 |
A 19. század közepéig a magyar történeti köztudatban, a tudományos szakirodalomban teljesen egyértelműen a krónikás hagyomány (Anonymus, Kézai, Thuróczy) által közvetített álláspont volt a meghatározó, mely szerint népünk, kultúránk gyökereit a szkíták (szittyák) és a hunok világában kell keresnünk. Krónikáink a magyar történelmet ugyanis a szkíta és a hun történelem egyenes vonalú folytatásaként közlik, írják le.
Sokszor elhangzó érv a szent hivatalosság részéről, hogy a 895 előtti időkre vonatkozóan lényegében nincsenek olyan írott források és tárgyi emlékek, amelyek a magyarsággal lennének összefüggésbe hozhatóak. Persze, amennyiben finnugor szemüvegen keresztül tekint valaki az említett történelmi időszakra, nyilván nincsenek, hiszen az ilyen kutató számára az északi szélesség 50. fokánál húzták meg a 19. században azt a demarkációs vonalat, amelytől délre már tiltott területre tenné be a lábát.
Az írott forrásokat, a történetírói hagyományt tekintve azonban érdekes dolgokra bukkanhatunk már az antikvitás korában. Hérodotosz, a Kr. e. 5. században élt görög történetíró, aki a görög-perzsa háborúk vonatkozásában tudósít a szkítákról is, azt írja, hogy ők magukat a szarvas népének nevezik. (vö. Hunor és Magyar történetével). Josephus Flavius, az 1. században élt zsidó származású historikus azt a figyelemre méltó megállapítást teszi, hogy a szkítákat ősapjuk Magóg után magoroknak nevezik. Priszkosz bizánci történetíró 5. századi közlése szerint pedig a hunok is szkíták. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a 10.század közepe táján írott művében a magyarokat türköknek nevezi és azt a megállapítást teszi őseinkről, hogy korábban őket szabartoi aszphaloi-nak (rendíthetetlen szavárdok) hívták. Ez az elnevezés pedig azért is figyelemre méltó, mert szintén találkozhatunk vele korábbi, antik forrásokban is. A 4. században élt Ammianus Marcellinus arról ad hírt, hogy a szabartoi nép a Kaukázus vidékén él, és Bíborbanszületett Konstantintól is megtudhatjuk, hogy a szavárd magyarok lakóhelye a Kaukázus déli vidéke. Itteni testvéreinkről más, írott dokumentumok is tudósítanak: például XXII. János pápa 1329-ben kiadott bullája, amelyet Gyeretyán (Jeretyán) magyar fejedelemhez intézett, s amelyben Tamás püspököt nevezte ki a Kuma menti Magyarország püspökévé.
Az írott forrásokon kívül számos olyan tárgyi emlék, művészettörténeti jelenség létezik, amelynek nyomán eleink nyomait a Kaukázus vidékén kell keresnünk. Árpád-kori, ősi Kárpát-medencei templomaink (pl. Kallósd, Tarnaszentmária) érdekes párhuzamokat mutatnak korai örmény templomokkal. Továbbá egész díszítőművészetünk, a figurális ábrázolások, de a legősibb zenei motívumok is e régióba vezetnek el bennünket. Hiszen a szarvas mint napszimbólum, a griff (szárnyas oroszlán)-motívum - amellyel egyébként találkozhatunk, egyebek mellett, a legendás nagyszentmiklósi kincsen vagy Árpád-kori templomok freskóin is - mind déli párhuzamokat mutatnak.
Sajnálatos tehát, hogy a hivatalos történettudomány nem hajlandó elszakadni a finnugor eredeztetés dogmájától, s eleve tudománytalan, délibábos képzelgésnek tekint minden olyan elméletet, amely nem az ő tételeit támasztja alá, noha az ősi, magyar tradíció, a kiragadott néhány példa az írott források tengeréből, a művészettörténeti hagyaték, valamint az egész magyar kulturális hagyomány egyértelműen jelzi, hogy a magyarság eredetét, 895 előtti létének nyomait nem a jeges tundrán, hanem a Kaukázus-Kaszpi-tenger térségében kell keresnünk.
Lipusz Zsolt
Kapcsolódó:
