A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt, mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még a saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.

Az előző rész itt olvasható.

Szatmári János ötvenöt éves volt, a faluban mindenki Kispeti Jánosnak hívta, a családját meg egyszerűen csak Fazekaséknak. A fazekasság volt a mestersége, utolsóként folytatta a faluban ezt a mesterséget, és nem panaszkodhatott, nagyon is jól megélt belőle. Mindig volt, mit aprítson a család a tejbe. Igaz, volt is ki, hiszen hat gyereket adott az Isten, öt fiút és egy lányt. A lány már férjhez ment, a fiúk közül is megnősült kettő, csak a három kisebb volt még otthon. Jánosnak meg Jóskának már hasznát is vette, ők hordták az agyagot a felső falu végéről. A kisebbik is segített, amit tudott a ház körül.

Igyekvő, szorgalmas család voltak, mint a többi nyégerfalvi, de hogy neki még tárkányi asszony adatott feleségnek, hát nem volt híján senki a serénységnek. Egy nagy baja azért volt Jánosnak, éspedig az, hogy szegény felesége, támasza mindenben, hirtelen hagyta magára ezen a világon. Alig volt beteg, és mégis egyik napról a másikra elment, mint aki minden munkáját befejezte ezen a földön. Szerencse a nagy szerencsétlenségben az volt, hogy a két kisebb fiú is nagyocska volt már. Szükségük lett volna még az anyjukra, de hát mit tehettek, boldogultak, ahogy tudtak. Erzsi nénjük sokszor meglátogatta, segítette őket. A fazekasság mellett földjeiket is dolgozták, így nem sok idejük volt töprengeni, búslakodni a feleség, az anya elvesztésén. A munka sose várt, és ők ha hárman is maradtak, minden munkájukat idejében végezték. Vetettek, kaszáltak, kapáltak meg fazekaskodtak is. Egyik nap szénáztak, másik nap már vitték a portékát a belényesi vásárba. Jó időben a mezőn sürgölődtek, ha esett az eső, akkor meg dagasztották az agyagot, formálták, égették az edényeket. A nagy serénységnek az eredménye is megvolt, hiszen pénzük annyi volt, hogy amit csak akartak, mindent meg tudtak venni maguknak. Földeket is vehettek volna, mint más magyar gazdák, de nem volt miért, nem volt kinek. Több földet megdolgozni már nem volt erejük, így inkább gyűjtögették, félretették a pénzüket, várva, hogy ha majd eljön az idő és nősülnek a fiúk, legyen miből kiházasítani őket.

Csak a háború ne jött volna, ne zavarta volna úgy össze a dolgokat, meg az embereket. Már őszülő fejjel kellett megérjen olyan dolgokat, amikre sosem gondolt volna. Nem harcoltak, nem háborúztak itt a völgyben soha az emberek, elfért egymás mellett magyar a románnal és most mégis, mintha az ördög bújt volna a falubeli románokba. Nem értette őket, olyan hirtelen változtak meg, pedig a háború olyan mesze volt, hogy a múlt őszig még puskalövést sem hallottak, Istennek legyen hála, tette hozzá sokszor. Nem volt buta ember, de az igazán nem fért a fejébe, hogy miként jutott oda a világ, hogy hirtelen a front a nyégerfalvi kertek alá került. Amióta megjött a hír, hogy vége a háborúnak, mintha Isten verése érte volna az embereket. Nemhogy örültek volna, hogy vége, nem kell több ember elmenjen, meghaljon a fronton, most megint háborúzni akartak. Újrakezdeni, aminek egyszer már vége lett. A románok mindegyre a magyarok ellen fenekedtek. Látta, hallotta őket, amikor edényeivel a belényesi piacon járt. Mondják, a papok, tanítók lovallják őket arra, hogy eljött az idő elvenni mindent a magyaroktól és elkergetni őket, hogy hírük se legyen többet a völgyben.

Ahogy telt az idő, és mind távolabb lett a háború, annál veszettebb lett a helyzet, nemcsak a vidéken, hanem a faluban is. Ő meg a többi falubeli magyar továbbra is végezte a munkáját, mint azelőtt, igyekezve nem észrevenni, nem figyelni a körülöttük óbégató, káromkodó, átkozódó románságra. Pedig nem lehetett nem érezni a mind veszélyesebbé váló idők közeledtét. Örültek a családok a lassan hazaszállingózó embereknek, a gyarapodó munkáskezeknek, de az örömbe mindig üröm is vegyült, amikor a katonaviseltek beszédeiből kiderült, hogy a román király nagyon szemet vetett Erdélyre, és úgy néz ki, meg is kapja a franciáktól. Ahogy telt az idő, minden ebbe az irányba mozgott. Az őszön a magyar zsandárok úgy elkoptak, mint tavasszal a hó. Egyik napról a másikra eltűnt minden, ami eleddig a rendet, a fegyelmet tartotta fent. Észrevevődött Belényesben is, hogy a csendes, nyugodt városból egyszerre csak ordibáló, a magyarokat átkozó, szidó, Romániát éltető puskás csoportok vették át az uralmat. Leszerelő magyar katonáknál csak nagy ritkán lehetett puskát látni, de a románoknak mintha most kezdődne a háború, mondogatták fejüket csóválva a magyarok. A leszerelő románok honnan, honnan nem kapták a híreket, de úgy hozták a puskáikat, mintha parancsot kaptak volna valakitől. A tárkányiak, azok igen, azok is valami úton-módon, de felfegyverezték magukat, igaz, azok közül is a kommunisták, a veres gárdisták.

Egyre csak rossz hírek jöttek Tárkányból is; hol a veres gárdistákkal volt a baj, hol meg a belényesi román gárdistákkal fenekedtek egymásra a fegyvert fogó emberek. János csak a fejét csóválta, hümmögve, dörmögve csodálkozott, mivé lett ez a világ, mit csináltak az urak a háborújukkal. Az egész tél úgy telt el, hogy hol a veres gárdáról, hol a román gárdáról, hol meg a magyar gárdáról beszéltek az emberek. Hol a magyarok voltak erősebbek, hol meg a románok, pár nap, pár hét alatt fordította a világ a fenekét hol erre, hol arra – mondogatta János. Csak a veszedelmet, bajt hozó nagy fenekedés, a nagy fenyegetés maradt meg, mintha örökre befészkelődött volna a völgybe. Hogy február végén megjöttek a székelyek Tárkányba, a magyarok valamennyire fellélegeztek, nagyot sóhajtva jutottak lélegzetvételnyi reményhez. Nem tartott sokáig, mert húsvét nagyhete nem csak a böjtöt hozta, hanem a román katonaságot is a falu határába. És mintha az égiek is összezavarodtak volna a sok zűrzavar láttán. A siető, hamar viruló tavaszt olyan rossz idő váltotta fel, mintha azt akarta volna elérni, hogy az emberek összebújva várják a szebb, jobb időket. A magyarok össze is bújtak, mint fázós madarak őszi esőben, hogy aztán nagypéntek estére úgy széjjelrebbenjenek, mint madárcsapat, amelyikre héja csapott.

Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március