Az elmúlt időszakban több ismerősömmel, barátommal is szóba került az amerikai választás tétje, és úgy általában Trump személye, politikai programja. Rövid időn belül a beszélgetés oda lyukadt ki, hogy mi, magyarok mit várhatunk tőle, ha megválasztják, ez pedig a következő kérdés formájában öltött testet, melyet nekem szegeztek: „Mit gondolsz, lesz bármiféle valóban komoly hatása Magyarországra nézve, ha Trump lesz az elnök? Gyökeres változásra gondolok, nem a látszatra.”

Lehet, hogy ezzel romboltam a hangulatot, de mindannyiszor úgy válaszoltam, ahogy valóban gondolom, vagyis egy fanyar mosoly kíséretében közöltem, hogy „őszintén, nem hinném”. Ezt a véleményt egyébként még most is tartom, amikor fél Magyarország ünnepel, de erről majd később, térjünk vissza a globális helyzethez.

Trumptól leginkább az orosz-ukrán konfliktus feloldását, a Közel-Keleten történő tartós béketeremtést várják, hazai viszonylatban pedig (mármint az Egyesült Államokban) a megannyi belső feszültségtől roskadozó ország stabilizálását. Ezek már önmagukban sem egyszerű feladatok, melyekhez hozzáadódnak még gazdasági nehézségek, az örök ellenlábasok várható aktivizálódása, az EU-val való viszony stb.

Őszintén szólva – ismerve az amerikai politikát és annak szerkezeti elemeit – már pusztán a republikánus-demokrata oldal végtelennek tűnő, sokszor csak idézőjeles „ellentéte” sem hordoz magában túl sok lehetőséget a valódi változásra, lévén egy valóban ezt kínáló politikai pártnak esélye sincs pozíciókat szerezni. Ez az angolszász választási rendszer átka, akik pedig abban a környezetben ezt átlátják, azok kommunikáció terén még nagyobb falakba ütköznek, mint a hazai radikális jobboldal.

Aki követi az írásaimat vagy a más csatornákon való megnyilvánulásaimat, az jól tudhatja, hogy a „nemzeti oldal” markáns részével ellentétben én egyáltalán nem nézem jó szemmel, vagy csalfa reményektől eltelve az orosz terjeszkedést sem. Azt viszont el kell ismerni, hogy az amerikai politikai helyzetet Medvegyev teljesen jól átlátta. Alább a részlet az MTI beszámolójából: „A politikus – ahogy a teljes amerikai politikai elitről –, úgy Trumpról is erős véleményt fogalmazott meg. Álláspontja szerint karizmatikus vezető, de valódi változást nem hozhat a [rendszerszabályok] miatt. [Nem tudja megállítani a háborút. Nem egy nap alatt, nem három nap alatt, nem három hónap alatt] – írta.”

Ugyanitt pedig Kamala Harrist bábfigurának nevezte.

Persze ez az álláspont elsősorban az Oroszországhoz fűződő viszonyt takarta, a washingtoni elit nem csak ebben egységes, ez pedig a közel-keleti konfliktusnál mutatkozik meg tűélesen.

Ezzel a konfliktussal kapcsolatban nyílt „titok”, hogy az Egyesült Államok „Nagy-Izraelként” funkcionál a közel-keleti terrorállam mögött, minden, ami történik, az az ő jóváhagyásával, legalábbis cinkos hallgatásával zajlik. A 2017-2021 közötti időszak igazán nem volt régen, így könnyű visszaemlékezni, milyen Izrael-barát szólamok pendültek akkor is az Egyesült Államok részéről. Sőt, nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, ilyen téren még rosszabb volt a helyzet, mint a demokraták alatt.

Ilyen előtörténettel miért gondoljuk, hogy a Trump-adminisztráció merőben más politikát folytat majd, amikor ennek nyilatkozatok terén sem adta semmi jelét? Sőt, ha folytatódik az Ábrahám-egyezmény megvalósítása, Izraelnek jó esélye van arra, hogy elszámoltatás helyett abszolút győztesként fejezze be a több mint egy éve tartó háborút, vagyis inkább népirtást.

Ily módon az elkövetkező évek kristálytisztán fogják megmutatni nekünk, hogy az angolszász politikai pöcegödörben mennyire és milyen mélyen vannak a konszenzusok republikánusok és demokraták között, így ha nem is feltétlenül pozitív értelemben, de izgalmas időszaknak nézünk elébe. Mindez érvényes a faji konfliktusoktól és az LMBTQ- lobbitól terhelt Egyesült Államok mindennapjaira is. Meddig merészkedik el Trump? Lesznek valódi megoldások, vagy csak látszatintézkedések? No és mi lesz a tengerentúlon is égető zsidókérdéssel?

Az átlag fehér amerikai patrióta persze most úgy bízik Trumpban, mintha MAGA a Megváltó érkezett volna közénk. Ez az áldatlan állapotokat nézve valahol érthető, de egyszersmind egy indokolatlan, túlzott naivitást is sugall.

Amit viszont már egyáltalán nem értek, az a hazai jobboldal hozzáállása. Az áljobboldallal kezdve a sort, az egyértelmű volt, hogy Orbán és így a NER is valósággal rimánkodott egy Trump-győzelemért, így az ő hozzáállásuk minden volt, csak nem meglepő, viszont az már igen, hogy a tényleges jobboldalra rátérve, az én szűkebb-tágabb ismeretségi körömben is rengetegen voltak, akik kritika nélkül örültek Trump győzelmének.

Persze, értem én, hogy az európai légkör változását remélik, meg „szegény ember vacsorája” gyanánt sokan már azt is euforikus győzelemnek élik meg, hogy Pressman hamarosan csomagolhat (mondjuk, akik azt hiszik, hogy utóbbitól majd minden megváltozik, azok irigyelni való módon naivak), de hogy ténylegesen miért is lesz jó konkrétan nekünk Trump győzelme (a „nekünk” alatt a nemzetet és nem a NER-t értem) és ettől milyen gyökeres változást remélhetünk, ezzel kapcsolatban csak a kétkedéssel vegyített ködös jövőt látom, semmi mást.

Félreértés ne essék, örülök, hogy az LMBTQ-nagykövet elhúz innen jó messze. Jó érzés rinyáló libsiket nézni Amerikai utcáin, vagy a megmérgezett Hollywood elrugaszkodott celebjeinek vergődését olvasgatni. Tényleg feltölt és tetszik, de a kezdeti rinyáláson túl sajnos nem hiszem, hogy Trump valóban leszámol ezzel a világgal, ahogy 2017 és 2021 között sem tette. Ugyanez pedig fokozottan igaz a közel-keleti konfliktusra is.

Az Amerikai Egyesült Államok a saját érdekeit nézi, a Trump-adminisztráció politikája is ezt az elvet követi majd. Most mindenki Trumpra veti vigyázó szemeit, de, hogy végül kik örülhetnek és milyen mederbe terelődnek az események, azt a következő évek fogják megmutatni.

Annyi viszont bizonyos, hogy az USA még sosem harcolt az igazi világhódítók ellen, hiszen pontosan azok tartják megszállva az országot, akik ellen valóban harcolnia kellene. S hogy Trump bevállalja-e ezt a hadjáratot? Ígérem, hogy megkövetem magam, ha igen, de én egészen biztos vagyok a nemleges válaszban.

Hazánkra kivetítve pedig az „igazság bajnokai” két világháborúban is ellenünk és a szabad, Új Európa ellen harcoltak, pedig akkor is olyan elnökök álltak az USA élén, akiktől „sokat vártak”. Így magyar viszonylatban csak azt tudom mondani, hogy a magunk sorsát elsősorban mi alakítsuk (Orbán kétkulacsú politikája Nyugat és Kelet között sem fog örökké tartani), és a megváltást ne a tengerentúlról várjuk, ráadásul egy olyan vezetőtől, mely vélhetően saját maga is a mélyállam foglya, ebből a szerepből pedig a 2017-2021-es minta alapján nem igazán szeretne kilépni, legalábbis eddig.

S, hogy ennyi negatívum után végül én minek tudnék örülni? Egy erős Európának az atlantista Nyugat és az egyre ijesztőbb módon expanzív Kelet között.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info