Észtországban egymillió vörös katonát zártak körül a németek.
Győri Nemzeti Hírlap, 1941. július 23.

Berlinbe érkezett jelentés szerint több más bolsevista tiszttel együtt német fogságba esett Sztalin legidősebb fia, Sztalin Jakab a 14-ik páncélos hadosztály hadnagya. Hangoztatta, hogy belátta az ellenállás folytatásának oktalanságát és ezért még életben maradt katonáival megadta magát.
Helsinkiből közlik, hogy a Ladoga-tótól északra a finn csapatok előre nyomulnak.

A finnek behatoltak szovjet Karéliába, sok löveget, harckocsit és nagyszámú vasúti anyagot zsákmányoltak. Stockholmban úgy tudják, hogy a Szentpétervár felé előnyomuló német csapatok Észtországban körülbelül egymillió főt kitevő szovjet hadsereget zártak körül. Arra lehet számítani, hogy a foglyok száma és a zsákmány még nagyobb lesz, mint a bialistoki megsemmisítő csatában volt.

Előttünk csak magyar kérdés van és ez az élni, győzni vagy meghalni kérdése
1944. július 23.

A zsidók elmentek. Legyünk őszinték: a gettóba vonuló zsidókat, a kényesen ápolt „zsidó előkelőségeket” batyus vonulásuk útján sok érzékeny lélek titkos sajnálkozása kísérte. Ezek az érzékeny lelkek, köztük férfiak és nők, liberálisok, titkos zsidóbarátok, félzsidók és csillagnélküli zsidók, betegesen jámbor széplelkek, vagy célzatosan, vagy gyenge szívükkel egymás közt és mások előtt emberi érzéseket hangoztatva, sajnálkoztak a zsidókon. Mikor pedig a zsidók az ötvenkilós csomagokkal megrakott kocsikkal a hátuk mögött a barakkba vonultak, hogy onnan ipari gettóba; munkára szállítsák őket, akkor az utcán többen nyíltan is kifejezték sajnálkozásukat.

Egyik csoportnak sóhajosan integetett három férfi az utcán, odakiáltva a zsidóknak: Viszontlátásra. Ezt a három keresztény férfit kénytelenek voltak a csendőrök a zsidók sorai közé tessékelni, hogy azután hidegrázós bűnbánattal szabaduljanak az általuk most megismert zsidó tömegből, melyről még Unger doktor, a győri zsidó tanács tagja is azt mondta: Most ismertem meg igazán a fajtámat, de ez a megismerés szörnyű az én számomra!

A zsidók elmentek. Tudjuk, nem volt könnyű a sok eddig kényelemben élt zsidónak itt hagyni fényt, pompát, társadalmi életet, vagyont, mindent, amit a magyar zsidó-Kánaán évtizedeken át nyújtott nekik. Akik eddig csak autóban, hálókocsiban vagy első osztályon utaztak, azok most elkeseredetten tapasztalhatták a negyedik osztály kényelmetlenségét, amit a mi katonánk, munkásunk, Erdélyből kiűzött menekültjeink százai, a jugoszlávok által kiutasítottak ezrei korábban érezték már.

Sajnálták is őket a „széplelkek” és a sötét lelkek seregestül.

És most, hogy a zsidók, hangsúlyozzuk, ipari gettóba távoztak, hol dolgozniok kell, a napi kenyérért szorgalmas munkával, mind gyakrabban emlegetik őket susogva a keresztények.
- Elvitték a zsidókat, ezért megbűnhődünk mi! - susogják bomlasztó suttogók és átveszik a jámbor lelkek, kik bűnnek hiszik a zsidók munkára küldését, bűnnek, amiért a magyar társadalomnak meg kell bűnhődnie.

Állítjuk: az angol rádiót ma is sokan hallgatják. Az angol rádió magyarnyelvű hazudozója, Jókai Mór öregkori tévedésének, Grosz Bellának - volt Jókainénak testvére - a Londonba emigrált Grosz zsidó hajmeresztő dolgokkal fenyegetőzik. „Szörnyen megbűnhődtök, magyarok a zsidók megkínzásáért”, süvöltözi Grosz Londonból. Ígérgeti a magyar városok és falvak felégetését, a magyarok kiirtását, Szibériába való elhajtását, tízezrek tarkónlövését.

És a rádióból elhangzott véres bosszúállás-ígérgetések megremegtetik a gyáva lelkeket. Egymásnak suttogják, hogy meg fogunk bűnhődni.

Vannak. Az itthoni suttogók kezdeti bűnnek állítják be a zsidók elküldését. Mintha addig semmi sem történt, volna! Mi egyszerre rosszak és kegyetlenek lettünk, elbántunk szegény zsidókkal. Bűnt követtünk el felebarátaink ellen, tehát egyszerű a tétel: meg kell bűnhődnünk. Itt, ebben az okfejtésben van a veszedelmes rombolás és lélekbomlasztás.

De ébredjen fel már a magyar társadalom: Nem mi kezdtük, nem mi bántottuk a zsidókat, hanem a zsidók bántottak minket és most ők bűnhődnek a saját bűnükért.
Micsoda ostoba ítélet lenne az, ha a beteges lelkű állatbarát elítélne engem, ha azt látná, hogy egy kutyát lelövök. Kikürtölne, kegyetlennek, gyilkosnak, állatkínzónak tartana, mert lelőttem a kutyát. De ha én a kutyát azért lőttem, le, mert veszett volt és végigmart, megharapott felnőttet, asszonyt, gyermeket és nekem is lábamba mártotta szörnyű betegséget belémoltó fogait, ha ezért lőttem le a kutyát, akkor elvállalhatom-e az állatkínzó állatgyilkos vádját?

Ha egy rabló tör be hozzád, magyar testvérem és elrabolja kis vagyonkádat és utánaeredsz, elveszed tőle, esetleg le is ölöd, vajon te vagy-e a bűnös? Ha anyád meggyalázóját börtönbe csukatod, kell-e félned, hogy ezért neked kel megbűnhődnöd? Mikor felakasztották a kommunista gyilkosokat, féltél-e, magyar testvérem, hogy ezért meg kell bűnhődni a magyar bírónak, vagy a magyar társadalomnak?

Ne csak azt nézd, hogy mi történt, hanem azt is, hogy miért történt? Megnyugtatjuk a báva és gyáva, kishitű, vagy elrontott lelkeket, a magyarországi zsidóságnak olyan súlyos bűnei voltak, hogy soraikból a józanul gondolkozók régen hangoztatták, hogy meg fognak bűnhődni, eljön a zsidó fajra a büntetés, mert megérdemelte ezt.

Hogy nem kéthavi fogházra és ötévi hivatalvesztésre ítéltük az összes zsidókat, hogy kikülönítettük őket a magyar nemzet közösségéből, ennek így kellett lennie! Ezt a zsidók maguk vetették és most maguk aratták. Most a bűnhődés jött el az ő bűneikért.

Hagyjuk tehát abba a suttogást, a sajnálkozást Hagyjuk abba a kenetteljes, öregasszonyszíveket megható prédikációkat, hogy így meg úgy, meg kell bűnhődnünk, mert rosszak voltunk. Ha a céltudatosan suttogók és a kenetteljes széplelkek tovább folytatják a lélekgyöngítést, akkor a magyar társadalom remegő térdekkel fogja várni a bűnhődést azért, amiért nem is bűnös. Nem rózsavizes időket élünk. A humánus szép jelszavak kora lejárt. Az angolszász foszforos bombázók, a szovjet kínzókamrák, a hadifoglyokat szomjaztató, kórházhajókat elsüllyesztő, égő gépből kiugró katonát az ejtőernyőből géppuskatűzzel kilövő, a katyni tömegsírokba 12 ezer lengyel tisztet eltemető kegyetlenségre nem reszkető ajkú, térdremegős magyar társadalom adhatja meg a választ.
Élet vagy halál, ez a kérdés és ez a kérdés sohsem volt komolyabb, mint ma.

A mi fajtánk sorsa most az egyetlen kérdés. A mi hazánk, a mi népünk megmaradása a fő gondunk. A zsidók sorsa most küzdeni a mindennapi kenyérért, ami a magyar millióknak is örök sorsa volt. Hagyjuk a zsidókat most már sorsukra. Ha reszketni valónk van, imádkozzunk és reszkessünk harcoló honvédeinkért, de ne félelemből, hanem szeretetből.

A zsidóság bűnei beteltek. A zsidóság többé nem probléma Magyarországon. A zsidók az életükért remegnek? Remegjenek! Nekünk vannak, fontosabb életek: szüleink, testvéreink, gyermekeink, feleségünk, magyar testvéreink élete. A terhes anyák, az esküvőre induló magyar menyasszonyok élete, a romok alól kimentett kicsi magyar gyerekek élete. Ó, mennyi élet, amiért dolgozni, küzdeni és remegni kell! Ezért dolgozzunk, ezért imádkozzunk, ezért harcoljunk és, ha suttogás hajlik fülünk felé, hogy így a zsidók, úgy a zsidók, akkor erélyesen szóljunk a suttogóra: A zsidóság viselje sorsát, mi közöm már hozzá! Mi nem öltünk meg egyetlen zsidót, nem kínoztunk egyetlen zsidót. Vagyonuk, amit itt szereztek, azoké lesz, akiktől szerezték, akiknek vére hullása, verejtéke, nyomorúsága gyümölcsözte ezt a vagyont. Ne ijedezzünk tehát az angol rádió emigráns zsidó fenyegetéseitől, ne engedjük „jó keresztényi” alapon kishitűséggel megtölteni lelkünket. Nekünk bűnhődni válónk nincsen. Szenvedni fogunk még eleget, mert harcban állunk, harcolunk életünkért, családunkért, hazánkért, jövőnkért. Minden gondunk ez a harc legyen, minden imádságunk ennek a harcnak győzelmét esedezze az Ég Urától otthon is és a templomokban is. Aki pedig mást fuvoláz a fülünkbe, legyen előkelő ember, vagy a legegyszerűbb, annak csak egy válaszunk legyen: Félre, lélekkerítő!

Aki lelket gyengít, az a haza ellensége. Mi harcolunk az ezerszer megérdemelt jobb magyar jövendőért, a keresztényebb keresztény és magyarabb magyar hazáért!

Pohárnok Jenő