1944. október közepén Debrecen térségében, a Hortobágyon lezajlott a háború egyik legnagyobb tankcsatája, ezután a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front egységei 1944. október 29-én megkezdték Budapest ostromát a Duna bal partja, azaz a pesti oldal felől. A főváros védelméről az Attila, a Karolina és a Margit vonalak gyűrűje gondoskodott. A támadó oroszok félmilliós serege egy kb. 30-40 km. sugarú háromöves ostromgyűrűt hozott létre Budapest körül. A nyugati irányból legvédtelenebb főváros körüli terror-karantén-béklyó lezárását átkaroló hadmozdulattal a Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Front csapatai fejezték be, így karácsonykor bezárult Budapest körül - annak 800 ezernyi polgári lakosával és 80 ezer főnyi német és magyar helyőrségével - az ostromgyűrű. Csupán az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a Szálasi-kormány három hónapra előre kiutalta a fizetéseket és az élelmiszerjegyeket, hogy lehetővé tegye a lakosság számára a legfontosabb élelmiszerek tartalékolását. A közszolgáltatásokban nem volt fennakadás, működtek az üzemek, jártak a villamosok, kinyitottak a szórakozóhelyek és a mozik, tovább folyt az élet. Sztálin eredeti terve az volt, hogy a bolsevik hatalomátvétel évfordulójára menetből elfoglalja a magyar fővárost, azonban a november 7-ei moszkvai, vörös téri díszünnepséget a Budapest elestéről hírt adó győzelmi jelentés kézhezvétele nélkül kellett megtartania. Ezt megakadályozta a szovjet katonai és politikai vezetést is meglepő erőteljes és a végsőkig kitartó heroikus német és magyar ellenállás.

Budapest csaknem két hónapig (az ostromgyűrű bezárása előtti kemény előcsatározásokat is beszámítva három és fél hónapig) tartó ostromát a harcok hevességét és elszántságát tekintve már a kortársak is a sztálingrádi ütközethez hasonlították, azzal állították párhuzamba. Lényeges különbség volt azonban, hogy míg Sztálingrád városának lakóit evakuálták, addig Budapest polgári lakossága részt vett a védelmi harcokban. A budapesti helyőrség parancsnoka Karl von Pfeffer-Wildenbruch tábornok volt, a magyar egységek Hindy Iván vezérezredes irányítása alatt állottak. A védők makacsul ellenálltak, volt is remény a sikerre, mivel a német hadvezetés fel akarta menteni a fővárost. 1945. január elején erős ellentámadást indítottak, felszabadították Esztergomot és előrenyomultak Szentendréig, így néhány kilométerre megközelítették Budát, de az erős havazás és az oroszok ellenállása megállította az előrenyomulást. Ráadásul a német és magyar erők a Duna bal partján két hídfőt is létesítettek, e harcokban kiemelkedő szerepet játszott a Ney Károly vezette hadcsoport, amelyet a Viking hadosztály és a Totenkopf-SS páncélos hadosztályokhoz osztottak be. A német és magyar harcosok azonban mozgásképtelenné váltak, hiszen Komáromnál amerikai bombázók találatai érték a dunai üzemanyag-szállító uszályokat, így harci járműveik bevetése lehetetlenné váltak. (Ezzel egyidejűleg a nyugati fronton az akkori világ hi-tech csodagépeinek, az angolszász pilóták által babonás tisztelettel emlegetett ME-262 jelzésű sugárhajtóműves vadászoknak a bevetését is üzemanyaghiány akadályozta meg. Európa legnagyobb kőolajmezőjének fekete aranyából nyert üzemanyaga ugyanis a románok 1944. augusztus 23-ai átállása óta a vörös harci monstrumokat hajtotta Budapest, Bécs és Berlin irányába.) Eközben a Pestet ostromló szovjet erők sikert értek el: január 18-án a kezükre került Pest. Ezáltal a védők helyzete egyre nehezebbé vált. A légi úton kapott utánpótlás, amely Pest eleste előtt rendszeresen érkezett számukra, most leapadt, majd teljesen meg is szűnt, amikor a királyi vár nyugati lejtője alatti Vérmező is a megszállók kezére került.

1945. február 11-én a védők élelmiszer- és hadianyagkészletei elfogytak. Ekkor Pfeffer-Wildenbruch tábornok megparancsolta embereinek, hogy törjenek ki az ostromgyűrűből, és harcolva vonuljanak vissza. A szinte reménytelen katonai akció február 11-én, este 8 órakor kezdődött. Ekkora már a helyőrség eredeti harcoló állománya a felére apadt, azaz kb. 44 ezernyi védősereg készült a végső összecsapásra, melynek fele magyar, fele német volt. A hadművelet végrehajtását három lépcsőben tervezték meg. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér), a második lépcső az Olasz fasorban (ma Szilágyi Erzsébet fasor), a harmadik pedig délnyugaton, az Ördögárokban volt. A kitörést végrehajtó katonákat az ellenséges Vörös Hadsereg szárazföldi és légi ereje folyamatosan tűz alatt tartotta, Buda határát így is kb. 16 ezer főnek sikerült elérnie. A Pilisben húzódó német-magyar vonalakhoz azonban már csak kevesen, mintegy 700-an jutottak el. A „Becsület Napjává” vált heroikus február 11-ei kitörésben, s az azt megelőző, önfeláldozó harcokban kiemelkedő elszántsággal küzdött alakulatok - a teljesség igénye nélkül - a következők voltak: a IX. SS-Hegyi Hadtest, a XXII. SS-Lovashadosztály Schmidhuber tábornok és Helmut Dörner ezredes vezénylete alatt; Baka Barnabás őrnagy rohamtüzér osztálya és a legendás Vannay-különítmény, no meg a Lajtabánságot és a Rongyosgárdát megálmodó és létrehozó, hetvenen túli hős, Prónay Pál alakulatai. A sikeres kitörést végrehajtó katonák közül a legtöbben Helmut Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. Nagyrészt ők érték el a Pilisben húzódó német-magyar vonalakat. Isten állítsa Őket a jobb oldalára az ítéletnapkor!

Sajnos a Vörös Hadsereg 20 ezer foglyot ejtett a harcok során, s rengeteg, több tízezer vitéz katona halt hősi halált. Hindy Iván harcosai az ősi magyar és egyetemes hadi tradíciót követték: egy férfinak győzni lehet, vagy meghalni. Ezt tették a tatárok ellen harcoló bárók IV. Béla királyunk oldalán önként feláldozva életük a haza oltárán, így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőzuhataga alatt Szondi György, s inkább mártír lett, de gyáva, renegát, az ellenséggel soha, semmilyen körülmények között le nem paktáló és nem egyezkedő áruló soha, szigetvári Zrínyi Miklósunk. A Fiala Ferenc által nemes és lényegre törő egyszerűséggel „budapesti eposznak” nevezett hadtörténeti esemény során akkori hőseink követték őseik heroikus, dicsőséges, férfias és katartikus példáját. Mást ugyanis nem tehettek. (Ez egyébként evidencia, csak egy ilyen degenerált, dekadens korban kell hangsúlyoznunk). A kommunista horror-rezsim által nyugat-európai száműzetésbe kényszerített Fiala szerint „a fekete órák nem a hősies védelem ideje alatt, hanem akkor következtek be, amikor a főváros a győztes kezébe került.”

Európa eleste szempontjából Budapest oroszok általi bevétele és az azt követő irgalmatlan ószövetségi, infernális mélyrétegeket asszociáló bosszúállás korántsem számított rendkívüli eseménynek. Minden budapesti keresztény polgár tudhatta, nem számíthat semmi jóra. És ma, a kiirtásunkra szövetkezett brigantiknak egyetlen üzenetünk van: nem, nem, nem, soha! Vagy lesznek magyar férfiak, vagy a magyarság az élősködő etnikumok ellenében megszűnik létezni… A Kárpát-medence a magyaroké volt, ma is az, és az is marad, örökké! A tatárok, a törökök után mi, magyarok állítottuk meg az orosz pestisjárványt a Kárpát-medencében. Nagyapám is a harcolók között volt, legyen áldott emlékezetük örökké!