A november 9-i emlékünnepet vasárnap tartották meg Németországban. Az emlékünnep alkalmával Hitler kiáltványt intézett a német néphez. A kiáltványt Himmler birodalmi SS vezető olvasta fel Berlinben. Hitler ebben a kiáltványában ismertette az ellenség célját, mely a német nép megsemmisítése. Hangsúlyozta, hogy a német nép elleni harc mögött a zsidóság áll, mint a demokráciák bábrángatója. Visszapillantott a küzdelmes harcokra, az áruló nemzetekre és kijelentette, hogy ezekre a bolsevizmus által a nép megsemmisülése vár, mit gyenge vezetőinek köszönhetnek. Kiemelte viszont, hogy Olaszországban Mussolini, Magyarországon Szálasi Ferenc mögé sorakoztak azok, akik ellenállnak a hazájukra és népükre törő ellenségnek

– Amíg én élek – mondotta Hitler – Németországot nem éri utol a bolsevizmustól elárasztott európai államok sorsa. Németország tudja, hogy létkérdése, fennmaradása forog kockán, a német katona tehát harcol a győzelemig a hősiesen helytálló otthonnal együtt. Németország egységes és nem töri meg semmi. Eljön a nap, mikor a sok áldozatból megszületik a sorsfordulat.

– Rendíthetetlen bizakodással hiszem – mondotta –, hogy eljön az óra, mikor a Mindenható eláraszt ismét áldásával és munkánk és áldozataink révén végérvényesen megformázza fáradozásaink sikerét. Nemcsak Németország sorsáról történik döntés, hanem mindazoknak a nemzeteknek jövőjéről, amelyek magukat Európához számítják és tudatosan megvetik a bolsevista barbárságot.

A vasárnapi ünnepség alkalmával különben a népi rohamszervezet felsorakozott alakulatai esküt tettek, hogy hűségesek lesznek a Führerhez és a hazáért bátran harcolnak, inkább meghalnak, mint sem a német nép szabadságát és azzal szociális jövőjét feladnák.

1943. november 14.

Kállay Miklós miniszterelnök nagyhatású és nagy éleslátásról tanúságot tevő beszédet mondott a Házban, amelyben kitért a keleti front elmúlt eseményeire is és többek közt a következőket mondotta: – Tárcám vitája – mondotta – meglehetősen napi politika nélkül folyt le és ezért hálás köszönetet mondok. Talán Nagy László képviselő úr ütötte meg leginkább a politikai hangot. Tisztelt képviselőtársam felsorakoztatta beszédeimet. Szembeállította azok egyes tételeit. Ellentmondásokat keresett és látszott kimutatni. Én néhány héttel hozzájárultam, hogy beszédeim gyűjteményét nyomtatásban kiadják. Ezt abban a tudatban tettem, hogy vele még inkább alkalmat fogok adni arra, hogy több mint másfél év keserves munkáit és nagyon lelkiismeretesen megfogalmazott megnyilatkozásait összehasonlítsuk egymással. De első bemutatkozó beszédemben, amikor azt mondottam, hogy hadseregünkkel részt kell vennünk ebben a hadjáratban, nem írhattam bele azt, hogy én egy fait accompli-t vettem át, amint azt nagyon jól méltóztatik tudni és tudni kell a képviselő úrnak, hogy abból, hogy 300.000 főnyi hadseregünk mit veszített, felszerelésben pedig majdnem mindenünk ott pusztult a harctéren, nekem, az én magyar lelkiismeretemnek és magyar felelősségérzetemnek következtetéseket kell levonnom. (Helyeslés és taps a jobb- és baloldalon és a középen.) Az események változtak meg, képviselő úr. Én nem mondtam azt, hogy második magyar hadsereget, mindent, amit azóta odaküldtünk, állítsuk ki ebben a harcban, amelyben – igenis azt vallom – dől el nagy részben a magyar sors, mert ebben a mai beszédemben is azt mondtam, ne is álmodjuk azt, hogy bárki is meg fog bennünket védeni. Mi egy porszem vagyunk a nagy küzdelemben, de a magunk küzdelmében minden erőnkre szükségünk van. (Helyeslés.) Ezt tartalékolom. Az ellentmondás tehát látszólagos. Megmondom őszintén, a velem szembenálló jobboldali pártoknak itt a parlamentben politikámmal szemben tanúsított magatartásával, kritikájával csak úgy foglalkozhatom, hogy ezért köszönetemet fejezem ki. Nem tudom azonban mindig megtenni ezt annál az agitációs munkánál, ami kinn a perifériákon folyik. Ezért van az az ellentét, ami köztünk a szólásszabadság gyakorlása tekintetében mutatkozik. Ha biztos lennék abban, hogy a közös nagy célok érdekében és nem pártpolitikai célok érdekében hangzanak el ezek a felszólalások, akkor én lennék az, aki elősegíteném azt, hogy ezek a felszólalások elhangozzanak. De én úgy tudom, hogy nem mindig a nagy célokról van szó. Saját párthíveimnek is azt mondom, hogy kinn ne pártpolitikát folytassanak. A velem szemben állóknak is csak azt mondom.

– Méltóztatott szóvá tenni a zsidó vagyonra vonatkozó állásfoglalásomat. A pénzügyminiszter úrnál számos tervezet van előkészületben, de azokat a mai időkben nehezen lehetne keresztülvinni. A továbbiakban

A NEMZETISÉGI KÉRDÉSRŐL

szólt a miniszterelnök. Hangoztatta: minden felszólalásában leszögezte a magyar alkotmánynak azt a nagyszerűségét, hogy nemzetiségi ország felett tudott uralmat, impériumot gyakorolni, nemzetiségeket tudott a nemzeti munkában bekapcsolni és nemzetiségeket tudott – soha készakarva, sőt inkább még valami ellenállással azzal szemben – asszimilálni. A retorzió kérdésére vonatkozólag a következő megjegyzésem van – folytatta –, ugyanez a mentalitás nehézzé teszi a retorziónak általunk való gyakorlását. Hogy én az én állampolgáromat üssem azért, mert te ütöd az én magyaromat, ez tulajdonképpen nem egyezik a magyar szándékkal, a magyar gondolattal, a mi nemzetiségi politikánkkal, de ha más eszköz nincs, meg kell tennünk. (Helyeslés.) Ez olyan eszköz, amely elől igyekszem kitérni és mindent megkísérelek, hogy ne kerüljön rá a sor, de ha arra kényszerítenek, ha ehhez az általam – ismételten – helytelennek tartott eszközökhöz is kénytelen vagyok hozzányúlni, ezt nem a nemzetiségi politikai szempontjából teszem – Isten ments –, hanem azért, hogy ezzel igyekezzem enyhíteni azt a keserves és szörnyű létet, amiben Dél-Erdélyben különösen a véreink és testvéreink vannak, hogy sorsukon valahogyan segíteni tudjak. (Helyeslés és taps.) Kiejtettem

AZ ASSZIMILÁCIÓ

szót – folytatta ezután. – Én nem tudom, hogy a magyarországi németség ezt a kérdést miért állította be néha oly elítélően és miért tartja a nemzetiségi kérdést egy általuk nem szívesen látott problémájának. Nálunk a németség részéről elsősorban az intelligencia volt az és nem a népi tömeg, amely asszimilálódott. Azok asszimiláltak tehát, akikkel szemben semmi kényszert nem kellett és nem lehetett alkalmazni. Ez ellen legfeljebb mi küzdhetnénk, képviselő urak. Azt mondhatnánk, hogy engedünk benneteket behatolni a magyar életbe, megadjuk nektek a magas állásokat (éljenzés és taps), nem hagyjuk, hogy elfoglaljátok a pozíciókat, amelyek nekünk kellenek. Mi magyarok azonban nem így gondolkodunk. Ha itt vagytok és köztünk vagytok, nyitva áll előttetek az, ami minden magyar embernek nyitva áll. (Helyeslés és taps.) Ez a különbség a felfogásban, képviselő úr! A széles néprétegben nem látunk magyar asszimilációt.

ASSZIMILÁLNI MI NEM AKARUNK

– Ha munkatársakat kapunk, azokat a jövőben is szívesen fogadjuk. A nemzetiséggel való bánásmódban vannak zökkenők – folytatta ezután a miniszterelnök –, de ennek oka az, hogy háborús viszonyok között tértek vissza hozzánk és ezt nem akarják megérteni. A másik oka meg az, hogy ők egy más világban nőttek fel és más fejlődésen mentek keresztül és ezt nálunk nem értik meg mindenütt kellően. Oka az ellentétnek az agitáció is, meg a részünkről néha megnyilvánuló türelmetlenség. Szólt ezután a miniszterelnök

A SAJTÓ ÉS CENZÚRA KÉRDÉSRŐL

és megígérte, hogy ami lehetséges könnyítés kínálkozik a cenzúra terén, azt igyekszik megadni. Majd a két tárcanélküli miniszter ellen hangoztatott kifogásokra válaszolt, hangoztatva, hogy Lukács Béla éppen mint pártvezér, nem vehette át a hadigondozó hivatal vezetését. A miniszterelnök beszédét sokszor szakította meg a taps és helyeslés.

Utána vitéz Lukács Béla tárcanélküli miniszter és Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter válaszoltak az elhangzott felszólalásokra. Majd a képviselőház a tárgyalt tárcák költségvetését általánosságban és részleteiben is elfogadta. A Ház legközelebbi ülése kedden lesz a belügyi tárca költségvetésének tárgyalásával. Az ülés este 7 óra előtt ért véget. (MTI.)