 |
Csakhogy 1848. március 15-ének fejleményei nem önmagukban állottak vagy éppen következtek be, történelmi előzmények nélkül, hanem megelőzte ezt a napot nemzeti történelmünk egyik legnagyszerűbb, csaknem két évtizedes periódusa, a reformkor, amely korszak politikai törekvéseinek megkoronázását jelentették 1848 március idusának eseményei. E felemelő ünnep a legmagasztosabb történelmi jelenségeink közé sorolható: a lélek és szellem, valamint az erkölcs igazságot kereső és találó forradalma volt, nem pedig elégedetlen néptömegek és a csőcselék, no meg hamis demagóg népvezérek brutális rohama a fennálló rendszer ellen, mint például a hírhedett, ám mind a mai napig nagyként definiált francia forradalom, benne a vérgőzös jakobinus diktatúrával 1789-94 között.
Az 1848-as európai forradalmi hullámnak, a „népek tavaszának” is mindössze annyi a szerepe a magyarországi fejlemények alakításában, hogy birodalmi begyűrűzései eldöntötték a reformkor kezdete óta a magyar nemesi elitben és elit által vívott küzdelmet, amelyet a magyar nemesség alulról való kényszer nélkül, saját önérdeke ellenére, erkölcsi és nemzeti elkötelezettségből, a jobbágyrendszer, a feudalizmus megszüntetéséért vívott. Kényszer nélkül: tehát nem voltak az 50-es évek szocialista-realista filmjeiből még ma is ismert kiegyenesített kaszás paraszthadak; s önérdeke ellenére: tehát a jövő - a jobbágyfelszabadítás és közteherviselés törvénybe iktatása miatt - akár anyagi veszteséget vagy csődöt is hozhatott számára. Azonban ezek a kiváltságos többség számára nem bírtak jelentőséggel a közjó és a haza üdvével szemben, ellentétben például a későbbi, az ún. „rendszerváltoztatás” korának elitjével.
Valamennyi mai magyar számára modell- és példaértékű lehet ez a nemesi elit: az 1838-as árvízi hajós, báró Wesselényi Miklós, az 1848 őszén a nemzete iránti felelősség terhe alatt az idegösszeroppanás határán túljutó, majd később a döblingi elmegyógyintézetbe kerülő, akadémia- és Lánchíd-alapító gróf Széchenyi István, az 1867-ben a miniszterelnöki posztot önzetlenül visszautasító Deák Ferenc, a haza bölcse, a szabadságharc idején száműzetésbe kényszerülő, majd onnan a kiegyezéskor miniszteri székbe visszatérő báró Eötvös József, vagy a 45 esztendei életfogytiglani száműzetésre önmaga által ítéltetett Kossuth Lajos, no meg a Haynaunak köszönhetően kegyelemből kötél általi halálról golyó általira ítélt első magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos és sok-sok névtelen vagy kevésbé neves társuk.
Miképpen már a fentebbiekből is kiderülhetett, 1848. március 15-ének eseményei két fő színtéren zajlottak.
Pesten a radikális ifjaké volt az utca, akiknek emblematikus alakjává Petőfi Sándor vált. Társaival a Pilvax-kávéházból indulva ők alakították e nap eseményeit. A sajtószabadság megvalósításával, egy könnyed mozdulattal túllépve az akkori jogszabályokon, a cenzori hivatal engedélye nélkül nyomtatták ki Landerer és Heckenast nyomdájában a Nemzeti dalt és a tizenkét pontot. Megnyerték az egyetemistákat, majd szinte az egész várost mozgalmuknak, így délután az eső ellenére már tízezer fős tömeggyűlést szerveztek a Nemzeti Múzeum előtti térre az akkor mintegy 110 ezer lelket számláló városban. (Vessük ezt össze a mai helyzettel, amikor a majd' kétmilliós városban 1-2 ezren mentek el a parlament feloszlatását követelni.) Itt szavalta el – a közhiedelemmel ellentétben nem Petőfi, hanem – Egressy Gábor, a kor jeles színésze a lelkes tömegnek a Nemzeti dalt. A márciusi ifjak átállásra kényszerítették a városháza urait is, majd a nap eseményeinek betetézéseképpen a pesti nép Budára vonult, hogy kiszabadítson egy politikai foglyot, Táncsics Mihályt, ami akadályok nélkül ment számára, hiszen, ahogyan Petőfi írja Naplójában, „a nagyméltóságú Helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és néhány perces tanácskozás után mindenbe beleegyezett”. Mindezeket az eseményeket úgy valósították meg a radikális ifjak, hogy közben nem kerültek összeütközésbe a Pest-Budán állomásozó karhatalommal. Az akkori helyőrség nagy része olasz katonákból állott (Lombardia és Velence tartományai 1815 óta a Habsburg Birodalomhoz tartoztak), ezek pedig teljes mértékben a magyarok törekvéseivel éreztek együtt, ennélfogva parancsnokaik körében meglehetős félelem lett úrrá, hogy egy tűzparancs kiadása esetén az első sorozatot ők maguk kapnák, így jobbnak látták nem bolygatni a kérdést. (A mai helyzettel összevetve, akárcsak a tüntetők létszámát illetően, ismét csak keserűségre van oka napjaink radikálisainak.)
Az események másik fő színtere az 1563 és 1830 közötti koronázó város és az országgyűlés színhelye, Pozsony volt. A pesti forradalom kezdetével nagyjából egy időben indult a diéta küldöttsége Kossuth Lajosnak, Pest vármegye követének vezetésével gőzhajón Bécsbe, hogy átadja a királynak, V. Ferdinándnak az országgyűlés felirati javaslatát, amely a polgári átalakulás és a nemzet birodalmon belüli önállóságának programját tartalmazta. A Kossuth nevével jelképezett nemesi elit, s az általa vezetett politikai harc is kulcsszerepet játszott abban, hogy 1848 március 15-ének pest-budai eseményei bekövetkezhettek. S végül is ez a valóban ELIT-nek minősülő politikusgárda alkotta meg a márciusi ifjak tizenkét pontjában is megfogalmazott, a polgári társadalom jogi kereteit és a nemzeti önállóságot garantáló törvényeket, szűk egy hónap alatt, melyeket az uralkodó szentesített is 1848. április11-én.
Csupán az ezredik esztendő rendszerváltoztatásához, a Szent István-i mű megalkotásához mérhető az áprilisi törvények jelentősége: megtörtént a népképviseleti alapon választott országgyűlés, a felelős nemzeti kormány, ahogyan akkor mondták, minisztérium létrehozása. Ezen felül a jobbágyfelszabadítás teljes, 100 százalékos állami kármentesítéssel, a földesúri járadékok eltörlése, megvalósult a közteherviselés, az Erdéllyel történő unió, a cenzúra eltörlése és a sajtószabadság, azzal a törvényi szankcióval, amely szigorúan büntette az ezzel való visszaélést, tehát a valótlan, hazug hírek közlését és a rágalmazást. Egyszóval: a reformkori nemesi elit véghez vitte a polgári átalakulást, kivívta a nemzeti önállóságot, és privilégiumait kiterjesztette a jobbágyságra is, bevonva őket - ahogyan akkor mondták - az alkotmány sáncai közé, a nemzet fogalmába. Az áprilisi törvények bekerültek a Magyar Törvénytárba, a Corpus Jurisba, ezáltal a magyar állam- és jogtörténet eltörölhetetlen részévé váltak. Nem véletlenül keletkezett utóbb az a szállóigénk, hogy a magyar ember „nem enged a 48-ból”. És a jogkiterjesztés folyamata ezzel nem fejeződött be: 1849. július 28-án az osztrák-orosz intervenció miatt akkor már Szegedre átköltözött országgyűlés elfogadta Európa első nemzetiségi törvényét, amely a hazai szlovákoknak, ruszinoknak, románoknak és a szerbeknek biztosította az alapvető etnikai-kisebbségi jogokat, vagyis lehetővé tette a központi hatóságok előtt saját anyanyelvük használatát, vármegyei szinten a hivatalos saját nyelvhasználatot és az elemi iskolákban az anyanyelvi oktatást. (Eközben, miként a szabadságharc során mindvégig, a szerbek éppenséggel a Délvidéken a magyarság bestiális kegyetlenséggel történő legyilkolásával foglalatoskodtak…).
Ugyanezen a napon nyilvánította ki az országgyűlés a zsidó emancipációt, tehát elfogadta a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt, miszerint ezentúl ők is „mindazon politikai és polgári jogokkal élhetnek, amelyekkel az ország bármely más hitű lakosai bírnak”. Mindazonáltal az sem hagyható említés nélkül, hogy reformkori nagyjaink, különösen Széchenyi és Kölcsey már az 1830-as években felhívták a figyelmet a Galíciából ekkoriban induló, korlátozás nélküli zsidó bevándorlás veszélyeire, és azonnali bevándorlási kvóta megállapítását sürgették az új honfoglalók számát illetően. Kölcsey pedig már a kezdetek kezdetén figyelmeztetett a zsidók gazdasági tevékenységéből és az uzsorából eredő veszélyekre, látva a szatmári nép mind nyomorúságosabb állapotát. E két törvény megalkotását akár a magyar jogfejlődésből következő lépésnek is tekinthetjük, hiszen a magyarság és a magyar politika már Szent István korától dokumentálhatóan toleráns és befogadó volt - sok esetben, mint a későbbi fejlemények mutatják, önveszélyesen - az idegenekkel, jövevényekkel szemben, a mai liberálisok minden ez irányú hazudozásaival ellentétben.
1848. március 15-e nemcsak a polgári szabadságjogok kivívásának szimbóluma, hanem a nemzet függetlenségi törekvéseinek és hősies szabadságharcának is örök jelképévé vált. Hiszen e nap pesti és pozsonyi történéseinek köszönhető a nemzeti önállóság kivívása a Habsburg Birodalom keretein belül, amelyet azonban a bécsi kormányzat és katonai vezetés a kényszer hatására tett, és bármikor visszavonható politikai engedménynek tekintett csupán. Ez a lappangó értelmezési és érdekellentét később, 1848 őszén háborúhoz vezetett Ausztria és Magyarország között. Ennek pedig egyenes következménye lett a függetlenség, a teljes állami szuverenitás és a Habsburg-ház trónfosztásának kinyilvánítása 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban. Félve a birodalom szétesésétől, és nem bírva a magyar honvédekkel, az ifjú osztrák császár, Ferenc József, aki egyben magyar királynak is tekintette magát, noha ekkor még a fejére sem került a Szent Korona, az orosz cár, I. Miklós katonai segítségnyújtását kérte, így a honvédségnek már két nagyhatalom haderejével kellett felvennie a harcot. Ezzel egy időben Erdélyben a románok, a Bácskában és a Temesközben a szerbek folytattak nyílt fegyveres lázadást a törvényes magyar kormány ellen. A katonai túlerő végül azt eredményezte, hogy Görgei tábornok kapitulált, és letette a fegyvert az orosz főparancsnok, Paszkievics előtt 1849. augusztus 13-án Világosnál.
Összegzésképpen s egyfajta, a történelemből levonható tanulságképpen megállapítható, hogy 1848 tavaszának történelmi fordulata példa nélkül álló a magyar történelemben. Olykor ugyan hallhatjuk, hogy hasonló helyzet ismétlődött meg 1989-90-ben, amikor egy kiváltságos kaszt lemondott előjogairól, vagyis az akkori nómenklatúra mintegy saját érdekei ellenére, fölismerve az idők szavát, átadta a hatalmat az új politikai erőknek. A párhuzam azonban – más, itt nem részletezhető okok miatt – nem helyénvaló: ők ugyanis hatalmi mindenhatóságuk átmeneti és részbeni feladását anyagi-pénzügyi mindenhatóságuk megteremtésére használták fel, a legelemibb nemzeti érdekeket is lábbal tiporva.
A reformkor és 1848. március idusának fő törekvéseit: a polgárosodást, a modernizációt és a nemzeti önállóságot, a Kölcsey által megfogalmazott „jelszavaink valának: haza és haladás” követelményét nem lehetett gyorsan és konfliktusok nélkül valóra váltani. A világosi katasztrófa után olyan két évtized köszöntött Magyarországra, amikor nemzeti létünk és fennmaradásunk is kétségessé vált. 1848-49 áldozatvállalása és küzdelme mégsem volt hiábavaló: az osztrák nagyhatalom kénytelen volt kiegyezést kötni Magyarországgal 1867-ben, és a kiegyezés, majd a dualizmus kora, ha nem is maradéktalanul, de jórészt mégiscsak a reformkor és 1848 tavaszának eszméit valósította meg, s hazánk egy európai nagyhatalom csaknem egyenrangú társaként vett részt a közös államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeinek intézésében.
Az már a magyar történelmi út és sors tragikuma, hogy ez az ígéretesen fejlődő és szépülő, a nyugat-európai országok fejlettségi szintjét mindinkább megközelítő, sőt, bizonyos területeken elérő ország 1918-19 poklában darabjaira hullott. A történelmi igazság kedvéért: a nálunk még mindig nem eléggé rossz hírű Károlyi Mihály és Kun Béla által vezetett részben dilettáns és felelőtlen, részben nagyon is tudatos, egyfajta küldetést teljesítő, idegen hatalmi központok szolgálatában álló és azok anyagi támogatását élvező politikai erők hathatós közreműködésével és hazaárulásával, akik mellékesen 1848 örököseinek tekintették magukat – hogy miért, azt csak ők tudták. Aztán Trianonban kis híján felosztották hazánkat a kielégíthetetlen hatalmi igényű és a magyarságot zsigerileg gyűlölő szomszédos népek között. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben a Széchenyi politikai örökségét képviselő erdélyi arisztokrata, gróf Bethlen István nemzeti összefogással csodát tett: néhány év alatt konszolidálta az országot, a polgárosodás és a modernizáció folyamata – ha kedvezőtlenebb bel- és külpolitikai körülmények közepette is – folytatódott. Egyúttal az ország teljes függetlenségét is sikerült helyreállítani, igaz, ennek ára Trianon volt, így nem volt benne sok köszönet. (Bethlen emberhez méltatlan körülmények között pusztult el a szovjet birodalomban 1947-ben Moszkva mellett, és névtelenül egy tömegsírban kaparták el a szovjet „kegyeleti szokásoknak” megfelelően.)
A második világégés után, 1945-től pedig olyasvalami kezdődött az országban, sőt, egész Közép-és Kelet-Európában, ami mindannak, ami 1848-cal összefüggésbe hozható, „haza és haladás” eszmének, nemzeti tradíciónak és érdeknek, politikai tisztességnek, erkölcsnek totális tagadása, és sátáni torzképe.
A 45 esztendei bolsevik vészkorszak, amely hosszú időre – történelme folyamán először – kiszakította Magyarországot Európából, s a lumpenproletáriátust juttatta hatalmi pozícióba, és olyan anyagi, szellemi és morális károkat okozott, olyan fokú mentális leépülést hozott, amelyet csupán az utóbbi húsz év volt képes túlszárnyalni, hála a már említett „ rendszerváltoztatás kori elit” nemzetpusztító politikájának. Az akkori vezető réteg kontinuitása a maival mind gazdasági, mind politikai téren kimutatható, azzal a kiegészítéssel, hogy a 80-as évektől megjelent a hatalomban egy technokrata-bankár csoport, s lényegében azóta együtt fosztják ki és lehetetlenítik el hazánkat. Ez a magyarság elpusztítására felesküdött, tudatos népirtást, genocídiumot folytató, afféle modern trójai falóként ide küldött destruktív globalista-szabadkőműves-cionista érdekcsoport, amely – hasonlatosan Arany János A nagyidai cigányok című elbeszélő költeményének címbeli „hőseihez” – esztelenül feléli a jövő tartalékait, szétveri a termelő gazdasági szektorokat és infrastruktúrát, dobra veri a nemzeti földtulajdont és a föld méhének kincseit, az „utánam az özönvíz” politikai „bölcsességét” vallva, minden tekintetben maximálisan alkalmatlan arra, hogy ’48 dicső nemzedékének politikai örökébe lépjen, s kártékonysága okán mihamarabb és örökre el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. A reményeink szerint történelmileg belátható időn belül megalakuló nemzeti radikális jobboldali kormányzatra ez a társaság már most jól érzékelhetően akkora csődtömeget fog átörökíteni, amely csupán a mongol invázió romhegyeivel és a török félhold naptalan félhomályával állítható történelmi párhuzamba.
A harmadik évezred küszöbét átlépve tehát az előttünk álló feladatok jellege lényegében súlyosabb, mint 161 évvel ezelőtt: ma is feleletet kell találnunk a modernizáció és felzárkózás, valamint a globalizáció korában a nemzeti önállóság és a nemzeti kultúra megőrzésének, átörökítésének problémájára. 1848. március 15-ének üzenete a mai nemzedékek számára tehát haza és haladás, magyarság és polgárosodás, nemzeti tradíció és európai értékrend szétválaszthatatlansága és egysége, egyszóval a modern, életerős és magyar jellegű Magyarország megteremtése és további erősítése. Csak rajtunk, a nemzet sorsa iránt érzelmileg és racionálisan elkötelezett hazafiakon múlik, hogy végül a politikai értelemben vett kárhozat időszaka folytatódik tovább Magyarországon, vagy végre belépünk a politikai értelemben vett üdvösség aranykorába.
Lipusz Zsolt
1848. március 15-e nemcsak a polgári szabadságjogok kivívásának szimbóluma, hanem a nemzet függetlenségi törekvéseinek és hősies szabadságharcának is örök jelképévé vált. Hiszen e nap pesti és pozsonyi történéseinek köszönhető a nemzeti önállóság kivívása a Habsburg Birodalom keretein belül, amelyet azonban a bécsi kormányzat és katonai vezetés a kényszer hatására tett, és bármikor visszavonható politikai engedménynek tekintett csupán. Ez a lappangó értelmezési és érdekellentét később, 1848 őszén háborúhoz vezetett Ausztria és Magyarország között. Ennek pedig egyenes következménye lett a függetlenség, a teljes állami szuverenitás és a Habsburg-ház trónfosztásának kinyilvánítása 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban. Félve a birodalom szétesésétől, és nem bírva a magyar honvédekkel, az ifjú osztrák császár, Ferenc József, aki egyben magyar királynak is tekintette magát, noha ekkor még a fejére sem került a Szent Korona, az orosz cár, I. Miklós katonai segítségnyújtását kérte, így a honvédségnek már két nagyhatalom haderejével kellett felvennie a harcot. Ezzel egy időben Erdélyben a románok, a Bácskában és a Temesközben a szerbek folytattak nyílt fegyveres lázadást a törvényes magyar kormány ellen. A katonai túlerő végül azt eredményezte, hogy Görgei tábornok kapitulált, és letette a fegyvert az orosz főparancsnok, Paszkievics előtt 1849. augusztus 13-án Világosnál.
Összegzésképpen s egyfajta, a történelemből levonható tanulságképpen megállapítható, hogy 1848 tavaszának történelmi fordulata példa nélkül álló a magyar történelemben. Olykor ugyan hallhatjuk, hogy hasonló helyzet ismétlődött meg 1989-90-ben, amikor egy kiváltságos kaszt lemondott előjogairól, vagyis az akkori nómenklatúra mintegy saját érdekei ellenére, fölismerve az idők szavát, átadta a hatalmat az új politikai erőknek. A párhuzam azonban – más, itt nem részletezhető okok miatt – nem helyénvaló: ők ugyanis hatalmi mindenhatóságuk átmeneti és részbeni feladását anyagi-pénzügyi mindenhatóságuk megteremtésére használták fel, a legelemibb nemzeti érdekeket is lábbal tiporva.
A reformkor és 1848. március idusának fő törekvéseit: a polgárosodást, a modernizációt és a nemzeti önállóságot, a Kölcsey által megfogalmazott „jelszavaink valának: haza és haladás” követelményét nem lehetett gyorsan és konfliktusok nélkül valóra váltani. A világosi katasztrófa után olyan két évtized köszöntött Magyarországra, amikor nemzeti létünk és fennmaradásunk is kétségessé vált. 1848-49 áldozatvállalása és küzdelme mégsem volt hiábavaló: az osztrák nagyhatalom kénytelen volt kiegyezést kötni Magyarországgal 1867-ben, és a kiegyezés, majd a dualizmus kora, ha nem is maradéktalanul, de jórészt mégiscsak a reformkor és 1848 tavaszának eszméit valósította meg, s hazánk egy európai nagyhatalom csaknem egyenrangú társaként vett részt a közös államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeinek intézésében.
Az már a magyar történelmi út és sors tragikuma, hogy ez az ígéretesen fejlődő és szépülő, a nyugat-európai országok fejlettségi szintjét mindinkább megközelítő, sőt, bizonyos területeken elérő ország 1918-19 poklában darabjaira hullott. A történelmi igazság kedvéért: a nálunk még mindig nem eléggé rossz hírű Károlyi Mihály és Kun Béla által vezetett részben dilettáns és felelőtlen, részben nagyon is tudatos, egyfajta küldetést teljesítő, idegen hatalmi központok szolgálatában álló és azok anyagi támogatását élvező politikai erők hathatós közreműködésével és hazaárulásával, akik mellékesen 1848 örököseinek tekintették magukat – hogy miért, azt csak ők tudták. Aztán Trianonban kis híján felosztották hazánkat a kielégíthetetlen hatalmi igényű és a magyarságot zsigerileg gyűlölő szomszédos népek között. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben a Széchenyi politikai örökségét képviselő erdélyi arisztokrata, gróf Bethlen István nemzeti összefogással csodát tett: néhány év alatt konszolidálta az országot, a polgárosodás és a modernizáció folyamata – ha kedvezőtlenebb bel- és külpolitikai körülmények közepette is – folytatódott. Egyúttal az ország teljes függetlenségét is sikerült helyreállítani, igaz, ennek ára Trianon volt, így nem volt benne sok köszönet. (Bethlen emberhez méltatlan körülmények között pusztult el a szovjet birodalomban 1947-ben Moszkva mellett, és névtelenül egy tömegsírban kaparták el a szovjet „kegyeleti szokásoknak” megfelelően.)
A második világégés után, 1945-től pedig olyasvalami kezdődött az országban, sőt, egész Közép-és Kelet-Európában, ami mindannak, ami 1848-cal összefüggésbe hozható, „haza és haladás” eszmének, nemzeti tradíciónak és érdeknek, politikai tisztességnek, erkölcsnek totális tagadása, és sátáni torzképe.
A 45 esztendei bolsevik vészkorszak, amely hosszú időre – történelme folyamán először – kiszakította Magyarországot Európából, s a lumpenproletáriátust juttatta hatalmi pozícióba, és olyan anyagi, szellemi és morális károkat okozott, olyan fokú mentális leépülést hozott, amelyet csupán az utóbbi húsz év volt képes túlszárnyalni, hála a már említett „ rendszerváltoztatás kori elit” nemzetpusztító politikájának. Az akkori vezető réteg kontinuitása a maival mind gazdasági, mind politikai téren kimutatható, azzal a kiegészítéssel, hogy a 80-as évektől megjelent a hatalomban egy technokrata-bankár csoport, s lényegében azóta együtt fosztják ki és lehetetlenítik el hazánkat. Ez a magyarság elpusztítására felesküdött, tudatos népirtást, genocídiumot folytató, afféle modern trójai falóként ide küldött destruktív globalista-szabadkőműves-cionista érdekcsoport, amely – hasonlatosan Arany János A nagyidai cigányok című elbeszélő költeményének címbeli „hőseihez” – esztelenül feléli a jövő tartalékait, szétveri a termelő gazdasági szektorokat és infrastruktúrát, dobra veri a nemzeti földtulajdont és a föld méhének kincseit, az „utánam az özönvíz” politikai „bölcsességét” vallva, minden tekintetben maximálisan alkalmatlan arra, hogy ’48 dicső nemzedékének politikai örökébe lépjen, s kártékonysága okán mihamarabb és örökre el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. A reményeink szerint történelmileg belátható időn belül megalakuló nemzeti radikális jobboldali kormányzatra ez a társaság már most jól érzékelhetően akkora csődtömeget fog átörökíteni, amely csupán a mongol invázió romhegyeivel és a török félhold naptalan félhomályával állítható történelmi párhuzamba.
A harmadik évezred küszöbét átlépve tehát az előttünk álló feladatok jellege lényegében súlyosabb, mint 161 évvel ezelőtt: ma is feleletet kell találnunk a modernizáció és felzárkózás, valamint a globalizáció korában a nemzeti önállóság és a nemzeti kultúra megőrzésének, átörökítésének problémájára. 1848. március 15-ének üzenete a mai nemzedékek számára tehát haza és haladás, magyarság és polgárosodás, nemzeti tradíció és európai értékrend szétválaszthatatlansága és egysége, egyszóval a modern, életerős és magyar jellegű Magyarország megteremtése és további erősítése. Csak rajtunk, a nemzet sorsa iránt érzelmileg és racionálisan elkötelezett hazafiakon múlik, hogy végül a politikai értelemben vett kárhozat időszaka folytatódik tovább Magyarországon, vagy végre belépünk a politikai értelemben vett üdvösség aranykorába.
Lipusz Zsolt
Kapcsolódó:
