Károlyiék országpusztításának egyenes ági következménye lett a tanácsköztársaság vörös rémuralma, meg Trianon tragédiája, amely hazánk ellenségei kezére juttatta államterületünk csaknem ¾-ed részét. E vészkorszak leginkább lényegre törő jellemzését adja Palatinus József A szabadkőművesség bűnei című 1937-ben megjelent korszakalkotó művében a következőképpen: „Alig 17 éve múlt annak, hogy a budapesti gyűjtőfogházból kiszabadult szovjet csőcselék a szabadkőműves-radikális zsidóság vak eszközéül feltolt szerencsétlen gróf Károlyi Mihály és internacionalista desperádói által tervszerűen és céltudatosan előkészített őszirózsás forradalma talajából fakadt posványon kifeszítették a vörös téboly kalózhajóinak vitorláit, és 133 napon át Lombroso legtipikusabb gonosztevőit csimborasszói magasságban felülmúló bestialitással rabolva, gyilkolva, az osztálydespotizmusnak olyan hallatlan és gyalázatos terroruralmát oktrojálták szerencsétlen hazánkra, mely örök szégyenfoltja marad a magyar históriának.” Néhány lappal ez után a vakoló testvéreket kiválóan ismerő, jeles szerző így folytatja: „133 napig tobzódott ebben a szerencsétlenül meggyötört országban a vörös téboly, amely mérhetetlen vér- és vagyonáldozatot követelt. A legkétesebb existenciák, írógépjavító vigécek, tyúkprókátorok, álhírlapírók, soha tengert nem látott tengerészek, bőrkabátos és állig felfegyverzett, kézigránátokkal teledűzdelt bócherzsidók, a legkétesebb exisztenciákból máról holnapra Napóleonná avanzsált hadvezérek, véres kezű terrorcsapatok tartották megszállva az országot,vérfagyasztó rémületet keltve mindenütt, ahol megjelentek. Az egyiptomi sáskajárás nem tarolta le annak idején annyira a Nílus-medencét, mint az ötcsillagos szovjet-banda siserehada, amelynek végcélja volt Magyarországon lerakni az új Júdea államának fundamentumát”.

Az őszirózsás-kommunista korszak külpolitikai következménye lett Trianon. A Horthy-korszak revízióra törekvő magyar külpolitikájának és Magyarország új szövetségeseinek, a fasiszta Olaszországnak és a nemzetiszocialista Németországnak köszönhetően 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés, amely a cseh-tót államalakulat déli szegélyét visszaadta Magyarországnak. A kormányzó, Imrédy miniszterelnök és Kánya külügyminiszter 1938 augusztus végén Németországba látogatott. Hitler a magyar politikusoktól azt várta, hogy áldásukat adják arra, hogy a Magyar Honvédség foglalja el az egész Felvidéket, vagyis a ma Szlovákiának csúfolt állam egész területét, ahol 1918 óta egymást követik a magyarellenes pogromok, melyeknek legutóbbi, szomorú példája a dunaszerdahelyi, rendőrruhát viselő, köztörvényes bűnöző terroristák által végrehajtott magyarverés volt. Sajnos, Horthyék nem mertek fegyverhez nyúlni, ily módon a diplomácia döntött a tótok által elrabolt magyar területek visszacsatolásának kérdésében.

1938. szeptember 29-én Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország kormányfői aláírták a müncheni egyezményt, amely kimondta azt, hogy a 100%-ban németek lakta Szudéta-vidék csatlakozik a Harmadik Birodalomhoz, a cseh-tót politikai vezetést pedig arra kötelezte, hogy kezdjen tárgyalásokat a magyar kormánnyal a határrevízió kérdéséről. A magyar-tót tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban, és négy nap elteltével tökéletes kudarccal végződtek. A tótok a töredékét sem akarták visszaadni az általuk 20 évvel korábban elrabolt, etnikailag homogén, magyarlakta területeknek. (Egy politikailag nem korrekt, nagyon is aktuális kérdés: miért kell ma is, az Európai Unióban magyar emberek százezreinek közvetlenül a határ mentén egy ellenséges állam joghatósága alá tartozni, melyet olyan elmebeteg „politikusok” vezetnek, mint a falhoz állításhoz régóta megérett, elmebeteg Slota?) Ezen diplomáciai előzmények után került sor 1938. november2-án a bécsi Belvedere-palotában a Ciano olasz, és Ribbentrop német külügyminiszter által aláírt első bécsi döntés meghozatalára. (1938. márciusa óta Ausztria a Harmadik Birodalom része volt) A döntés értelmében 11 927 km2-nyi terület, a Felvidék déli szegélye és a Csallóköz–Dunaszerdahely, Érsekújvár, Krasznahorka, Kassa, Ungvár és Munkács városaival - valamivel több, mint 1 millió lakossal, melynek 90 %-a magyar volt, visszatért az anyaországhoz. Horthy kormányzó, akárcsak hajdanán Árpád fejedelem, fehér lovon ülve vonult be Kassa városába. A diadalmámorban úszó sajtótól - nagyon helyesen - megkapja az „országgyarapító” melléknevet. Abban az időben, hazánk még normális ország lévén, hónapok óta egymást érték a diákok tüntetései, fáklyásmenetei mindenfelé az országban, zúgtak az utcák a szép magyar mondatoktól: „Pozsonyt vissza! Kassát vissza! Mindent vissza!” Ma is aktuális jelszavak… Az akkori nemzedékek őszintén hittek abban, hogy Horthy kormányzó, a legfőbb hadúr rövidesen kiadja a hadparancsot: „Előre az ezeréves határokig!”

Sajnálatos módon az első bécsi döntés hatályát veszítette azáltal, hogy a tengelyhatalmak vereséget szenvedtek a nagy európai polgárháború 1939 és 1945 között folyó második szakaszában. (A Szabad Nép jogutód Népszabadság figyelemébe ajánlandó: itt most „ kirívóan szélsőséges” nézetek hirdetésének tényállása valósult meg részemről.) Sőt, a háborúban győztes, háborús bűntettek tucatjait elkövető Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak köszönhetően hazánk területe még tovább csonkult:az ún. pozsonyi hídfő, 43 km2-nyi terület, Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár települések elcsatolásával, melyek a történelmileg második alkalommal, mesterségesen kreált, cseh-tót államalakulathoz kerültek, ezáltal tovább csonkítva a maradék Magyarország területét. Egyetlen ma élő magyar ember sem nyugodhat bele abba, hogy a jelenlegi államhatárok tartósan megmaradjanak, és tót rendőrállatainkon a megfelelő történelmi időpontban revansot veszünk.