Gondolom, a jeles lapszerkesztő és publicista neve nem ismeretlen Önnek, hiszen fővárosunk VI. kerületében közterületet neveztek el Pethő Sándorról. Azt is tudom, hogy tavaly decemberben a Nemzeti Kulturális Alap illetékes kollégiuma Balatonfüred Város Önkormányzata pályázata alapján ötmillió forintot ítélt meg „Pethő Sándor szobra megvalósítására és felállítására Balatonfüreden”. Pethő Sándorról díjat is elneveztek, amely nem kevés pénzzel jár. Eddig olyan közismert liberális újságírók kapták meg a Pethő Sándor-díjat, mint Vitray Tamás, Friderikusz Sándor vagy a már Kanadába távozott Orosz József.

Ez a névsor önmagában is, de a hitlerista Németországgal szemben, ismerve a németek felfogását és álláspontját, már nem is a legnagyobb fokú tapintatlanság, hanem egyenesen durva provokáció. Utóvégre a németek a vendéglátók, és pedig igazán gavalléros mértékben, ők a házigazdák és így külön is tervszerű és jellegzetes provokációnak tűnik a nem szívesen látott vendégek ilyen tömegét kényszeríteni rájuk, - éppen a magyar nemzet állítólagos képviseletében. 

Ne feledjük el, hogy 1918-ban és 1919-ben a zsidóságnak az a része dezertált a magyar eszme lobogója mellől, akiknek magatartási és nyelvi magyarságán még nagyon is érződött a tarnopoli és a kolomeai sikátorok szaga, amit egy ivadék nem tudott kipárologtatni magából.

A jogegyenlőségi eszme dacára tudomásul kell vennünk, hogy nem minden zsidóban bízhatunk úgy, mint sajátmagunkban. Következésképp sose engedhetjük meg nekik a nemzet hatalmi, gazdasági és kulturális gócpontjain azt a monopol elhelyezkedést, amit korábban élveztek és élveznek ma is.

Tőlünk a germán Logosz éppoly idegen, mint a zsidó eszme. /…/ Nem akarunk a nemzetközi zsidóság szemétlerakó telepe lenni a Duna völgyében, de éppoly kevéssé akarunk süllyedni Germánia tartományává, magtárává és kaszárnyájává.

Néhány hosszabb részletet idézek a terjedelmes riportból: 

Ha higgadt fejjel keressük a zsidókérdés fogantyúját, rövidesen rájövünk, hogy a megoldás útjában a galíciai bevándorlók egységes és zárt tömege áll, a maga különleges és számunkra érthetetlen faji adottságaival.

A bennszülött, hazai zsidóság – mint ismételten hangoztatták – lélekben és szellemben távol áll ezektől a falánk keleti jövevényektől, s talán ugyanolyan ellenszenvvel fogadja hívatlan érkezésüket, mint maga a csontja velejéig érdekelt magyarság. /…/ A feketébe öltözött új honfoglalók tőlünk végzetesen idegen erkölcsiséget örökítettek apáról-fiúra és hoztak poggyászként magukkal, és minden gátlás, a gazdanépre való tekintet nélkül vetik magukat küzdelembe a pénzért. Nem állítjuk természetesen mindezzel azt, hogy minden bajnak a galíciaiak az okai, de hangsúlyozzuk, hogy eltávolításukkal nagy követ hengerítenének el a zsidókérdés megoldásának útjából.

A tulajdonképpeni „zsidóváros” a Király utca, Dob utca, Wesselényi utca, Dohány utca, Paulay Ede utca, Laudon utca, Holló utca, Kazinczy utca, Rumbach utca, Kazár utca és a Klauzál tér környékére esik, tehát aránylag jelentékeny részt hasít ki a főváros területéből. Ezekbe az utcákba a nap bármely szakában is téved be a „gyanútlan idegen”, lépten-nyomon jellegzetes alakokba ütközik. A fekete, fényes-zsíros bársonykalapok alatt fajtiszta szemita arcok imbolyognak. Mindenfelé kampós, húsos, vörösbe-lilába játszó arcokat, kajla füleket lehet látni, s a gyenge tavaszi szélben vígan lengedeznek a pajesznak nevezett, göndörített hajfürtök. Orthodox éttermek előtt, kapualjakban és az utcasarkokon hármasával-ötösével nagyszakállú, öreg zsidók sütkéreznek a napon – dologtalanul, s Isten a megmondhatója, hogy miből élnek -, s miközben hosszúra nőtt, piszkos körmeikkel szorgalmasan tisztogatják fekete ruházatukról a rácsöppent tegnapi ételmaradékot, furcsán éneklő hangsúllyal, erős orrhangon diskurálnak. Hogy miről, azt lehetetlenség megállapítani, mert nem magyarul beszélnek. Sőt nem is valami ismert nyelven, hanem „jiddisch”-ül, ami az elzsidósított némettel azonos.

Benéztünk néhány olyan házba, amely külső képét tekintve a legbarátságtalanabbnak látszott. Piszkos, szűk, levegőtlen udvarokat, zárt ajtókat és erősen befüggönyzött ablakokat találtunk. Az ajtóréseken förtelmes bűz árad kifelé s halomba gyűl a küszöb előtt a piszok. Néhol romladozó ételhulladék. A lépcsőházi lakójegyzéken véletlenül sem szerepel egyetlenegy magyar név sem. Kacskaringós, igen cifra, a fülnek idegen hangzású nevek. 

Amihez igazán értenek – az üzlet. Kereskednek minden lehető és lehetetlen holmival. Van itt mosoda, kóser és nem kóser hússzék, baromfikereskedés, zöldség-gyümölcs csarnok, maradék posztó- és textilhulladék kereskedés, használt ruha vétel-eladás-csere, ékszerüzlet és fémbeolvasztó, zálogjegykereskedés és olyan üzlet, ahol állítólag mindent vesznek és minden kapható. A galíciai a kőből is tud pénzt sajtolni. Akadnak utcai árusok is, akik diákcsemegét, fügét, datolyát, narancsot és jánoskenyeret kínálnak. Az üzletek pultjainál fekete selyemsapkás öreg és pajeszos fiatal zsidók üldögélnek. Kézzel-lábbal húzzák befelé azt, aki vásárolni akar, de a bőrét is lenyúzzák annak, aki egy télikabát, vagy jó állapotban lévő öltözet eladásával szeretne néhány pengőhöz jutni. Ha az eladó nincs megelégedve a kínált árral és odébbáll, a szomszéd üzlettulajdonos már értesült a történtekről, s a télikabátért még kevesebbet ígér. Aki végül megveszi, filléreket ad csak érte.

Valamikor ősi héber foglalkozás volt a handlézás, ma azonban az ószereseknek csak elenyésző kis százaléka zsidó. Keresztény ószeresek talpalnak, járják a várost, s amit összeszednek, abból a galíciai – akinek raktára és összeköttetése van – szedi le az igazi hasznot. Ezek a cégtulajdonosok a Teleki téri rongybörze palotájában székelnek, s onnan irányítják az üzletmenetet. Álmukban – ami nagyon könnyen valóra válhat – valamennyiüknek bankvezérség kísért. Hogy az asszonyokról se feledkezzünk meg, megemlítjük, hogy azok nagyrészt tollkereskedők és libaárusok.

A galíciai általában lassan, vagy sehogy se akklimatizálódik. Görcsösen ragaszkodik „nemzeti viseletéhez”, a fekete ruhához, bársonykalaphoz, borotválatlan szakállhoz és a göndör hajtincshez, s ennek következtében nem egyesülhet a bennszülött zsidósággal. A vagyonosodás megindulása azonban a beolvadás kezdetét jelenti. Amikor a libaárus asszony kezén megjelennek a szikrázó gyémántos, vastag aranygyűrűk, akkor már a férj is áttér a rendes ruházatra, a pajeszből oldalszakáll lesz, s azontúl már magyarul beszélnek. Csupán a gyermekeknél marad meg a göndör hajtincs.

A galíciai zsidók – ha a törvényszéki tárgyalásokat nézzük – igen sokszor kerülnek összeütközésbe a törvénnyel. Valutasíbolások, óvadékcsalások, uzsorabűncselekmények, hitelezési csalások és okirathamisítások (állampolgárság), általában intellektuális bűncselekmények miatt kerülnek a bíróság elé, ahol több esetben a súlyos börtönbüntetésen kívül kitoloncolásra ítélik őket. Ez utóbbi szerencsére bizonyos fokig egyensúlyi helyzetet teremt, ezenfelül azonban feltétlenül szükséges volna a tartózkodási engedélyek felülbírálása s egy esetleges országos razzia a nemkívánatos galíciai elemek után.

Hála Mussolini lángelméjének és a király bölcsességének: a legnagyobb és a legszenteltebb hatalommal való súrlódásra a lateráni egyezmény egyszersmindenkorra pontot tett, hogy teljesen és véglegesen helyreállítsa az olasz nép lelki egyensúlyát s megteremtse erkölcsi és politikai alapjait egy frissen fölgerjedett és roppant jövőjű nemzeti imperializmusnak, amely most keres magának helyet a nap alatt. 

Évek teltek el a Marcia su Roma óta. Mussolini barátunkká lett. Nagy és lenyűgöző egyénisége rokonszenves, tiszteletreméltó, elragadó.

Emlékszik még Főpolgármester Úr, mi volt a bajuk a tiltakozóknak Tormayval? Többek között az, hogy a harmincas évek elején egy asszonyküldöttség élén Mussolinit köszöntötte, s a győzelmes fasizmust dicsérte. Mintha ez bűn lenne. Ezt az 1932-ben, Rómában elhangzott rövid beszédet nem tudja ma sem megbocsátani Tormaynak egy bizonyos kör.

A szégyenbe és gyalázatba fulladt ghettólázadásnak kellett eljönnie, hogy a minden politikától ment művész megírja „Bujdosókönyvé”-t, amelynek tépett és rejtett lapjain a szent romokra állva, jajongott, vádolt és viaskodott nemzete sorsával. Azokban a nehéz napokban Tormay Cécile egyike volt a keveseknek, akiknek lelkében a keresztény magyarság, a szentistváni birodalom megszaggatott földjének lelke élesen és szívig hatóan tiltakozott a hitvány zsidó áfium ellen.