A mindenkor a „modus vivendit” kereső, gerinctelen egyházi vezetést váratlanul érte, meglepte a „gengszterváltás”. Máig sem fogják fel, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus nem két fenevad, csupán egyazon judaista szörny két arca. Bármelyik falja fel az embert, egy gyomorba kerül. Tehát püspökeink tovább szajkózzák az agymosó, régi rigmust: „Az egyház ne politizáljon”! Természetesen a kereszténység intézményei pártok felett állnak, teljesen sohasem azonosulhatnak mással, mint Krisztus tanításával! Viszont éppen ezért prófétai felelősségük a mindenkori politikai rendszerek bírálata, a Szentlélek sugallata által!


Modus vivendi, avagy megalkuvás?

(Gondolatok az egyházi iskolák államosításának hatvanadik évfordulója kapcsán)

Naponta felvetődik a kérdés hazánkban: Miért oly passzív a társadalom jelentős többsége, mikor nyilvánvaló, hogy tömeges, egységes és határozott fellépéssel már közvetlenül az „őszödi beszéd” nyilvánosságra kerülése után, napok alatt megdönthető lett volna az ex-kommunista, neo-liberális, globalo-judaista diktatúra, és elkergethető lett volna vezető csürhéje? Állítólag nincs olyan morális tekintélyű, mindenre elszánt vezér-személyiség, aki karmesterként állhatna a társadalom élére. Azonban ezt a szerepet betölthetnék például a keresztény egyházak is, ha nem lenne magatartásuk politikailag hagyományosan ambivalens.

Először is, a tekintély visszaszerzéséhez elengedhetetlenül szükség lenne arra, hogy a vezetőség alázatosan beismerje, személy szerint ki, milyen bűnöket és hibákat követett el a kommunizmus alatt, és ezért nyilvánosan megkövessék a híveket. A megalkuvó, a rendszer iránt szervilis, sőt, vele esetenként titkos ügynökként is együttműködő személyek fedezése nem ébreszt bizalmat az emberekben. Újra előkerülnek azok, a már anno hangoztatott képtelen érvek, melyek szerint az egyházi vezetőség „nem tehetett mást” a hívek érdekében. (E logika szerint Jézusnak, apostolai érdekében együtt kellett volna működnie Heródessel és Kaifással.)

A mai egyházi vezetők és tanítók történelemszemlélete tudathasadásos. Egyfelől mártírként ünneplik azokat a hajdani vezetőket, akik nyíltan szembe mertek szállni a kommunistákkal, másfelől mentegetik az őket követő vezetői generációt, akik kiegyeztek az elnyomókkal, és ezzel elősegítették az egyházak szétverését. Pedig a történelem maga is igazolta, hogy a derekukat beadó vezetőség érvelése felelőtlenül téves volt, hiszen Rákosiék őket éppúgy félreállították, mint az első ellenállókat.

Mindszenty József bíboros hercegprímás kitűnő ökumenikus egységfrontot alakított ki a keresztény szellemi önvédelem kérdésében, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökökkel. De Rákosiék „szalámitaktikája” álszentebbnek, ravaszabbnak, és ordasabbnak bizonyult. Kihasználták az úgynevezett „értelmiségi szindrómát”, mely az ostoba polgári liberalizmus naivitásával elhitte a kommunisták hazug ígéreteit, midőn azok az állam és egyház nemzetközileg is elfogadott szétválasztásáról papoltak. E szétválasztás természetesen az egyháznak a diktatúrától való abszolút függését jelentette.

A reformátusokkal kezdték: Kényszernyugdíjaztatták Ravaszt, és a megalkuvó Bereczky Albertet neveztették ki püspöknek. (A teológusnak jeles, de politikusnak félkegyelmű Karl Bart is nyomást gyakorolt a magyar reformátusokra, fogadja el ezt a döntést; hogy azután később, Bereczky szervilizmusa láttán maga is felháborodottan tiltakozzon az egyház tönkretételén. A kommunisták annyira szerették új „püspöküket”, hogy az egyházi vezetők közül egyedül ő úszta meg a későbbiekben meghurcoltatás nélkül.)

Mindszenty és Ordass börtönbe juttatása után Grősz József, és Túróczy Zoltán voltak (katolikus illetve evangélikus részről) azok az egyházi vezetők, akiket rá tudtak bírni az egyházakat államilag tönkre tévő törvények aláírására. Nemsokára mindkettőjüket szintén letartóztatták. Korábbi ígéreteiket (államsegély folyósítása az egyházaknak, kötelező hitoktatás megtartása) természetesen eszük ágában sem volt betartani.

A kereszténységre mért legsúlyosabb csapás talán az egyházi iskolák államosításának törvénye volt (1948. június 16-án, 48/XXXIII.) A törvény megszületése előtt nem sokkal történt az úgynevezett „pócspetri rendőrgyilkosság”, mely kapóra jött Rákosiéknak. Koncepciós kirakatperben ítélték el a „felbujtó, klerikális reakciót”. Persze szó sem volt gyilkosságról! Maga a rendőr lőtte meg magát saját fegyverével a tüntetőkkel történt dulakodás közben.

Ezer éven át az oktatásügy hazánkban gyakorlatilag az egyházak, elsősorban a katolicizmus kezében volt. A felvilágosodás és a szekularizáció hatása ellenére 1945-ig az oktatási intézmények jelentős többségét az egyház tartotta fenn. Ez biztosította a keresztény szellemiség továbbadását a jövendő nemzedékeknek, biztosítva a nemzeti és erkölcsi értékek folyamatos áthagyományozását. Ahogyan azt Mindszenty bölcsen felismerte, a marxizmusnak nem lehetett más célja, hogy „a múltat végképp eltörölje”, mert hatalmát csak így tudta biztosítani. A vicc az, hogy e felismeréshez nem kellett különleges zsenialitás. Érthetetlen, miért nem tanultak az emberek az 1919-es judaista patkánykormány viselkedéséből? Hiszen minden általuk alapított intézmény nevében, melyek az állam és az egyház viszonyát hivattak szabályozni, benne foglaltatott a „likvidálás” szó! Mi adta az alapot ahhoz az ostobán naiv feltételezéshez, hogy a kommunista diktatúrák szépen meg fognak szelídülni, és át fognak alakulni demokratikus, polgári rendszerekké? Bűnös ideológia volt ez, mert letargikus apátiába taszította az egész társadalmat, látva az „írástudók felelőtlenségét”.

A mindenkor a „modus vivendit” kereső, gerinctelen egyházi vezetést váratlanul érte, meglepte a „gengszterváltás”. Máig sem fogják fel, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus nem két fenevad, csupán egyazon judaista szörny két arca. Bármelyik falja fel az embert, egy gyomorba kerül. Tehát püspökeink tovább szajkózzák az agymosó, régi rigmust: „Az egyház ne politizáljon”! Természetesen a kereszténység intézményei pártok felett állnak, teljesen sohasem azonosulhatnak mással, mint Krisztus tanításával! Viszont éppen ezért prófétai felelősségük a mindenkori politikai rendszerek bírálata, a Szentlélek sugallata által!

Gyurmányék ámokfutásának kezdetén a püspöki kar megrázó hangú körlevelet adott ki, és olvastatott fel országszerte a szentmiséken. Ezzel le is tudta volna kötelességét? Ifjabb Hegedűs Lórántot saját református egyháza is meghurcolja, mert krisztusi módon hirdeti az igazságot. De hol van korunk, Prohászkához méltó katolikus hegedűse? Úgy tűnik, Erdő Péter bíboros úr számára jelenleg fontosabbak az olyan gazdasági természetű befektetések, mint az Esztergomi Bazilika pincéjének borászati múzeummá való kiépítése. (Természetesen kiválóan együtt működve az állami és EU-s illetékesekkel!) Nem a genius loci deszakralizálása ez? Ha Jézus visszatérne, vajon nem ismétlődne meg Esztergomban az evangéliumi ostoros jelenet?

Lehet persze az egyházi iskolák államosításának 60 évfordulójára rendezett konferencián fejcsóválva sopánkodni a múltunk szenvedésein, de ha az egyház továbbra is ilyen egykedvű, apolitikus közönnyel vesz részt a belpolitikai eseményekben, akkor nincs mit csodálkoznia azon, hogy épp az évfordulóval egyidejűleg derült ki: Az állam további, korábban folyósított juttatásokat vont meg az egyházi iskoláktól!