Győri Nemzeti Hírlap, 1942. november 15.

Sztalingrád, október 22.

Hajnalodik...

Az országúton gépkocsik száguldanak, lovak nyerítenek, emberek hajtják nyakukat igába, amint fáradtan és rongyosan cipelik tovább terhüket: a menekültek megmentett, szegényes ingóságait.

Előttük, mögöttük és mezítelen lábuk alatt: por! Szemcsés, izzó portenger, igazi sztyeppe!

Apró felhőfoszlányok kergetőznek az égen, közöttük vijjogó fekete madarakként bombázók viharzanak el.

Az útkanyarokban egyre szaporodnak a jelzőtáblák és egy elhullott ló teteme közelében megtaláljuk az útjelzőt:

Sztalingrád: 20 kilométer...

Reggel 7 óra 50 perckor érjük el a vörös pokol első házait.

Már az első pillanatban megdöbbenve látjuk, hogy Sztalin valóságos pokollá süllyesztette le ezt a Volga menti félmillió lakosú várost, melyről nemrég még gőgösen hirdette:

– Sztálingrád Oroszország szíve, melynek nem szabad elesnie!

Milliós hadsereget vont falai közé. Milliós hadsereget, melynek ma már csak töredéke van meg. Ez is szétbomlóban..

A külvárosban, mely egykor magán viselte a görög építkezés arányos szépségét, a még cári időkben emelt ion és dór stílű épületeknek csak üszkös nyomait találjuk. Mellettük barlanglakások és föld alá kényszerített vityillók púposodnak, a szétbombázott utak mentén pedig a jellegzetes orosz faházak megritkított sora húzódik végig.

A pusztulás nyomai beljebb azután mindjobban láthatókká válnak. Karthágó sorsa jut eszünkbe, amikor házról házra igyekszünk előre a leszakadt villamoshuzalok, szanaszét heverő bútorok, nagyméretű bombatölcsérek és a szétrombolt betonfedezékek romjai között. Pedig itt még nem dúltak nagy harcok, mert a bolsevikiek a csúfos kudarcba fulladt páncélos csata után minden hevesebb ellenállás nélkül, pánikszerűen menekültek a középső városnegyedbe, amelyet valóságos erődítménnyé alakítottak át. Minden ház, minden betontömb egy-egy szilárd, sokszor többemeletes magasságú erődítmény.

Eljutunk rettegett GPU-házig és a dohos szagú cellák egyikében rátalálunk az egyik küzdő zászlóalj parancsnokságára.

Egy vaskereszttel kitüntetett fiatal hadnagy vállalkozik arra, hogy végigvezet bennünket a helyenként! most is lángokban álló és állandóan tűz alatt tartott városon.

Kicsit szemerkélni kezd az eső, amikor elindulunk a város szíve felé. Mindjárt az első fordulóban figyelmeztető tábla: Ellenség által belátható terület!

Amint áthaladunk egy híd alatt, elénk tárul a halál birodalma.

Átmegyünk egy kerten. Valamikor vörös díszpark lehetett, Sztalin-szobrokkal, piros padokkal, apró bolseviki jelvényekkel. Ma a halál borzongató kertje: halottakkal és messze elgurult szobortörmelékekkel.

Az utcai harcok színhelyét meg nehéz füstfelhő takarja el előlünk. A fellobbanó lángokon át azonban már látni lehet a fekete gerendákat, amint pattogva meredeznek az ég felé. A tűz egyre terjed...

Közben ismét megindul a lövegek tűzesője. Életre-halálra! Egyre erősebben tüzelnek a német könnyű és nehéz ütegek Hangjukat tompán viszonozzák a megmaradt épületroncsok. Azután megszólalnak a gránátvetők és pillanatok alatt valóságos hangorkán sivít bele az üszkös romok halotti csendjébe.

– Sztálingrádnak el kell esnie! Ha nem ma, hát holnap – kiáltja oda a fiatal tiszt – Ez személyes ügye minden német katonának.

Valóban az: személyes ügye nemcsak a német katonának, de rajta keresztül talán az egész európai civilizációnak is.

Átfutunk a szétbombázott színházépület udvarán, magunk mögött hagyjuk az avarral betakart templomkertet és kiérünk az egyik főtérre, melynek négy sarkát a legfontosabb szovjet épületek: GPU-paloták, mozik, hadsereg-ház és egy hatalmas kávéház szegélyezik. Ez utóbbiból csak a lépcsőház és a betonpadlózat maradt meg. Ide menekülünk...

Felbotorkálunk az épület tetejére. Horogkeresztes lobogó néz szembe a dacos Volgával, melynek szürkén piszkos vize a legutóbbi idők legnagyobb csatájának a tanúja. A környéken mindenütt háztól házig, erődítménytől erődítményig folyik a harc. Véres, élethalál-harc, melyből csak a bátran küzdő német katona kerülhet, ki győztesen...

Sztalingrád sorsa megpecsételődött. Már akkor, amikor a német páncélosok Kalacstól kiindulva, óriási bekerítő csata után, 15 óra leforgása alatt elérték a Volgát. Négy páncélos orosz hadtest állt velük szemben. Kemény volt az ellenállás, ennek ellenére az elkeseredett harc 1254 ellenséges páncélos megsemmisítésével végződött. Menekült az orosz! A Don felől pedig újabb német egységek vonultak fel, és hurokba zárták az ellenséget.

Szeptember 13-án, reggel 5 óra 15 perckor már a német gyalogság rohamozta a város állásait.

A tüzérség megsemmisítő tüzével megkezdődött a mindent elsöprő harc – Sztalingrádért…

S most ez a küzdelem a forrponthoz érkezett! A szovjet – bár szívósan ellenáll – egymásután, kénytelen feladni a legerősebb védőállásait. Jól fedezett és álcázott rejtekhelyeiből indított ellentámadásait szétmorzsolták a német csapatok. A harcokba belekapcsolódott a légierő is, nem törődve a nagyon erős légelhárítással, egyik célpontot a másik után támadta meg. Orosz repülőtereket, kaszárnyákat, katonai középületeket romboltak szét a Stukák, meg a bombázók.

...Még tart a küzdelem Sztalingrádért, ahol már csak egy-két gyárépületben van ellenállás. De összeomlik az is a német fegyverek ereje alatt. És Sztálingrád megsemmisül az igazabbat, jobbat, szebbet akaró lélek erejétől.

Dr. Gerő László
haditudósító

 

1944. november 15.

Napok óta vonulnak át Győrött is a pesti zsidók. Akadtak Győrött magyar emberek, kik kenyeret és más ennivalókat adtak nekik, s közben sajnálkoztak, sóhajtoztak, hogy Istenem, gyalog mennek!

Ti győri magyarok, kik ezt megtettétek, gondoltatok-e a következőkre?

Tudjátok-e, hogy Sztalin népbiztosai zsidók? Roosevelt miniszterei szintén azok? Tudod-e, hogy Székelyföldön saját fajtádat irtják zsidók felbujtására?

Ki sajnálta saját fajtádat, mikor diplomával a zsebében villamoskalauznak kellett mennie, hogy betevő falatja legyen? Tanítók, technikusok, tanárok, mérnökök napszámosként dolgoztak, ugyanakkor minden zsidó jampec igazgató és kormányfőtanácsos lett? Mit tettél ekkor saját fajtádért?

Hol a lelkiismereted? Hová tetted? Nem szégyenled magad?

A magunk véreit nem sajnálod, kik gyalog, vagy ázott szekereken menekülnek. Csak a zsidóért fáj a szíved?

És szégyelld magad Te is, Te búnak eresztett fejű magyar, ki nem hiszel a magyar jövőben, a magyar feltámadásban! Ki belenyugodnál a rabszolgaságba, férfiaink kihurcolásába, asszonyaink és leányaink meggyalázásába! Mikor nyílik fel a szemed, mikor támad fel a lelkiismereted?

Végy példát más nemzetekről, kik kitartottak és feltámadtak. Mi pedig különbek vagyunk azoknál és nálunk nem lenne elég erő? Hol van az acélos két kard? Hol van nemzeti öntudatod? Hol van fajtád szeretete? Magyarnak tartod még magad? Akkor viselkedj és élj úgy, ahogy magyar embernek élni kell, eltelve fajtád iránti szeretettel. Vezérünk iránti töretlen hűséggel, a Haza iránt pedig töretlen kötelesség teljesítéssel. És higgy! Higgy magyar testvérem saját erődben, a Nemzet erejében, mert ha hited van, akkor erőd is van! Ha erőd van, akkor nem veszted el a fejed, hanem kitartasz azokkal, akik hisznek a magyar győzelemben, mely be is fog következni! Kitartás!