Amikor 1999-ben, Csehországgal és Lengyelországgal együtt hazánk is belépett a NATO-ba, Orbán Viktor volt a miniszterelnök. Két héttel a NATO „keleti bővítése” után a „védelmi szövetség” – a koszovói válságra hivatkozva – szerbiai célpontokat bombázott. Vajon nem merült fel már akkor a kormányfő fejében az a kérdés, hogy mi köze van a „védelmi szervezetnek” a koszovói albánok és Szerbia konfliktusához? A légi kampány ráadásul az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül zajlott. A NATO bombatámadásai nyomán Szerbiában 1700 polgári személy (köztük 400 gyermek) vesztette életét, a sebesültek száma pedig 10 ezer körül mozgott. Mindez még a „védelmi szövetség” „eredeti céljainak” szellemében történt? Vagy Orbán Viktor és a Fidesz politikusai és értelmiségi holdudvara valóban elhitte, hogy „humanitárius okokból” vagy éppen a „demokrácia megvédésének” érdekében jogos az atlanti szövetség katonai fellépése?

De ha a szerbiai NATO katonai akció Orbán Viktor és a Fidesz vezetői szerint az atlanti szervezet „eredeti szellemiségének” jegyében történt, azért később elgondolkodhattak volna. Az USA, a nyugati katonai szövetség támogatásával, 2001-ben támadást intézett Afganisztán, 2003-ban Irak ellen, 2011-ben pedig – a nemzetközi jogra fittyet hányva – légi támadásokkal megdöntötték a líbiai rezsimet, és polgárháborút szítottak Szíriában. Oroszország tiltakozása ellenére tovább folytatódott a NATO keleti irányú terjeszkedése, és 2004-ben a „védelmi szövetség” tagja lett Bulgária, Románia, Szlovákia, Szlovénia és a balti államok. 2009-ben Albánia, Horvátország, 2017-ben Montenegró, 2020-ban Észak-Macedónia, 2023-ban, illetve az idei évben pedig Finnország, illetve Svédország lépett be a „szabad népek nagy családjába”. (A NATO úgynevezett bővítését érdemes annak fényében is megvizsgálni, hogy 1990 februárjában James Baker amerikai külügyminiszter, valamint Helmut Kohl német kancellár ígéretet tett Mihail Gorbacsovnak: amennyiben az egyesült Németország a NATO tagjává válik, a szövetség a továbbiakban „egyetlen négyzetcentiméterrel sem terjeszkedik keleti irányba”. A Der Spiegel német lap nem sokkal az ukrajnai háború kitörése előtt megszellőztetett egy 1991. március 6-i megbeszélésről készült dokumentumot, melyből kiderül: a Nyugat valóban ígéretet tett Moszkvának, hogy egyetlen volt kommunista ország sem lesz a jövőben a NATO tagja. Raymond Seitz, az USA külügyminiszterének Európa-ügyekben illetékes helyettese a tárgyaláson kijelentette: „Világossá tettük a Szovjetunió számára…, hogy nem áll szándékunkban hasznot húzni a szovjet csapatok Kelet-Európából történő kivonásából… A NATO nem fog terjeszkedni keleti irányba sem hivatalosan, sem nem hivatalosan”. Juergen Hrobog német diplomata pedig ezen a találkozón nem kevesebbet állított, mint hogy a „NATO nem fogja határait az Elbán túl (!) kiterjeszteni”. Alighanem persze a német-lengyel határfolyóra, az Oderára gondolt.)

De elkerülte volna Orbán Viktor figyelmét, hogy a 2003-as úgynevezett „rózsás forradalom” után nem sokkal napirendre került Grúzia felvétele is a „védelmi szövetségbe”, miközben teljes gőzzel zajlott Ukrajna felfegyverzése is? Mi több, a 2014-ben puccsal hatalomra juttatott kijevi rezsim is egyre gyakrabban fejezte ki a NATO-csatlakozás iránti vágyát. Nem tűnt fel sem a kormányfőnek, sem a Fidesz vezetőinek, sem a „konzervatív” médiamunkásoknak, hogy valami gond lehet a NATO „eredeti szellemisége” körül? Vagy feltűnt ugyan, csak nem mertek megszólalni?

De akkor legalább Csurka István írásait, illetve az általa vezetett „szélsőjobboldali” MIÉP állásfoglalásait olvasták volna el! Amikor 1997-ben hazánk belépése a „békét és biztonságot megóvni kívánó” észak-atlanti katonai szervezetbe napirendre került, Csurka István fasisztának bélyegzett pártja egyértelműen elutasította a csatlakozást, és a NATO-belépésről rendezett voksoláson a nem szavazatra buzdított. (Akárcsak Thürmer Gyula kommunista Munkáspártja és néhány kisebb „szélsőjobboldali” szervezet.) Csurka István a Magyar Fórumban megjelent cikkeiben, illetve nyilvános beszédeiben (1998 után parlamenti felszólalásaiban is) világosan kijelentette: a NATO a háttérhatalom világuralmi céljait szolgáló agresszív katonai szervezet, és amennyiben az atlanti szövetség tagjai leszünk, idegen érdekek szolgálatában fogják kihasználni hazánk anyagi és emberi erőforrásait, és akár a magyarság megmaradását a legcsekélyebb mértékben sem szolgáló fegyveres konfliktusba is belekényszeríthetnek. Fideszes közírók és megmondóemberek gyakran és büszkén mondogatják: „Orbán Viktornak nem (csak) igaza van, hanem igaza lesz!” Mit mondjunk akkor a Fidesz részéről is oly sokszor fasisztázott, nácizott Csurka István és követőinek, általánosságban pedig szélsőjobboldalinak bélyegzett nemzeti erők meglátásairól és beteljesedett jóslatairól?

Joggal élhetünk a gyanúperrel: amennyiben 1990 után egyértelműen láthatóvá vált a NATO agresszív természete, vajon elképzelhető-e, hogy 1990 előtt a békét, a biztonságot és a „szabadság ügyét” szolgálta? Ha nem is éppen a NATO nevében, de az atlanti szövetség vezető hatalma, az Egyesült Államok – nem egy esetben brit, francia és egyéb más tagállamok támogatásával – számos katonai intervenciót és háborút kezdeményezett, és több puccsot hajtott végre az úgynevezett „harmadik világ” államaiban a hidegháború idején. Hogy Európában nem léptek fel fegyveresen, és mutattak némi visszafogottságot, az nem az észak-atlanti szervezet „eredeti békés természetének” köszönhető, hanem a (Sztálin idejében az úgynevezett államok feletti hatalom szoros ellenőrzése alól kiszabadult) Szovjetunió jelentős fegyveres erejének és a Moszkva birtokában lévő nem csekély atomfegyver-készletnek.

Valószínű persze, Orbán Viktor, miként a Fidesz számos vezetője, régóta tisztában van a NATO valóságos természetével, és a nyugati világban uralkodó hatalmi viszonyokkal. Csak éppen az „ahogy lehet” elvére hivatkozva magyarázzák meg megalkuvásaikat, az elhallgatásokat, a be nem teljesített ígéreteket. Ugyanakkor el kell ismerni: Orbán Viktor helyesen cselekedett, amikor békemissziójába belefogott. Még akkor is, ha minden bizonnyal az államok feletti hatalom bizonyos (kisebbségbe szorult) köreinek támogatása nélkül aligha folytathatná „különutas” politikáját. (És persze az Izrael melletti feltétlen kiállás nélkül sem, ami különösen súlyos erkölcsi kérdéseket is felvet.) A jelek azonban a legkevésbé sem biztatók, mivel a nyugati világot irányító erők végül a világháború felvállalása árán is meg kívánják őrizni világuralmukat.

(A szerző olvasónk.)