Magyar Péter, ha éppen nem a Mi Hazánk programját lopkodja, akkor váltig állítja, hogy „széles körű szakértőgárdával” fogják „megmenteni” az országot, az egyszerű ember pedig azt hinné, hogy amilyen látványosan igyekszik szakítani a politikai fősodrattal Magyar, ezek az alkalmi „szakértők” homo novusok lesznek a politikai szférában. Nos, Raskó személye is bizonyítja, hogy ez egyáltalán nincs így.

Raskó György a 90-es években országgyűlési képviselőként (forrás: parlament.hu)

Raskó György egy év sorkatonai szolgálat után, 1971 és 1976 között végezte el a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet, 1980-ban a már meglévő diplomája mellé agrármarketing szakközgazdász képesítést is szerzett. Noha több írásában támadta a tervgazdaságot (ez a tény majd még később is visszaköszön), amiért elöljárói meg is rótták, ez nem akadályozta meg abban, hogy karrierjét szélsebesen építgesse a Kádár-rendszer utolsó évtizedében (az első munkahelye az Agrimpex volt, ahol piacelemzésekkel foglalkozott). Több, Világbank által kapcsolatos projektben szerepelt a neve, oktatott Algériában, dolgozott szakértőként Mexikóban, de 1987-ben kilenc hónapon át a Magyar Hitelbank üzletpolitikai osztályvezetője is volt, ide Demján Sándor hívta meg. Ezt követően ismét a tengerentúlon, Kolumbiában és Brazíliában találta magát, hogy részt vegyen egy Világbank által dirigált öntözési program fejlesztésében, 1989-ben azonban „hazahívja a változó közélet”, ekkor a Vízépítő Tröszt kereskedelmi és vállalkozási igazgatója lett, 1990-től pedig belépett a konkrét politikai térbe is (természetesen ez a „belépés” csak szimbolizmus, már eddig is közel állt a tűzhöz).

1991. június 11-től a Földművelésügyi Minisztérium MDF-es közigazgatási államtitkára lett, ugyanebben az időszakban viszont az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának tagja is, így lényegében egyszerre látott el két kulcspozíciót, és államtitkárként vállalhatott oroszlánrészt a privatizációban.

A rendszerváltoztatás hazugságát, a régi rend átmentését Antallék kvázi jóváhagyásával jól ismerjük, Raskó sem hazudtolta meg önmagát. A földkárpótlás mellett az élelmiszeripar privatizációjában is aktív szerepe volt, ehhez egészen 2000-ig is vissza tudunk nyúlni, az internet magyarországi hajnalán ekkor jelent meg egy cikk a Magyar Nemzet online hasábjain is, miként privatizálták a Növényolaj-ipari és Mosószergyártó Vállalatot (NMV). Interneten tördelni ekkor még kevésbé volt divat, tehát még olvasni is fájdalmas a cikket, ellenben értékes és informatív.

Az írásból kiderül, miként igyekeztek a spontán privatizáció idején háttérbe szorítani a magyar felet, milyen aljas eszközökkel játsszák át a Cereolt birtokló Feruzzi-csoport kezébe a vállalatot, pedig a magyar vonatkozású Mentor is tett (jobban mondva szeretett volna) vételi ajánlatot tenni korrekt körülmények között. A késő Kádár-kori gazdasági elit itt is „végezte a dolgát”, az ügy pedig odáig fajult, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot is létrehoztak miatta, pontosabban az akkor alakuló mezőgazdasági bizottság hozott létre egy albizottságot, ami már a fájdalmasan hasztalan, túldemokratizált világ jellemző betegségeit hordozza magán. A vállalat végül a Cereolé lett, Raskó neve pedig ott merül fel, hogy, noha az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁVÜ) 1992. február 28-án adásvételi szerződést kötött a Cereollal, a Mentor erről nem kapott értesítést, sőt, Raskó a versenyeztetés látszatát keltve arra ösztönözte őket, hogy pályázatán finomítson, kérjenek banki biztosítékot. Sokan ekkor még egyáltalán nem tudták, hogy már elkelt az NMV. Szakmai berkekben sokan úgy tudták, hogy Raskó mindezt „nagy jutalékért cserébe” intézte úgy, ahogy.

2007-ben a 24.hu hosszú írást közölt Raskó Györgyről. Itt úgy említik, mint aki közigazgatási államtitkárként nem csak a kormány agrárstratégiájának szellemi atyja volt, hanem a földkárpótlás és az élelmiszer-ipari privatizáció végrehajtója is. Ez egyáltalán nem túlzás, viszont azt a látszatot keltheti, hogy nem voltak bűntársai, ami persze egyáltalán nem igaz, hiszen nem ő volt az egyetlen a késő Kádár-korból, akinek jól ment a szekér a vadkapitalista demokrácia idején is.

Egyébiránt Raskó felnézett Antall Józsefre is, ami szintén sokatmondó a korabeli viszonyrendszerrel kapcsolatban. Így beszél az egykori miniszterelnökről (ennek, mármint az ömlengésének később még lesz jelentősége): „Felnéztem Antall Józsefre. Igazi européer és művelt ember volt, aki azt a fajta szabadelvű – ha úgy tetszik, liberális-konzervatív – jobboldali társadalom-felfogást testesítette meg, amely hozzám is közel áll.”

A „jobboldalit” persze tegyük idézőjelbe, hiszen ő arról a fajta szalonkonzervativizmusról beszél, melynek semmi köze a jobboldalisághoz, az európai értékekhez, civilizációnk és fajtánk védelméhez. Sőt, olyannyira érdektelen volt a magyarság sorsa iránt, hogy arról még a parlament.hu is megemlékezik, mikor is arról írnak, mikor maradt alul a véleményével még államtitkárként. Az egyik ilyen, hogy Raskó csak azok számára biztosított volna kárpótlást (vagyis földet), akik mezőgazdasági munkát főfoglalkozásban vállalnak, tehát ha valakit egykori tulajdona miatt kárpótolni kellett volna, de az nem akart, vagy tudott mezőgazdasági munkát végezni, Raskó György szerint nem kaphatott volna kárpótlást. Ez végül nem így lett.

A másik az átmeneti szövetkezeti törvény körüli vita volt, amellyel nem értett egyet, az üzletrészek szabad adásvételét hirdette.

Raskó György 1994-ben egyéni mandátumot szerzett a kapuvári körzetben az MDF jelöltjeként. Ezt követően nem sokkal később szakadt az MDF, ő maga a szakadárokkal tartott, és részt vett a Magyar Demokrata Néppárt megalapításában, 1996 márciusát írjuk ekkor. Az új pártnak elnökségi tagja és szóvivője lett, természetesen e párt színeiben politizált tovább az Országgyűlésben is. 1998-ban még érvelt a Bokros-csomag bevezetése mellett, ám politikai pályafutása – egyelőre legalábbis – véget ért. Ezen a ponton talán felmerült az olvasóban, hogy egy MDF-származék pártnak a képviselője miként támogathatta a gazdasági megszorításokat 1998-ban, de ezzel kapcsolatban még csak véletlenül se aggódjon senki, hiszen Raskó technokrata beállítottságú, a haszonelvűség mentén (no meg persze a saját jobbléte érdekében) állt hozzá a privatizációhoz, s ekképpen mozgott később is a közéletben.

A 2000-es években Raskó az agrárvilágban maradt, nem vállalt közéleti szerepet, az üzleti résszel foglalkozott. A 24.hu-s cikk idején éppen a csődbe jutott lajoskomáromi Győzelem Kft. „mintajuhászatát” vette meg, miután a tulajdonos nem tudott mást tenni, és eladta Raskónak, hogy ne maradjon több száz ember munka nélkül. Egy évvel később a cég nyereséget termelt, csakhogy egyharmaddal kisebb létszámmal.

Raskó tehát a tsz-ek nagy ellensége volt, ám a baloldali gazdaságpolitikát vadkapitalista, szabadpiaci alapon ítélte el. Erről így beszélt 2007-ben: „Piacgazdaságban a privatizáció során fizetni kell a vállalatért, és azt jól kell működtetni. Ha ez nem megy, akkor sem szabad állami segítséget adni a vagyonnal rosszul sáfárkodóknak. Osztogatásnak nincs helye.”

S hogy miként lehetséges, hogy egy nehéz gazdasági helyzetben profitot termelt, miközben elküldött embereket a cégtől? Hát így, amint azt pár sorral lejjebb közli: „A szövetkezetek vezetői általában tudják, mit kellene tenniük, de sokszor az érzelmeik miatt nem képesek rá. A faluban mindenkit ismernek, nincs szívük elküldeni az embereket, pedig emiatt sokszor a gazdaság és vele együtt az összes munkahely is megszűnhet. A szociális feladatokat nem szabad a cégek nyakába varrni. A kormányoknak más, nem mezőgazdasági munkahelyek teremtésével kell megoldást találniuk az agráriumból kiszorulók szociális problémáira.”

Természetesen nem a kádári gazdaságpolitikát szeretnénk mentegetni, pusztán arra hívjuk fel a figyelmet, mennyire érzelemmentesen, technokrata módon állt hozzá Raskó György a (gazdaság)politikához is. Hiába szocializálódott a késői Kádár-korban és indította el karrierjét az 1980-as években, ő már az itt nevelkedett, de a rablókapitalizmus iránt elkötelezett, „nyugatias” új hullámot képviselte, akik a privatizációban és a „modern”, kizárólag a haszonelvűségre épülő gazdaságpolitikában látták a jövőt. Hogy ez mennyire nem működik, annak pedig most isszuk a levét. Raskót mondjuk ez egyáltalán nem zavarta, miért is zavarná, hiszen a rendszerváltoztatás kudarcának tutaján ő maga jól járt saját vagyonának növelésével, persze mint állami szereplő.

Raskó György az a fajta ember, aki véleményét a pillanatnyi érdekeinek megfelelően változtatja, mozgatja. Veszíteni nem tud, hiszen sosem vonul harcba sem úgy igazán. Ha kell, akkor az LMP-t ostorozza Fidesz-bérencséggel, mert nem fogott össze a DK-val és az MSZP-vel (2018-ról beszélünk), 2017-ben viszont feltűnt a Momentum anyagi támogatói között is, a pénze folyósításának két feltétele volt: „Elvárja tőlük például azt, hogy legyen a finnekéhez hasonló szabadelvű programjuk az oktatás, nevelés és a szakképzés területén. Ezen kívül feltétele volt az is, hogy a Momentum nem szövetkezhet az MSZP-vel és a DK-val.”

Az ájrópér nagygazda tehát egyrészt a Momentumot akarta arra használni, hogy rászabadítsa az országra a csődközeli skandináv oktatási modellt, másrészt megtiltotta az ifjú libsiknek, hogy szövetkezzenek óbaloldali pártokkal. Megtiltotta nekik azt, amit nem sokkal később az LMP-nek felrótt, hogy nem lépték meg.

Természetesen, ahogy a kádári gazdasági modell esetében, úgy itt sem az LMP-t vagy bárki mást szeretnék a védelmembe venni, pusztán Raskó György jellemét szeretném ábrázolni a kedves olvasónak. Az eddigiek alapján viszont nem nehéz rájönni, hogy Raskó agrárközgazdász bizony kormánypárti körökkel is jó viszonyt ápol, a kormány mezőgazdaság-politikáját – ha érdekei úgy tartották – élesen nem bírálta, mint ahogy a GMO mellett is hitet tett.

Azonban a Raskó György-féle embereknek van egy emberi értelemben nem irányítható ellenségük, az pedig az idő. Mivel haszonelvű technokraták, ezért a következetesség hiánya az, ami az ilyen tulajdonságú személyeket sérülékennyé teszi.

Noha 2022 januárjában Márki-Zay Péter még nagy mellénnyel közölte, kikkel készül a kormányzásra, itt pedig Raskó György neve is feltűnt a mezőgazdaságnál (ezek szerint nem zavarta, hogy Raskó Lázár-féle körökkel is jó viszonyt ápolt), a bohózat 2022 tavaszán véget ért, Márki-Zay eltűnt a süllyesztőben, a Momentum pedig elindult lefelé a lejtőn.

Raskó György azonban furfangosabb volt annál, semmint utasként a Titanicon maradjon, és elsüllyedjen a Momentummal vagy a hódmezővásárhelyi „furcsa fickóval”. Megérkeztünk a jelenhez, a Tisza Párt pedig úgy vonzza a Raskó-féle technokraktákat, mint lámpafény az éjjeli lepkéket. Színre lépett tehát Raskó „szakértő” is.

A nyári és kora őszi események nyomán a hazai közélet egyik fő témája lett a szárazság és a klímaváltozás, majd az özönvízszerű esőzés miatt az árvízvédelem. Természetesen Magyar Péterék sem kívántak alulmaradni a témában, így a budai úri fiú megszakértette a privatizációs zöldbáróval, hogyan kellene itt menni a dolgoknak egy ájrópér államban.

A hadjárat helyszíne a Hármas-Körös mellett Gyomaendrőd és Dévaványa környéke volt, ahol megállapították a nyilvánvalót, miszerint a Fidesz vízkormányzása elégtelen, a vízmegtartás és a meglévő öntöző csatornahálózat fejlesztése jelentené a jövőt. Ezzel összességében még nincs is baj, azzal viszont már igen, hogy a Tisza állítása szerint teljesen szakít az eddigi baloldali ellenzékkel, mégis olyan technokratákat túr elő a kalap legmélyéről, akik nem is az közelmúlt eseményeiben felelősek, de egyenesen a privatizáció idején gazdagodtak meg igazságtalanul. Ez lenne vajon az „új kormányzás”, amit a Tisza hirdet? A „megújulás” időszaka?

Persze, ha a technokratákat nézzük, van némi megújulás, hiszen az új párt tele van szürke kisegérnek látszó, karakteres jellemvonások nélküli globalistákkal, akiknek pont azért összpontosul némi hatalom a kezükben, mert maradéktalanul teljesítik a 21. század egyik legfőbb követelményét: ne legyél egyéniség, ne legyél igazi karakter, főleg ne legyen a fősodrattól eltérő véleményed!

Emlékszünk, amikor Raskó az arra érdemtelen Antallt dicsérte már-már zavarba ejtő módon? Lapot húzott a 19-re, és Magyar Péter esetében még inkább elengedte magát, amikor beszámolt a Hármas-Körösnél történt randiról:

„Öröm volt látni, milyen szeretettel közeledtek hozzá az emberek, akik véletlen az utunkba akadtak. Mindenki szelfizni akart vele: az arra járó traktoros gazda, az egyetlen vízzel feltöltött csatornában pecázó horgász, aki eldobta a pecabotot, amikor meglátta Pétert. De hasonlóan a környékbeli étterem alkalmazottjai is mind szelfizni akartak vele, beleértve az étterem tulajdonosát is. Szinte szürreális lelkesedés és szeretet árad felé. Soha ilyent nem tapasztaltam.”

Raskó hozzátette azt is, hogy „szerinte Magyar Péter egy szupersztár, akinek nem fog fejébe szállni a siker, aki megkomolyodva mind tudatosabban érzi át, hogy hazánknak most államférfira van szüksége, nem diktátorra, nem influenszerre”.

Alapvetően a hierarchia betartása és a vezető tisztelete – már ha arra érdemes személy – pozitív dolog, ez az ömlengés azonban mégsem a tisztelet nyelve, hanem a kontrollálatlan technokrata térdepelése azelőtt a személy előtt, akitől éppen a megváltást várja. Hogy Magyar Péter végül elhozza-e számára ezt a hamis megváltást, a disszonancia szólamait, a jövő zenéje, de ha lehet egy tippem, Raskó György még akkor is itt lesz, mikor Magyar Péterre már emlékezni sem fogunk.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info