogy a vörös horda rémtettei elől menekülő földönfutókkal telezsúfolt, akkoriban 1 milliós Drezdában az angolszászok által elkövetett, a háborús bűntett tényállását kimerítő bombázásnak a mintegy félmilliót kitevő tényleges számadat helyett "csak" 25-50 ezer halálos áldozata volt.) Vagyis magyarra fordítva: aki nagy nyilvánosság előtt tagadja a holokausztot, sittre megy. (Persze – a félreértések eloszlatása végett – nem az e sorok írója által fentebb említettet.) Hiszen ne legyenek kétségeink: a kommunizmus bűntetteinek tagadására vonatkozó passzus csak azért került utólag a törvény szövegébe, hogy ne lógjon ki túlságosan a lóláb. Ez a hihetetlenül ostoba és kártékony törvény is az 1945 után kialakult New World Order (Új Világrend) következménye. Alapvető emberi jogokat korlátoz: a kételkedés, a prekoncepciók nélküli tudományos kutatás, a gondolat és véleménynyilvánítás szabadságának alapeszméjét.
Mindazonáltal jelen sorok szerzője már számtalanszor kifejtette, hogy civilizált jogállamban senkit sem lehet véleménye, illetve egy történelmi esemény megítélése okán börtönbe csukni pusztán azért, mert az eltér az éppen kurrens, hivatalos felfogástól. Így – nem lévén a kettős mérce hívei – nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy Biszkut sem azért kell jogi úton felelősségre vonni, mert úgymond tagadja a kommunizmus bűntetteit, hanem azért, mert tényekkel és szemtanúkkal bizonyíthatóan megállapítható, hogy tömeggyilkos, s súlyos, emberiség elleni bűntetteket követett el. Nyilvánvaló, hogy ebben az abszurd, képtelen s egyben képmutató, hazug világban, melynek lényegét a H1N1-mizéria is megvilágította, ez nem fog megtörténni.
S továbbra is emberek százezrei mennek totálisan értelmetlenül, idegen hatalmi érdekekért szülőhazájuk földjétől tízezer kilométerekre meghalni, s további százezrek pusztulását okozni, csupán azért, mert azok nem kérnek a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom "áldásaiból", s ragaszkodnak őseik földjéhez, hitéhez, szokásaihoz.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info