Noha a hazai repülőrajt finoman szólva sem sikerült, de annyira már nem is fontos, mivel nagy globális változások előtt állunk – gondolhatja ő. Ezért is fogalmazott úgy a dubaji Tucker Carlson-csúcs után ihletődve, hogy „A változás már Brüsszel ajtaján is kopogtat. Lassan kifutnak az időből! Magyarország közben hátszelet kapott”.

A régi „ellenség”, Brüsszel, amellyel annyi látszatszabadságharcot vívott már, hogy pár évtized múlva doktori disszertációt lehet belőle írni. Vagy, ahogy – szintén e heti –, Kossuth Rádiónak adott interjújában fogalmazott, „nem kell kilépni az EU-ból, szétesik az magától... ha így megy tovább, akkor nekik kampó, ezért a kilépés felvetése vagy erőltetése egy értelmetlen javaslat”.

A szörfös talán nem is téved mindenben. A világ valóban aktív mozgásban van – akárcsak pontosan 100 évvel ezelőtt – de, hogy ez a mozgás – a pozitív előrelépések ellenére – mennyire nevezhető határozottan jónak, nehéz még megmondani. Persze Orbán – vélhetően – nem gondolkodik ilyen differenciáltan, érzi a „hátszelet”, még akkor is, ha az általa vezetett ország nem.

Ezen a ponton érdemes elgondolkodni, hogy neki vajon a saját, vagy Magyarország „hátszele” számít igazán, de mivel valószínűleg mindannyian tudjuk erre a választ, inkább ugorjunk.

Orbán Viktor sűrű hetéhez tartozott az is, hogy szerdán nála járt az AfD leszbikus társelnöke, Alice Weidel. Ez több okból is érdekes.

1. A hátszélhez jutó szörfös korábban hallani sem akart a német AfD-ről, de bizonyára itt is megérezte az idők változását. Persze itt nem kell világnézeti változásokra gondolni, mint mondjuk az 1930-as években Imrédy Bélánál, nincsen „ideológiai aha élmény”, pusztán hatalomtechnikai illesztések ezek, vagy, ha úgy tetszik, Orbán most szívesen rak nagyobb tétet az AfD németországi sikereire. Márpedig ha ő valamit igazán szeret, akkor olyan emberekkel villogni, akik éppen sikeresek.

2. Hazai viszonylatban a miniszterelnök – meglovagolva a változás szelét – nyilvánvalóan hajt azokra a szavazókra, akik szintén reménykednek e pozitív változásokban. Azoknak az embereknek a szavazatára, akik nyitottabbak, akiket már nem lehet sarokba állítani pár liberális szitokszóval. Akik most reménykednek, hogy az északi civilizációban fordul a kocka. Nos, ezen emberek szavazatát egy „vén csáklyás” és ezerszer korrumpálódott csapata akarja behúzni. Régi recept, láttuk már működés közben. 2026-ban kiderül, beválik-e.

3. A kezdeti elutasítás tehát elolvadt, Alice Weidel pedig láthatóan nyitott a miniszterelnökkel való párbeszédre. Nyilván ő is ki akar törni a karanténból, itt pedig kézenfekvő, hogy megemlítsük a társelnök hátterét. Az AfD túlságosan sokrétegű ahhoz, hogy egyértelműen szélsőjobboldalinak lehessen nevezni, erre pedig Weidel az egyik legjobb példa, hiszen nem az a tipikus jobboldali karakter.

Lendüljünk túl azon, hogy leszbikus, ez még nem determinál senkit az egyértelmű liberális világnézetre – Hitlernek is voltak zsidó származású támogatói –, ami viszont már aggasztóbb, hogy élettársa Srí Lanka-i, két fiút nevelnek, és annak ellenére, hogy az AfD szerint a család fogalma „anya, apa, gyerekek”, Weidel számára az a család, „ahol gyerekek vannak”, és „liberálisnak tartja magát” (mostani látogatásán nyilatkozta mindkettőt). Mindezt pedig nem egy eldugott falucska huszadik párttagja mondta, hanem a társelnök, szavainak tehát súlya van.

Azt is mondta, hogy „mindenki szabadon, a saját igényei szerint élhessen, és az állam ne avatkozzon bele a családok magánügyeibe”. Hosszasan fejtegethetnénk, hogy miért van szükség egy erős, jól működő államra. Részben pont azért, hogy felszámolja a woke elmebetegséget, amit egyébként Alice Weidel sem támogat.

Megemlíthetnénk még azokat a pontokat is, ahol Magyarországot teljesen értelmetlenül dicsérte, de igazából a lényeg így is bemutatásra került. Az egész Orbán-Weidel találkozó legalább annyira szürreális volt, mint amilyen szürreális, összekuszált, ócska világban élünk. Érthető, hogy a magyar miniszterelnök jól érzi magát ebben a helyzetben, hiszen ezen lelketlen összevisszaság és következetlenség nem csak a korszellemhez illeszkedik kiválóan, de a saját stílusához és politikai üzenetéhez is.

És akkor – hogy teljes legyen a kép – megjelenik ez a szerencsétlen Hadházy Ákos, és kitalálja, hogy „Frau Weidel” fasiszta, miközben úgy nyilatkozott az államról, ahogy a liberálisok szoktak. Annyira kínos már ez az egész, hogy ha Hadházy nem lenne olyan taszító személyiség, mint amilyen, talán még sajnálnám is ezért a bohózatért. De nem teszem. Inkább Európát sajnálom. Mindenért, ami mostanában vele történik.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info