„Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőben, vadvirággal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett.” Így kezdte Nyirő József a „Kopjafákat”. És az írónak nem adatott meg a vadvirággal takart padmalyos erdélyi temetők békéje. A csíki havasok hókoronája helyett a spanyol Habsburgok Escorialjának fekete falai néznek a sírra. A kopjafa helyett talán egy kő, idegen világok kiégett lávájából. A hontalan író szívet szorító tragédiájának jele ez! Hogy épp őneki kell idegen földben nyugodnia, aki úgy élt benne a népében, aki annyira lélek volt a székely lélekből, mint valamikor lehettek Csaba királyfi táltos-lelkű, bánat és halál fölött vidámat kurjantó, huncutul kacsintó öreg regősei.
E földi életben csak székely-magyar írónak adhatott ilyen sors és ilyen hivatás. Előbb otthon, az elnyomott erdős kis hazában tartani a lelket. Mesélni Uz Bencéről, a tiszafa keménységű materiából vésett székely fajról, madéfalvi veszedelemről és a sibói bölényről. Történelmi óriásokról és egyszerű parasztokról. Megélni ott, Kolozsvár virágba borult főterén, amint „imához” szólítanak a honvéd kürtök. Aztán három-négy évre rá venni a vándortarisznyát és a Bajor-erdőben, vagy Escorilban tovább-tovább vinni néhány tízezer hontalan előtt az erdélyi gyantás fenyőkből, de még inkább a lélek tűzéből gyújtott szövétneket. Vinni, és méghozzá milyen körülmények között! Hiszen 1945-46-ban az Uz Bence írója még „háborús bűnös”. Könyveit ugyan nem vették be a párizsi, londoni kirakatból, csak őt magát szorították be egy falusi bajor parasztház padlásszobájába. Az Emberek a havason című filmjét játszották Amerika magyarjai között, csak épp a nevét vágták le róla, és csak a honoráriumot nem fizették ki Nyirő Józsefnek.
Milyen mérhetetlen magasan állt mindezek felett a bajor padlásszoba lakójának bölcsessége, aki akkor is a kopjafák alatt alvókra gondolt. „Itt járok közöttük, beszélgetek velük, költögetem őket, mert nem igaz, hogy négy szál hitván deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el.”
És az ő sorsa szövétnekhordozás.Fényt! Fényt a sötétbe hullott világnak! S még ma is feledhetetlenül vésődik belénk a kép. 1948 márciusának idusán a müncheni egyetem aulájában, sujtásos fekete magyar ruhájában Nyirő József beszél a századik évfordulóról ötezer magyar előtt:
 |
„Bizony mondom néktek, népek és nemzetek, hogy meg kell halnotok, el kell pusztulnotok nektek is, ha veszni engeditek Európa szívét, a mi drága hazánkat, mert ne feledjétek, hogy nem lehet a hazák nagy törvényének közössége és azonossága ellen büntetlenül vétkezni. Jaj nektek, ha idejében meg nem ismeritek a magyar szabadság eszme igazságát és jóvá nem teszitek, amit Magyarország ellen cselekedtetek. Mi meghalni fogunk tudni, de ti élni nem.”
Az emigráció nagy csatariadója ez a szovjet-döghalál ellen. Zokogó lengyelek, észtek, bulgárok hallgatják, az amerikai megszállók tapsolnak, lelkesednek. Aztán nincs, aki megkérdezze, hogy van-e ma vacsorára mit ennie. Aztán jön az ambergi fasorban... Az I.R.O. nem „screenelt” – mondja. Az I.R.O.-nak nem jó az Uz Bence írója, mert úgy látszik, nagyon-nagyon Lélek, és igen-igen vágyakozik egy – otthoni kopjafa alá.
Az utolsó írása, a Küzdelem a halállal talán a legnagyobb és legemberibb élmény, amelyet ember írhatott. Valamikor, másnak talán Nobel-díj járt volna érte. Így csak egy gigász jaj, egy alázatos sóhajtás maradt az emigráció felé: ne feledkezzetek meg Donna Elenáról – Nyirő Józsefné nagyasszonyról –, aki infinitívusban beszéli a spanyolt.
A síriratot maga írta, a kopjafát - az örökkévalóságnak - maga faragta Nyirő József. „Nem igaz, hogy négy szál hitvány deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el.”
És Nyirő József neve mindörökre él!
(Hungária, 1953. október 30.)
Kapcsolódó:
