Több mint egy évszázad, véres, keserves tapasztalatai után nem lehet olyan magyar baloldaliság, amely nemzetközi és nem nemzeti. Többé azonban nincs olyan magyar jobboldaliság, de még hazafiság sem, amely nem szocialista. Bármilyen magyar baloldali kormány nem lehet szocialista, ha egyben nem nemzeti, és ha csak a legkisebb mértékben az országhódítók antiszociális, uralkodni akaró elemeire támaszkodik. És semmiféle jobboldali irányzat nem nemzeti, amely még egyszer befogadja a piros-fehér-zöld zászlók alatt jelentkező liberál-kapitalista országhódítást.
Az alábbi, ma is megszívlelendő gondolatsort az 1956-os népfelkelést követően majdnem 10 évvel később vetette papírra a 20. század egyik legnagyobb magyar publicistája, Marschalkó Lajos. Az Országhódítók, melyben e részlet is szerepel, az 1968-ban elhunyt harcos egyik utolsó fő műve volt. Marschalkó a gyalázatos rendszerváltoztatást leszámítva mindent látott a vérgőzös 20. századból, amit egy hozzá hasonló publicistának látni kellett, ez pedig – tekintve az ominózus évtizedek mozgalmasságát – finoman szólva sem kis szó.
 Forrás: Wikipédia |
1956 azon ritka ünnepnapok egyike, ahol a meglehetősen szétszabdalt magyar társadalom mindegyik frakciója megtalálja azt a csoportot, üzenetet, eszmeiséget, mellyel azonosulni tud. Ez persze magában hordozza, hogy a forradalmunk más-más értelmezést nyer, melyek akár már alapjaiban is gyökeresen eltérnek egymástól. A mai kor ostobaságba nyúló relativizálása persze azt mondaná, hogy „mindegyik narratívának igaza van a maga módján”, de ez persze egyáltalán nem így van. 1956-ot maguknak követelik a Nagy Imre reformkommunista örökségét ápoló baloldaliak, a polgári ájróperek, az SZDSZ-es, „demokrata” örökségen tengődő liberálisok, vagy a 21. századi káoszban létrejött, koherens ideológiával nem rendelkező politikai csoportosulások, úgy mint a NER, vagy éppen az azzal vészes hasonlóságot mutató Tisza.
A dolog pikantériája, hogy még ebben a kavalkádban is betűről betűre megvalósult az, amit Marschalkó leírt, persze negatív előjellel. Hiába gondolta, hogy „nem lehet nemzetközi baloldaliság Magyarországon”, nemzetközibbek, mint valaha, ráadásul a legkisebb mértékben sem nemzeti elköteleződésűek. A magyar „jobboldal” pedig (pontosabban fogalmazva, amit a mainstream ma annak nevez), a lehető legtávolabb áll a szocializmustól, urambátyám rendszere a legsötétebb dualista időket idézi. Marschalkó értékítélete pedig tökéletesen illik rájuk, mintha csak a NER-t akarta volna körülírni: nem csak befogadták a piros-fehér-zöld mázba burkolt liberálkapizalizmust, de hitvallásukká is tették azt.
No és mi a közös a kettőnek látszó, valójában közös tőről fakadó oldalban? Hát persze, hogy az országhódítók kiszolgálása, „Isten ajándékainak” beteglelkű körberajongása.
1956 örökségén tehát olyan globális hátterű politikai csoportosulások marakodnak, melyek közül egyik sem érdemli meg, hogy a pesti srácok nyomdokaiba lépjen. Orbán Balázs ellenállással kapcsolatos kijelentése a lehető legrosszabbkor jött a Fidesznek, hiszen alapjaiban rengette meg a kormánypárt 1956-hoz fűződő narratíváját. Erre, jobban mondva a keletkezett űrre, különösebb ideológiai állásfoglalás nélkül ült rá a Tisza, miközben a baloldal még mindig Nagy Imre hamis örökségét siratja. A háttérben pedig – aktualitás lévén – megjelenik az Oroszországhoz fűződő jelenlegi viszonyrendszer, megjelennek a vélt vagy valós párhuzamok 1956 és napjaink között.
De nem csak ebben tudunk párhuzamot vonni akkor és most között, hanem a valódi értékek, a valódi narratíva elsikkadásában is. 1956 valódi szellemisége nem a Nagy Imrék, Maléter Pálok kétarcúságáról, de nem is a későbbi szadeszos, antikommunista „hazafiak” hamiskás „szabadságvágyáról” szól, hanem arról az elkeseredett küzdelemről, arról a reménytelenségről, mely a legnagyobb diktatúra közepén is utcára vitte a valódi nemzeti és szocialista vezetés nélkül maradt néptömegeket, hogy aztán ez az elkeseredett élni akarás a pesti srácok, és budai fiúk hősies ellenállásában manifesztálódjon.
 Fegyveres felkelők november elején az Üllői út és a József körút sarkán (forrás: Vagn Hansen/Magyar Nemzeti Múzeum) |
Bizony, 1956 sokkal inkább népfelkelés, semmint forradalom volt, hiszen egy sokat szenvedett, elcsigázott nép utolsó segélykiáltásáról beszélünk, melyet – „jó” magyar szokás szerint – már akkor is és most is olyan elemek akarnak saját képükre faragni, akiknek valójában semmi köze 1956-hoz.
Népfelkelés volt, mert az antikommunizmust leszámítva nem volt összekötő kapocs a forradalmárok egyes csoportjai között, azok sokkal több mindenben tértek el egymástól, mint ami közös volt bennük, így törvényszerű volt, hogy az akkori politikai fősodratra nem vár és nem is várhat gyökeres átalakulás, főleg, hogy akik ezt biztosíthatták volna, már vagy halottak voltak, vagy külföldről követték az eseményeket.
Így lett Nagy Imre mártír, aki maga is megágyazott a gyűlölt rendszernek. Így lett azokból a politikusokból „rendszeráldozat”, akik minden különösebb gond nélkül szolgálták azt 1945 óta.
1956-ra pont azért startolhat rá minden politikai keselyű 2024-ben is, mert egy korabeli diktatúra kellős közepén, a „semmiben lebeg”. A társadalmi csoportok egyöntetűen szabadulni akartak az elviselhetetlen Rákosi-rendszertől, ám, hogy mi jöhetett volna a helyébe, mivel kellett volna mindezt felváltani, arról már gyökeresen eltérőek voltak a vélemények.
1956 antikommunista népfelkelés volt, pillanatnyi gyertyaláng az éjszakában, melyet annak és rendje módja szerint pár nap alatt elfújt a történelem szele. Ám nekünk, akik 2024-ben is e tiszta antibolsevizmusból táplálkozunk, fényes csillagként világít az örökség, amit ’56 harcosai bizonyítottak a történelemnek, s már csak örökségük lévén is meg kell értenünk mindazt, ami feladatként ránk vár: politikai-gazdasági elitünk, antibolsevista értelmiségünk restaurálása, hogy a jövőben fegyver és toll egyként biztosíthassa az ország megmaradását, megtisztítását.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
