Elgondolkodtató számomra, mikor egy könnyen megindokolható kritikára, mely szerint az elszakított magyarok csonkahoni szavazásához „hiányzik belőlük a politikai intelligencia”, ilyen hevesen reagálnak, hiszen tettei alapján tényleg semmi jót sem várhattak Orbánéktól. Erre mindjárt érzékenykedve, ellentámadással felelnek, hogy aki nem él közöttük, annak nincs joga kritikára; hogy az ő magyarságuk jobb, mint például a nyugati, sváb vérű emigránsoké, mert ezekkel szemben ők – a nyomás ellenére – mindmáig magyarok maradtak; hogy ők nem „mulandó pártokra”, hanem az „örök magyar hazára” tettek állampolgársági esküt; aki bírálja őket, ne csodálkozzon, ha nem lesz népszerű köztük; hogy normális dolog, hogy a Fidesznek az állampolgárságért járt a köszönetszavazat; s végül hogy „tisztességes hangnemben” kéne beszélni egymással.

Tekintsünk most el attól, hogy a szavazólapon nincs beikszelhető „örök magyar haza”, hanem csak „mulandó pártok”, még egy nemszavazás is többet ért volna, mint egy 4/5-ös hűségnyilatkozat a Fidesznek. Megdöbbentett e sértődött magabiztosság; hogy a súlyos hiba alázatos belátása vagy érdemi ellenérvek helyett érzelmi kifakadás volt a válasz. Egyesek véleménye szerint ez a jelenség paranoiára hajló, kisebbrendűségi komplexusra emlékeztet; én nem mennék el idáig. Lehetséges persze, hogy a hosszú elnyomatás és a sok szenvedés pszichológiailag tényleg megmagyarázza e heves reakciót, mindenesetre a nemzet túlélési stratégiáját ez sem segíti elő.

Mikor 1983-ban, a Kádár-éra vége felé Ausztriába emigráltam, '56-os elődeink szinte kiröhögtek bennünket: hozzájuk képest hogyan is képzelhetjük mi magunkat „politikai menekülteknek”? Amikor pedig megkaptuk a menedékjogot, s később az állampolgárságot, az osztrákok nem akarták érteni, hogy hálából mért nem lépünk be azonnal, a regnáló Osztrák Szocialista Pártba, sőt egyenesen dühbe gurultak, mikor megtudták, hogy zsigerből az „idegengyűlölő” Osztrák Szabadságpártra szavaztunk. Hiába magyaráztuk, hogy az Osztrák Államtól és nem a szocialistáktól kaptunk menedékjogot, akik amúgy elég jóban voltak Kádárékkal is; vagy hogy az FPÖ soha egy rossz szót sem szólt a valódi politikai menekültek ellen, bárhonnan is érkeztek azok. Viszont olyan jövőt szeretnének Ausztriának, amelyben mi is szívesebben élnénk. Ezeknek a hőzöngő osztrákoknak sem volt politikai intelligenciájuk.

Bocsánat, hogy jobb hasonlat nem jut eszembe, mint a boldog hálával gazdájára röfögő hízósertés, miközben az bőséges és finom moslékot tölt vályújába, és barátságosan megvakargatja füle tövét, hogy másnap elhívja a böllért, és egy évig hízzon kedvence szalonnájából. Kezdetektől teljesen világos volt, hogy a Fideszt egy fikarcnyit sem érdekli az elszakított magyarok sorsa, szemrebbenés nélkül hajlandó feláldozni őket, a kihalásukat szorgalmazó kisantant népeivel fenntartott jószomszédi viszony érdekében.

Ezt támasztja alá a tény, hogy mikor még egyedül a Jobbik követelte a magyar állam védőhatalmi fellépését érdekükben, s az alanyi jogon (!) nekik járó magyar állampolgárságot, akkor a Fidesz időszerűtlen, abszurd, irredenta, és kontraproduktív követelésnek tartotta mindezeket! Hiába kértük számon tőlük szenvedő honfitársaink gyámolítását! Aztán 2006-ban rájöttek, hogy az erősödő nemzeti tábor hazai szavazataihoz nekik is szükségük van irredenta ígéretekre, s nemsokára heves kardcsörgetésbe kezdtek. Hatalomra kerülésük után pedig okosan ismerték fel, hogy a be nem váltott egyéb ígéreteik miatt csalódott, és tőlük elforduló belföldi nemzeti szavazók voksainak utánpótlására legolcsóbb és legbiztosabb módszer, a külhoni magyarok számára a falra akasztható vagy büszke könnyek közt mutogatható személyi igazolványok nyomtatása... (A 95% tehát méltán az külhoni magyarok önrendelkezési jogait kezdettől követelő Jobbikot illette volna.)

Az az attitűd, hogy az elszakított területek magyarja – a maga jó magyarságát bizonyítandó – védekezésképpen, mindjárt sváb származású, beolvadó nyugati emigránsokkal kezd példálózni, kísértetiesen hasonlít az MSZMP és a Fidesz sárdobálására. De egyébként is: milyen jogon oktatja ki őket valaki, aki nem velük együtt szenvedi sorsukat? Körülbelül ezt üzenhették a levert '48-49-es szabadságharc után itthon maradottak, az emigrációból „észt osztó”, világgá szaladt Kossuthnak. Csakhogy Kossuthnak morális jogot teremtett a véleménynyilvánításhoz a korábbi közös harc és szenvedés, ahogyan a mi esetünkben is így van. Mert vajon kérkedhetünk-e sebeink különbözőségével? Mi ugyan a csonka hazában nem éltük át az etnikailag „kisebbségi” lét gyötrelmeit, de tevékeny antikommunistaként éppúgy „kisebbségben” voltunk Rákosi terrorja alatt. És ahogy Kossuth Deáknak írott, intő Kasszandra-jóslatát Trianonban igazolta a történelem, éppúgy igazolni fogja a miénket is: ha az elszakított részek magyarsága nem érti meg, hogy a Jobbik által mindenkor képviselt ellenállásban van túlélésének feltétlen feltétele, akkor a biztos sorvadás vár rá. A hangsúly tehát nem „egy mulandó párton” van az „örök Magyarországgal” szemben, hanem azokban az eszméken, amit itt és most kizárólag a Jobbik képvisel. No, ennek megértéséhez lenne szükséges a politikai intelligencia.

Lehet persze büszkén mellett verni: lám évszázados megpróbáltatás után is vagyunk és magyarok vagyunk még; és ha nem lenne politikai intelligenciánk, akkor ez hogyan lehetséges? Ám ez csak szánalmas önáltatás. Nem az örök alkalmazkodás miatt, hanem épp annak ellenére, egyedül Isten csodás kegyelméből van még életük. Olyanok, mint az ember, aki kiesett a tizedik emeletről, s a 8.-on, és a 7.-en is egyre azt hajtogatta: még minden rendben van... Ha azonban higgadtan nézzük meg a népességi statisztikákat, azt látjuk, hogy az elszakított területek magyar lakossága Trianon óta folyamatosan és egyre rohamosabban fogy. (Legkevésbé csángóvidéken!) Természetesen senki sem állítja, hogy ennek fő oka az önkéntes beolvadás, de sajnos épp az elszakított magyarság politikai tisztánlátása is nagyban közrejátszik e szomorú folyamatban.

Ugyanakkor e politikai intelligencia nem valamiféle rendkívüli, természetfeletti képesség, vagy csupán művelt emberek kiváltsága, hanem a történelmi tapasztalatokon alapuló józan paraszti ész, melyre nemcsak a csonkahazai politikában való eligazodáshoz van szükség, hanem a helyi helyzet helyes felismeréséhez és értékeléséhez is. Hiszen még egy fiatal gyerek is felismeri (lásd: pesti srácok), ki az, akiben bízhat, és ki az, aki mindig becsapja. Melyik szervezet az, mely olcsó, tetszetős gesztusokat tesz, de – ígéretei ellenére – mindig tétlen marad, mikor bátor, elszánt cselekvésre lenne szükség. Ha valaki gyengeségét felismerve viselkedne így, arra még talán lehetne bocsánat. De a 2/3-os Fidesznek nincsen mitől félnie. Pusztán farizeusi egoizmusból csapja be tehát a benne bízókat.

Itt alapvetően két belső, szellemi szemlélet és magatartásforma áll szemben egymással. Az egyik a ravasz de bátor, kitartó és megalkuvásmentes, sőt ha kell önfeláldozó ellenállás; a másik az adott „kényszerhelyzetbe” belenyugvó, ellenségei kegyére hagyatkozó, rövid távú túlélés ösztöne (Kossuth-Deák-vita). Történelmi tény, hogy utolsó 100 évünk döntő politikai attitűdje utóbbi, a „modus vivendit” kereső deáki modell volt, de épp a magyarság létszámbeli és minőségi fogyatkozása bizonyítja, hogy hosszú távon ez a téves, ez az öngyilkos út!

Szép ígéretei számonkérésekor persze a Fidesz is azzal védekezik, hogy az elszakított magyarok védelmében alkalmazza e bölcsen mértékletes politikát, ahogy ezzel érvelt Deák vagy Kádár is. Valójában az áldozat bűnös cserbenhagyásával állunk szemben. Ám a hazug embert hamarabb utol érik, mint a sánta kutyát: Kádár legalább nem bátorította hamis ígéretekkel áltatva a külhoni magyarokat. Orbán ebből a szempontból erkölcstelenebb, hiszen harsányan ígérte, hogy Románia tagságára vétót mond, amíg nem lesz székelyföldi autonómia, azután mégis, feltételek nélkül megszavaztatta Románia EU-s tagságát. E puszta tény már önmagában is tökéletesen elegendő ok arra, hogy Erdélyben senki se szavazzon rá. De ha ehhez hozzáveszem azt a nyilvánvalóan hazaáruló külpolitikát, mellyel a Fidesz-kormányzat jelen pillanatban is sorsára hagyja a kétszázezres kárpátaljai magyarságot, kinek most már valóban puszta léte forog kockán az ukrán sovinizmus fenyegető árnyékában; akkor a többi elszakított magyar 95%-os Orbán-nyalása egekbe kiáltó, a kárpátaljai testvéreinkkel elvárható részvétet megtagadó tett.

A Jobbik négy éve követeli a magyar Országgyűlésben, hogy a Fidesz tartsa be választóinak tett ígéreteit, s az Európai Parlamentben és az Európa Tanácsban is egyedül a Jobbik emberei, dr. Morvai Krisztina és dr. Gaudi-Nagy Tamás azok, akik torkukat rekedtre szónokolva, egyfolytában követelik a közösségtől, hogy szankciókkal kényszerítse Romániát, Szerbiát, Szlovákiát a magyarság legalapvetőbb jogainak tiszteletben tartására. Persze nem sok sikerrel, hiszen a 2/3-osok ilyenkor együtt kussolnak a padokban oláh, rác és tót barátaikkal. Bezzeg más lenne a helyzet, ha a Jobbik önrendelkezést követelő mennydörgése mögött lenne 2/3! Így, ha nem is többet, de legalább a csonkahazai szavazati elismerést megkapta volna a Jobbik mindezért az elszakított választóktól, akkor nyilván én is „elfogadhatóbb hangnemben” írtam volna meg bírálatomat.

De a Fidesznél még a nem jobbikos, nemzetközi jogászasszony, dr. Barki Éva Mária is többet tett az autonómiáért, kéretlenül, együttérzésből. Neki sem hittek az elszakított magyarok politikai intelligenciájukkal, pedig számtalanszor elmondta, hogy az önrendelkezés nem a román kormány jótékonysági könyöradománya, hanem minden nemzetet megillető, alapvető emberi jog, amit azonban csak akkor kap meg valaki, ha kitartóan követeli is.

És az erdélyi magyarság a mai napig intelligensen hisz féltucatnyi megélhetési politikusának, volt szekus ügynököknek, akik többször is kormányzati koalícióra kerültek hasonszőrű, ígéreteiket be nem tartó oláh kollégáikkal, míg a magyarság ügye fikarcnyit sem ment előbbre. Mindezek után szavaznak intelligens állampolgársági hálából 95%-ban arra a Fideszre, aminek stratégiai partnere az RMDSZ. Még egy ilyen udvarias gesztus, és jó éjszakát!

Ha durva és cinikus módon akartam volna sértegetni politikai intelligenciája miatt az elszakított magyarságot, egyszerűen azt írtam volna: aki hülye, az haljon meg! Vagy könnyeimet letörölve, szánalommal csak annyit: ki mint vet, úgy arat, vagy hogy mindenki saját sorsának kovácsa. Mégsem ezt írtam, csupán leszögeztem, hogy ilyen politikai tisztánlátás esetén örökre elbúcsúzhatnak az autonómiától, és próbáljuk meg 4 év alatt megértetni velük, hogy le kéne végre vonni a történelem igazi tanulságait.

De van itt még valami: a Jobbik nem szavazatszerzésből kampányolt az elszakított magyarok közt. Hiszen az ő számbeli szavazatuk sem szerezhetett volna neki kormányzati többséget. Csupán azért küzd, hogy helyre állítsa a határok nélküli magyar egységet. Ezzel szemben a Fidesznek alapvető szüksége volt e szavazatokra, és számításai így váltak valóra, hiszen részben e 95% segítette hozzá, hogy újra elérje a 2/3-os politikai teljhatalmat. Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy utolsó esélyünk is elveszett a magyar anyaföld megvédésére.

Köztudott, hogy a Fidesz új földtörvénye a csonka haza termőföldkészletét idegenek és néhány oligarchája kezére juttatta. Aljas módon azt hazudta, hogy megvédte a magyar termőföldet, külföldi nem vásárolhat belőle. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az EU (és a társult tagok) polgárai nem számítanak külföldinek. S azzal, hogy – az elszakított területek magyar szavazatainak segítségével – a Fidesz újra megszerezte a 2/3-os többséget, jogalkalmazás tekintetében is annak adhatja a földet, aki többet ígér érte. Tehát ebben az elszakított magyar Fidesz-szavazókat is felelősség terheli. Ha ne adj Isten, úgy alakulna a helyzet, hogy a jövőben, mondjuk a román vagy szerb elnyomás miatt a csonka hazába kellene menekülniük, s itt kicsike szántóföldet szeretnének venni, megtehetik azt: osztrák nagybirtokosoktól vehetik majd meg, önnön hibájukból, aranyáron.

Egyébként nekünk, csonkahazai magyaroknak nincs okunk önsajnálatra: sorsunkat megérdemeltük! Tekinthetjük 2014. április 6-át revánsnak 2004. december 5-éért. 1-1-re áll a történelmi játszma. Csak bele ne pusztuljunk mind a ketten!