1953. március ötödikén halt meg Joszif Visszarionovics Sztálin szovjet pártvezér, akit a kommunista világban a népek bölcs vezéreként, az emberiség atyjaként, amolyan kommunista istenként emlegettek. A világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosát életében (és egy ideig holtában is) költők-írók serege dicsőítette, a kommunista lapok munkatársai pedig abban vetélkedtek, ki tud több eposzi jelzőt aggatni erre a kolosszális bűnözőre. Ezek közül a cikkek közül idézünk föl kettőt Sztálin halálának 65. évfordulóján.
 Kornai János |
Nemrég ünnepelte 90. születésnapját a Szabad Nép egykori újságírója, a ma már külföldön is elismert közgazdász, Kornai János. Születésnapja alkalmából felidéztük Kornai sztálinista korszakának néhány gyöngyszemét, s tettük mindezt a hiteles tájékoztatás érdekében, mivel a Népszava egyik munkatársa „Nobel-díjas élet”-ként méltatta az ismert közgazdász korántsem szeplőtlen pályafutását.
Sztálin halála után a Szabad Nép című kommunista pártlap naponta közölt a szovjet vezért dicsőítő írásokat. 1953. március 15-én az említett lap vezércikkben emlékezett az 1848-as forradalomra, amelynek méltó örökösei természetesen a kommunisták, akiket a hűség kötelékei fűznek a bolsevizmus bölcsőjéhez:
Ezen a napon egész népünk a hősökre emlékezik és erőt merít dicsőséges tetteikből, még szorosabban tömörül zászlónk körül, a Szovjetunió iránti hűség, népünk egységének, az alkotó hazaszeretetnek diadalmas zászlaja körül.
(Március 15-én. Szabad Nép, 1953. március 15. 1. o.)
Hogy ez a hűség mit is jelent, jól példázza a két oldallal későbbi írás, amelynek szerzője Kornai János. A jeles közgazdász sok-sok idézettel tarkított szövegében Sztálinnak a szocialista iparosításról szóló tanítását méltatta, kiemelte az éberség és az ellenséggel vívott harc fontosságát, végül a nehézipar fejlesztése mellett foglalt állást. Kornai cikkét ezekkel a szavakkal zárta:
Sztálin elvtársnak ezek a tanításai megerősítették a munkásosztály hitét saját erejében, kialakították a szocialista építőmunka nagyszerű pátoszát. Sztálin elvtársnak ezek a tanításai arra lelkesítik a magyar munkásosztályt, a magyar népet is, hogy még odaadóbban küzdjön iparunk erősítéséért, a szocializmus, a sztálini eszme teljes győzelméért.
(Kornai János: A szocialista iparosítás sztálini útja. Szabad Nép, 1953, március 15., 3. o.)
Néhány nappal korábban a Szabad Nép egy másik vezető embere is hosszú cikkben méltatta Sztálint, pontosabban a sztálini (állítólagos) békepolitikát. Ennek a cikknek a szerzője szintén nemrég, 2017 karácsonyának másnapján ünnepelte 90. születésnapját. Ő is a zsidó kisebbség tagja, akárcsak Kornai. Kende Péterről van szó, aki 1956 után Párizsba emigrált, s ma is ott él. Kende Péter a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, számos kitüntetés birtokosa, többek között a Francia Becsületrend lovagja és Budapest díszpolgára. Néhány évvel ezelőtt a Kalligram Könyvkiadó négy kötetben adta ki Kende válogatott műveit, a szerző sztálinista szövegeit azonban ez a válogatás természetesen nem tartalmazza. Amiről nem beszélünk, amiről hallgatunk, az nincs. Ők legalábbis ezt gondolják. Ezért kell újra s újra közzétenni feledésre ítélt szövegeket.
 Kende Péter (Fotó: Tóth Gergő/Népszava) |
Kende Péterrel születésnapja alkalmából a 168 óra című szélsőbaloldali lap készített hosszabb interjút. Ebből a szövegből idézek egy kérdést és egy választ:
– A Soros-kampány Orbán rendszerébe új elemet hozott. Módszeresen kidolgozott, személyre szabott propagandahajszát utoljára az ötvenes években látott Magyarország. Így ön is.
– Amikor Mindszenty vagy Rajk fotói szerepeltek nap nap után a címlapon, a Szabad Nép külpolitikai szerkesztőjeként ezt szinte testközelből láttam. 1947 után világos volt, hogy legföljebb hallgathatok. A szerkesztőségben dolgozott unokabátyám, Gimes Miklós, a későbbi mártír, aki támogatóm, mentorom, atyai barátom volt. Bementem egyszer a szobájába, hogy szót váltsunk a Rajk-perről. „Te, Miki, mondom, nem furcsa, hogy egyetlen vádlott egyetlen szóval sem védekezik? Mindenki úgy ostorozza magát, mintha önnön vádlója volna.” Gimes akkor azt mondta: „Arra kérlek, hogy ezt az én szobámon kívül senkinek meg ne említsd.”
Kende Péter tehát már 1947-ben tisztában volt azzal, hogy „legföljebb” hallgathat. Természetesen a kommunista párt központi napilapja, a Szabad Nép szerkesztőségében, mert ott bizonyára jó pénzért jókat lehetett hallgatni, írni sem kellett, nem kellett dicsőíteni Rákosit és a többi gazembert. Kende kijelentésével az a probléma, hogy akár igazat állít, akár hazudik, mindkét esetben rettenetes bizonyítványt állít ki magáról. Ha ugyanis már 1947-ben tisztában volt a kommunista bűnökkel, miért szolgálta tovább a pártlap vezető újságírójaként a diktatúrát? Ha pedig nem kételkedett sem Mindszenty, sem Rajk „bűnösségében” (s minden bizonnyal ez az igazság), akkor miért hazudik most, évtizedekkel a koncepciós perek után? A válasz nem oly bonyolult. Több mint húsz évvel ezelőtt publikált egyik hosszú írásában Kende Péter a kommunizmus hazai történetéről sajátos összegzést adott. Idézem a konklúziót:
/…/ a kommunizmus - csakúgy, mint az ellene folytatott küzdelem - nem zsidó ügy volt, hanem sikereivel és kudarcaival, felmagasztosulásaival és megszégyenüléseivel együtt közös kaland, az egész magyar társadalmat magával ragadó s együtt sújtó közös vállalkozás. Aki ezt nem akarja tudomásul venni, az teljesen félreismeri az elmúlt fél évszázad magyar nemzeti történelmét. Az önmagát (is) csalja.
(Kende Péter: „Zsidó Magyarország”. Kritika 1996. február, 9.o.)
Látjuk a kommunizmussal kapcsolatban sikerek, kudarcok, felmagasztosulások, megszégyenülések jutnak Kende eszébe, arról azonban nem beszél, hogy az egész hazaáruló, nemzetellenes „kaland” bűn volt, vér, szenny és mocsok. Azért, hogy mentse a kommunista bűnözők tetteit, s így kozmetikázza a saját szerepét is, „közös vállalkozás”-nak nevezi a diktatúrát, mintha Rákosit, Gerőt, Kendét és a Gyűjtőfogházban összezsúfolt, kivégzésre váró vagy már ki is végzett magyarokat egyaránt „magával ragadta” volna a kommunizmus építésének a láza.
Amikor Kende idézett sorai megjelentek, sokan fölháborodtak. Joggal. A tetteseket és az áldozatokat ugyanis nem lehet összemosni, nem lehet a Kistarcsára internáltak, börtönbe zártak, kivégzettek népes táborát egy nevezőre hozni azzal a hazaáruló társasággal, amelynek egyik közkatonája volt Kende Péter. Nem is közkatona volt, korrigálom magam, annál több, hiszen nemcsak cikkekkel szolgálta az idegen, magyarellenes hatalmat, hanem például a rádióban is rendszeresen tartott agymosó előadásokat. Szabályszerű propagandista volt Kende, miközben az internálótáborok, börtönök tömve voltak, s a szabadlábon lévők elsöprő többsége is annak tudatában élt, hogy egy tágabb, egy hazányi börtönnek a lakója.
Kende Péter a 168 órának adott interjújában, idéztem, azt mondta, hogy 1947 után számára világos volt, hogy legföljebb hallgathat. Nézzük meg, hogyan hallgatott akkor, amikor meghalt a Sztálin fedőnevű kommunista bűnöző. Kende Péter bizony nagyot hallgatott, hosszú, közel fél kolumnás írás lett a hallgatás gyümölcse. A Sztálin halála után megjelent dicshimnuszok közül ez az egyik legundorítóbb zöngemény.
Kende szerint a fölfordult szovjet vezér „a mi drága Sztálin apánk”, „vezérünk és tanítónk”, „a békeharc zászlóvivője”. Kende így méltatja a sztálini Szovjetunió politikáját:
Ez a politika a szovjet rendszer mély humanizmusán alapul, amely szent értéknek tartja az embert, s irtózik minden fölösleges vérontástól.
Szent érték….És nem szakadt Kendére a szerkesztőség plafonja. Hihető, hogy az ifjú Kende semmit sem tudott a sztálini tömeggyilkosságokról? Avagy a „fölösleges vérontás” ravasz megfogalmazása úgy értendő, hogy az osztályellenség kiirtása nem „fölösleges”, hanem szükséges vérontás? Azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a szovjet rendszer humanizmusáról, „szent érték”-ről beszélni, ezt a nem létező humanizmust méltatni perverz lélekre vall.
Kende Péter a hazai kommunista pártról is szól, hiszen ennek élén állt Sztálin legjobb, s bizonyára legrondább ronda „magyar” (értsd: zsidó nemzetiségű) tanítványa. „A mi pártunk is annak köszönheti sikereit, hogy e halhatatlan sztálini útmutatásokat követi” – írja cikke vége felé a hallgató Kende, majd hozzáteszi, hogy „ez volt és marad a mi utunk”. Így, többes számban, hiszen Kende pornográf képzelete szerint (idéztem korábban) a sztálini út „közös kaland” volt, minden magyar „közös vállalkozása”, nemcsak a kommunista striciké és prostituáltaké. Az 1947 után sok-sok cikket összefirkáló, állítólag hallgató Kende Péter ezekkel a szavakkal zárja emlékező írását:
A világ békeszerető emberei határtalan bizalommal tekintenek a nagy szovjet államra, s annak kiváló vezetőire, drága Sztálin elvtársunk legközvetlenebb harcostársaira, akik most kezükbe veszik az Ő általa harminc éven át oly magasra emelt zászlót és bátran viszik előre - a népek haladásának és békéjének üdvére. A népekben - a magyar népben is - eltökélten él a szándék, hogy még szorosabban felzárkózva a nagy Szovjetunió mögé, rendületlenül haladnak tovább a Sztálin elvtárs által kijelölt úton. Ez volt és ez marad a győzelem útja.
(Kende Péter: Sztálin elvtárs halhatatlan neve – a béke zászlaja. Szabad Nép 1953. március 12., 3. o.)
Tudjuk, nem ez lett a győzelem útja, ezért idővel Kende Péter is más, úgynevezett „liberális” vizekre evezett. „A mi drága Sztálin apánk” helyett más, jobban jövedelmező isteneket keresett és talált. Mi mindenesetre (ha megkésve is) sok-sok egészségben eltöltött évet kívánunk még Kende Péternek, hogy a kommunizmus pusztulása után megérhesse mai imádottja, a liberalizmusnak nevezett dög kimúlását is.
B. - Kuruc.info
