(A maga állítólagos négyezer évével a zsidó kultúra is szeret fölényeskedni, pedig az már ármányban született, I. Szargon jöttment szemita nomád akkád trónbitorló elárulta és lemészároltatta az utolsó sumér uralkodót, akinek különben hálával tartozott, mert befogadta és felemelte őt.) A kínai birodalom történelme is hemzseg vezetőinek gonosztetteitől, és erre sovány vigasz, hogy ebben tőlük más óriásbirodalmak sem különböznek. (Még mi, sokat szenvedett magyarok is szeretünk megfeledkezni történelmünk árnyékosabb oldalairól, hiszen Anjou-házi királyaink, vagy Mátyás királyunk, közép-európai hódításaik közben – másokhoz hasonlóan – nem mindig bántak kesztyűs kézzel a leigázott polgári lakossággal. Ez akkor is igaz, ha a suméroktól származunk, s így nekünk van az összes népek közt a legtöbb listázható évezredünk.

De térjünk vissza Kína mostanság bármely politikai körben divatos tömjénezéséhez. Történelmi közhely, hogy minden nagy birodalomnak van felvirágzása, tündöklése, végül hanyatlási fázisa. A kínai birodalom nyilvánvalóan már hatvan éve hanyatlási szakasza végét járja. Erre tipikusan jellemző, hogy szétesése előtt, utolsó erejével, kétségbeesetten még egyszer bizonyítani akarja a világnak, hogy megújhodásra képes. (A glasznoszty, a peresztrojka, az új gazdasági mechanizmus, vagy a gulyáskommunizmus szintén mind hasonló tipikus tünetek voltak. Amikor az USA Reagan elnöksége idején kifejlesztette a csillagok háborújának technikai feltételeit, én már megjósoltam, hogy ez a néhány évtizeden belüli gazdasági összeomlás biztos előjele. Akkor ezért sokan hibbantnak tekintettek, most mégis bekövetkezett. A fegyverkezési láz – bármily jó szándékú legyen is – egy határon túl mindig az államcsőd felé sodor. A szovjet bukásának is éppígy egyik kiváltó oka volt, és figyeljük csak most meg a jelenlegi kínai fegyverkezés elképesztő arányait! Ahogyan Berzsenyi Dániel egykoron megírta a Magyarokhoz című versében: "Mert minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledűl, s rabigába görbed".

Létezik-e egyáltalában keresztény külpolitika? című írásommal szinte egyidejűleg jelent meg a Barikád c. hetilapban Hegedűs Tamás Kínával foglalkozó írása. Jobbikos külügyérünk ebben – újra a tőle megszokott szerecsenmosdatással – igyekszik eloszlatni a Kína felé nyitással kapcsolatban felmerülő kétségeket. Durva, indulatos vitáknak természetesen nem lehet helye a nemzeti radikális oldalon, mert az csak bomlaszt és politikai ellenfeleink malmára hajtja a vizet. Azonban pluralista párbeszédre a tisztánlátás kedvéért annál inkább szükség van, legalábbis akkor, ha nem diktatórikus egy pártvezetés. Hiszen Hegedűs minden egyes érve kétségeket kelthet a felől, hogy az eredeti jobbikos ideológiai irány e kérdésben nem fordul-e az eszmei megalkuvás irányába, ahogyan ennek lehetőségét némely szkeptikus szimpatizánsunk a parlamentbe kerülésünkkor előre megjövendölte. Külügyérünk cikkére azzal tett koronát, hogy amikor az én cikkemre egy hozzászóló a következőket írta: „Keresztény külpolitika nem létezik,…egyetlen valóban hatékony az etno-centrikus, defenzív, nacionalista politika”, erre ő csupán két szóval reagált: "Így van."

Emlékeztetőnek idézek a Jobbik Magyarországért Mozgalom Párt választási programjából.

Jobbikosként, de elsődlegesen keresztényként megszólítva érzem magamat és eszményeimet, így kénytelen vagyok keresztény testvéri stílusra törekedve (hiszen, ahogy a francia mondja: „stil le hommes”), mintegy nyílt levélként folytatni a polémiát, mert

1. tapasztalataim szerint a Jobbik szavazóbázisán belül is igen széles a tábora azoknak, akik ellenzik a Kína felé nyitás politikáját,

2. azt gondolom, hogy azoknak a potenciális választóknak a bizalmát is könnyen kockáztathatjuk ezzel, akik épp a kormánykoalíció beígért, de valóra nem váltott keresztény politikájának hiánya miatt csalódva, egyébként legközelebb ránk szavaznának!

Bevezetésképpen emlékeztetni szeretném a kedves olvasót a Jobbik identitására, a nemzeti radikális párt alapítóokmányából vett rövid idézettel:

Ezek után lássuk, mennyiben egyezik mindezzel jobbikos külügyérünk Kína-barát érvrendszere:

Hegedűs Tamással szemben tehát a következőket állítom:

1. Ha szoros gazdasági kapcsolatokat épít ki egy Magyarország méretű állam egy Kína méretűvel, az automatikusan jelent alárendelődést, minden szempontból; gazdaságilag, de politikailag és eszmeileg is.

2. A Kínai exportoffenzíva hatása tudatos és szervezett bojkottal igenis enyhíthető, és/vagy hátráltatható lenne; még akkor is, ha nem ideológiai, csak áruminőség-kritikai szempontok vezetnék.

3. Egy kommunista diktatúrával egy nemzeti radikális államnak SOHASEM lehet közös érdekrendszere! (Történelmi példa: A nemzetiszocializmusnak és a kommunizmusnak a kapitalizmus legyőzése nem lehetett közös érdeke, hiszen a kommunizmus a kapitalizmus saját szörnyszülöttje volt, s csak megtévesztésként: hazudott ellenfele. Persze a demagóg propaganda része volt az is, hogy a kommunisták hazug módon a nácizmust nyilvánították a kapitalizmus termékének!) Az USA politikája éppen azért oly hányingerkeltő, mert ha üzleti érdekről van szó, akkor olyanokkal is szóba áll (Szaúd-Arábia, Pakisztán), akiket egyébként csak ostorozni, bojkottálni, vagy katonailag megtámadni szokott. Előnyös gazdaságpolitikája tehát egyben erkölcsi bukás!

4. Nem igaz, hogy Kína már csak „külsőségekben kommunista”! Politikája nagy vonalakban ma is sztálinista-maoista. (Vagy Kádár és Gyurcsány talán csak külsőségekben volt kommunista, mert a magyar népet piacgazdasági módszerekkel kezdte tovább fosztogatni; és örököseik korrupt módon völgy-hidas autópálya-szakaszokat építtetek? Jól emlékszem arra, mikor a Kossuth téri tüntetések meg a szemkilövetések idején számtalan osztrák vágta a fejemhez hegedűsi logikával: „Ugyan, mit akartok, minek ugráltok, ti, magyarok, hiszen már régen megszabadultatok a kommunizmustól? Piacgazdaságotok van, mint nekünk, mért nem elég ez nektek?) Ne feledjük azonban azt sem, hogy a kínai kommunista vezetés nem csak a tibeti és az ujgur népet nyomja el, hanem saját népét és tucatnyi más nemzetiségét is. Csak azok még nem tanúsítanak olyan nagymértékű ellenállást, mint a fentebbi két népcsoport. És semmivel sem kisebb bűne e politikai vezetésnek az, hogy a vallásszabadság alapvető emberi jogát naponta a legdurvábban tiporja sárba! És nem csak az olyan fajidegen, nyugati import vallásokkal bánik így, mint a kereszténység, vagy az iszlám, hanem az őshonos buddhizmussal, vagy más kínai vallásokkal is. De azok is életüket vagy szabadságukat teszik kockára Kínában, akik felemelik kritikus hangjukat a legáltalánosabb emberi jogokért. Enyhén szólva cinikus magatartás mindezt az individualizmust nem ismerő 6000 éves kultúrával mentegetni.

5. Kína nem „tekintélyelvű nacionalizmus”, hanem „diktatórikus, soviniszta” rendszer! (Hegedűs nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy a kommunizmus lényege a gazdasági nyomor. Ez bizony végzetes féligazság! Ahol legmagasabbak a felhőkarcolók, legnagyobbak a duzzasztógátak, leggyorsabbak a vonatok, ráadásul engedélyezett némi privatizáció, ott talán már nem is lehet kommunizmus? Sztálin alatt is léteztek megalomániás mamut-projektek, melyek rövidtávon elállították a nagyvilág lélegzetét. (Szovjet gyapot-, atom- vagy űrprogram!) Ám mindez gyilkos kölcsönök, a természet kifosztása és a diktatúra rablógazdálkodása árán. Megint más kérdés, hogy mindezek a „gazdasági csodák” egy olyan pünkösdi királyság díszei, mely – mely hamis ideológiája révén – eleve öngyilkos halálra ítéltetett.

6. Az individuális (éppúgy, mint a szociális) értékrend NEM a nyugati keresztény kultúrkör civilizációs terméke, hanem – hitünk szerint – a Jóisten szándéka és alkotása, melyet jóval korábban adott a paradicsomban az emberiségnek, mint a kínai kultúra kezdetei. Tehát Isten joggal várja el minden embertől (a kínaitól is), hogy minden igyekezetével efelé haladjon. Ezért semmi kevélység sincs abban, hogy mi is ezt várjuk el Kínától, s erre biztassuk elnyomottainak forradalmi erőit!

7. Hogy megváltozik-e ettől valami is, koronázza-e siker; az nem kérdőjelezheti meg az embertársainkkal szembeni prófétai küldetésünket! Az erkölcsi intés kötelessége kanti „kategorikus imperativus”, mellyel az ember önmagának tartozik, s becsületből teljesít. Ez természetesen vonatkozik a tibeti, vagy az ujgur elnyomottak melletti szolidáris kiállás kérdésére is. Vagyis nem azért tiltakozunk, mert hálából elvárjuk, hogy ők is álljanak mellénk Trianon kérdésében. Az erkölcs nem a piaci, zsidó adok-kapok kereskedelmi kérdése. S nem a próféta felelőssége, hogy feddő szavaira hallgatnak-e. A körülmények fontolgatásától függetlenül el kell mondania azokat. Minden ember morális prófétai küldetést kapott Istentől, még a politikusok is! „Csak az összeomló, vagy végzetesen legyöngülő birodalmakról lehet leválni” – hangoztatja Hegedűs. Vajon ha Zrínyi, Rákóczi, Kossuth, Pongrácz is így gondolkodtak volna, azt tették volna-e, amit tenniük kellett? Nem inkább az az igazság, hogy minden reménytelennek tűnő szabadságharc válik egy-egy újabb szeggé a nagy birodalmak koporsójában, még akkor is, ha azoknak haldoklása lassú folyamat?

8. Kínának valójában NEM alapelve, hogy ne szóljon bele mások belügyeibe! Mikor ugyanis anno lerohanták a szabad Tibetet, akkor éppen ezt tették: beavatkoztak Tibet belügyeibe. Hegedűs eljátszik a gondolattal, hogy mi nem ugyanezt várnánk-e el más államoktól; ha megmaradt volna Nagy-Magyarország. Nos, lehet, hogy én nem vagyok eléggé nemzeti radikális érzelmű, de ha mondjuk a dél-erdélyi románság felkelne Magyarországtól való függetlenségéért, magyar vezetőként mégsem lövetnék fegyvertelen emberek közé! Ha pedig mégis megtörténne, Bukarest tiltakozására nem hivatkoznék a belügyeinkbe való bele nem avatkozásra! Lehet, hogy Hegedűs másként tenne, főleg, ha számára a kereszténység nem az igazságról való meggyőződés, hanem csupán a nyugati kultúrkör civilizációs végterméke.

9. „A politikus csak arra koncentráljon, ami rajta múlik” - hangoztatja külügyérünk. Ám ha így tesz, nem csoda, ha elfordulnak pártunktól az emberek, mert az előbb-utóbb reálpolitikus-gerincűvé válik, mint Deák vagy Horthy. Mert ha a Jobbik nemzeti-radikális eszmerendszere ilyen pragmatikus ingoványba süllyed, akkor éppoly hamar el fogja veszíteni vonzerejét, akár a többi parlamenti párt. Végső soron nem jelentheti országunk „nemzeti érdekét”, hogy a modus vivendi állandó kompromisszumai közt megtagadjuk saját ősi eszményeinket, melyek egy szebb korszak feltétlen feltételei!