Az első rész itt olvasható.

Magyari István sárvári lutheránus prédikátor 1602-ben jelentette meg Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvét, amelyet Nádasdy Ferenc királyi tanácsosnak, alsó-magyarországi főkapitánynak, a „keresztyén tanítók” pártfogójának dedikált. Ebben a szerző a török hódoltság okaira próbál magyarázatot találni, melyet Isten büntetésének tart. A következőket írja erről: „Nem sokkal vagyon nekünk is különben dolgunk az törökkel, mint Herkulesnek vala az hidra kígyó ellen való igyekezetiben, mert miképpen hogyha egyik fejét Herkules elvágja vala az hidrának, legottan más két vagy három feje nő vala az egy elvágott helyében…” Magyari véleménye szerint Isten azért sújtja a magyarságot akkor már csaknem egy évszázada a török veszedelemmel, mert „a mi megkeseredett szerelmes hazánkbeli sok pusztaságoknak is valami megtapasztalható cégéres okai vagynak, jer, lássuk meg, mi legyen ennek valóságos oka, hogy az pogányok mirajtunk ily nagy diadalmat vöttenek, mi penig napról napra édes országunkkal, ékes városinkkal, sok sok jövedelmű püspökségünkkel, érsekségünkkel és szerzetünkkel s polgári rendünkkel fogyatkozunk”. A bajt Magyari állítása szerint azzal idéztük a fejünkre, hogy a sok gonoszság, a „bálványozás, visszavonás, gyilkosság, fertelmesség, hitetlenség, irigység, kevélység, árultatás, részegség, tobzódás” és más bűnök széltében-hosszában eluralkodtak az országban. Ezekben a vétkekben minden társadalmi rend részes, azonban az első és legfőbb bűn, amelyből a többi is fakad, szerinte a bálványozás, amelyet „az pápához hallgató sovány és ízetlen sokaság” művel, vagyis a katolikusok Magyari szerint bálványimádók és nem az igaz krisztusi, illetve bibliai tanítást követik. Ez okozta, illetve hozta ránk a török veszedelmet, s került az ország területének több mint egyharmada a Félhold uralma alá.

Pázmánynak – hatalmas műveltségét tekintve – mindössze néhány hónapra volt szüksége a Felelet megírására. A válaszirat már 1603 nyarán elhagyta a nagyszombati nyomdát. Ez volt az első eset, hogy magyar nyelven katolikus részről érdemi, részletes válasz született ezekre a protestáns hitvitázók által már többször megfogalmazott vádakra, sőt a Felelet sikere már ekkor jelezte, hogy a hitvitázó irodalomban a 16. századi meghátrálás után a katolikusok ellentámadásba mennek át és fölénybe kerülnek a protestánsokkal szemben. Két alapkérdést illetően azonban feltétlenül egyetértés mutatkozott Pázmány és Magyari között. „Az lopás és ragadomány, az fajtalan és feslett élet, az szitok és átok” eláradásáról, a bűnök elharapózásának megállapításáról szóló részekkel Pázmány is egyetértett, s vitapartnerével azonos módon látta azt is, hogy „a gazdag, teljes, bő, dicsőséges és nevezetes ország csaknem árnyékká lött, csaknem teljességgel elfogyott”. A másik közös nevező a két polemikus vitájában az volt, hogy mindketten szorgalmazták egy korszerű, hivatásos zsoldos hadsereg felállítását a törökellenes háborúhoz.

Csakhogy míg a sárvári prédikátor az ország pusztulásáért s az erkölcsi züllésért „az pápa seregében valók bálványozását” tette meg, addig ellenfele „az Luther zászlaja alatt országunkba bécsúszó”, „új hitfaragó atyafiakat” okolta a tragikus helyzetért. Hunyadi Jánosra és Mátyás királyra utalva bizonyítja, hogy Magyarország „az törököknek rettenetes ország volt”, amely 500 évig virágzott, „dicsőségben, bőségben, békességben” élt. „Ha akkor kezdett romlani és pusztulni, mikor a ti új tudományotok támada, hogy mered azt mondani, hogy eddig is elveszett volna az ország, ha az ti tudománytok nem tartotta volna? Csak azóta kezdtétek-e tartani, mióta lekezde dőlni?” – teszi fel a kérdést Pázmány Magyarinak. A következő mondatával ironikusan zárja le ezt a gondolatmenetet: „az ti hitetek úgy támogatta az romlandó Magyarország bástyáit, mint az megszállott vár oldalát az ágyúgolyóbisok”. A hitviták alapkérdését, az egész probléma gyökerét ragadja meg azután a Felelet, amikor arra utal, miszerint „soha senki az apostolok idejétől fogva egész 1517 esztendeig azt nem vallotta, amit akkor kezde Luther tanítani. Ha ezért addig volt boldog az ország, míg az mi vallásunkban maradt, akkor kezdett romlani, mikor erről el kezdett térülni, nyilvánvaló dolog, hogy ez nem lehet oka az Istennek újonnan ellenünk felgerjedt haragjának. .. Ha ezért az mi hitünk volna ennek a veszedelemnek oka, nyilva Szent István királytul fogva lött volna veszedelmünk, mert azóta soha egyéb hit és vallás nem volt az mi vallásunknál Magyarországban… De talán azt ítéled, hogy amíg Magyarország bódog lőn, addig nem az mi vallásunkon volt, hanem az tiéteken: hogy Hunyadi János és Mátyás király is az Luther lova farkát tartotta. Ha ezt ítéled, megérdemled tudatlanságodért, hogy az prédikáló székből záp tyúkmonyokkal (tojásokkal – L.Zs.) kergessenek ki”.

Ezt követően Pázmány Mátyás király udvari történetírójának, Antonio Bonfininek Magyar története alapján rövid egyháztörténeti áttekintéssel igyekszik bizonyítani, hogy az Árpád-házi királyok egyértelműen a pápasághoz, a római katolikus egyházhoz tartoztak. (Hivatalosan 1054-ben következett be a szkizma, a nagy egyházszakadás Róma és Bizánc között). De nagy Lajos király itáliai hadjáratai során maga is járt Rómában, Mátyás király pedig Janus Pannonius pécsi püspököt küldte fontos megbízatásokkal az örök városba. Hunyadi János nándorfehérvári diadalában (1456) Kapisztrán János szerepét emeli ki, ezzel hangsúlyozva, hogy a Luther előtti kereszténység – sőt csakis az – vette fel a küzdelmet a török hódítás ellen. A mohácsi katasztrófa példáját is ügyesen használja fel mondanivalója érdekében, a protestantizmus elterjedését és az oszmán-török hódítást szoros kölcsönhatásban mutatva be olvasóinak. A Mohács előtt – 1523-ban és 1525-ben – hozott evangélikus-ellenes országgyűlési artikulusok szerint „az lutherség belépett vala országunkba”, jött is rövidesen a végzetes csapás. De 1526 után még nem maradt itt végleg a hódító, Budáról kivonult, lett volna hát lehetőség a honvédelem újjászervezésére. Ehelyett azonban a magyarság „beljebb gázola az hitnek újításába”, ezzel vonta azután végleg magára Isten haragját, ezért esett el Buda, ezért kerültek a Félhold uralma alá más fontos végvárak is. A Felelet egyik legnagyobb erőssége a rendkívül széles körű egyháztörténeti, teológiai és dogmatikai tájékozottság, ezen a téren tudott a katolikus hitvitázó ellenfele fölé kerekedni. Magyari viszont az aktuális politikai és katonai tennivalókról értekezett gyakorlatiasabban.

A két vitairat voltaképpen kiegészíti egymást, s az ellentétes hitbéli és politikai álláspontok mellett az egyezések sem elhanyagolhatók. Mindkét polemikus a válságos helyzetből kivezető utat kereste, az erkölcsök javítását és az egységes, virágzó magyar állam vágyképét dédelgette. A célhoz vezető utakat és eszközöket azonban alapvetően másként ítélték meg. Nyers, nem egyszer trágár szókimondásuk őszinte krisztusi hitükből és szenvedélyes igazságkeresésükből fakadt. Épp ezáltal válhatott a Pázmány-Magyari összecsapás a 17. századi felekezeti és politikai viták méltó nyitányává, meghatározó erejű szellemi és irodalomtörténeti eseményévé. Egyúttal bizonyítéka annak is, hogy – mai szóhasználattal, az alapvető nemzetstratégiai célt tekintve – az országegyesítés volt mindkettőjük politikai-vallási ténykedésének legfőbb ösztönzője, valamint mind a katolikus Habsburg, mind pedig a protestáns rendi ellenzéki, illetve a református erdélyi oldalon szép számban találunk igaz és jó magyarokat.

Mivel a korábbiakban említett erdélyi események okán – 1603-ban végleg kiűzték a jezsuitákat onnan – szertefoszlottak a katolikus egyház ottani, missziós tevékenységével kapcsolatos remények, Pázmány elöljárói 1603-ban úgy döntöttek, hogy visszahívják az igen agilis magyar jezsuitát a grazi egyetemre. Pázmány 1603 és 1607 között skolasztikus teológiát tanított a stájer főváros univerzitásán Aquinói Szent Tamás Summa theologica című műve alapján. Az első tanévben a három isteni erény – hit, remény, szeretet – taglalása állott a középpontban. A második évfolyamot az „igazságosságról és jogról” szóló morális jellegű előadások töltötték ki. Itt Pázmány a tananyagban számos ponton eltért a Summától, valószínűleg azért, mert a témával kapcsolatban időközben olyan új kérdések merültek fel, amelyek 300 évvel korábban még szóba sem kerültek. Ilyen volt többek között a kereskedelem intézményrendszere, a kölcsön és az uzsora, de szólt e stúdium keretein belül a lopás, rablás és útonállás bűntetteiről, a vámokról, bírósági eljárásokról, a zálogházakról, kamatokról, adásvételi szerződésekről, valamint sok más olyan kérdésről, amelyben egy 17. századi teológusnak elvi állásfoglalásra képesnek kellett lennie. (S tegyük hozzá: Pázmány fejtegetései és magyarázatai ma is nagyon aktuálisak.) A harmadik tanévben a dogmatika egyik alaptétele, kulcskérdése került a középpontba, a megtestesülés tana. A katolikus-protestáns hitvitákban legtöbbet vitatott, legnehezebb tételek kapcsolódtak még ide: a megváltás és az akaratszabadság dogmái, a Krisztus isteni és emberi természetéről szóló tan, valamint a kegyelem érvényesüléséről szóló hittétel. Végül a negyedik év anyagát a szentségekről szóló tanítás alkotta. Itt Pázmány legrészletesebben a dogmatika egyik legfontosabb tételét, „a misében való áldozatot”, a kenyér és bor átlényegülésének kérdését taglalta. A hitviták gyújtópontjában állt ez a tanítás, amely a reformáció svájci irányzatának – s egyéb radikális változatainak – úrvacsoratanával, a kenyér és bor jelképes-szimbolikus értelmezésével állt szemben. Végül Pázmánynak saját egyházán belül a cenzúrával, valamint egyes kollégáival támadt nézeteltérései odavezettek, hogy 1607-ben búcsút mondott a grazi katedrának és visszatért hazájába.

Pázmány grazi évei alatt is belevetette magát a hitviták küzdelmeibe. Az 1600-as évek elején a protestánsok heves támadást indítottak az egyik legnagyobb katolikus tekintély, Bellarmino ellen. Európai méretű polémia bontakozott ki, s ebbe kapcsolódott be Pázmány is latin nyelvű teológiai vitairatával, amelyet Diatriba theologica (Teológiai vitairat) címen tett közzé Grazban 1605-ben. A Diatriba elsősorban arra a kérdésre keresett választ, hogy melyik egyház követi Krisztus tanítását hamisítatlanul, romlatlanul. Pázmány számos tétellel illusztrálta, miszerint az ókeresztény kor egyházatyái és az egyetemes zsinatok ugyanazt vallották, mint az akkori pápa által vezetett egyház, s nem a katolikusok, hanem a protestánsok tértek el a Szent Ágoston által képviselt útról.

1605-ben egy újabb, ezúttal magyar nyelvű könyve is elhagyta a grazi nyomdát: Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága címmel. A mű bevezetésében azt veti papírra Pázmány, hogy ne csodálkozzék az olvasó, „ha néha mi is megélesítjük az penna orrát, megmelegítjük az téntát, amikor ez mostani új tanítókról szólunk és kerek szóval az hamisságot hamisságnak, az hazugságot hazugságnak nevezzük”. Következő művében, az 1606-ban megjelent – természetesen magyar nyelvű – Tíz nyilvánvaló igazság címűben az egyes protestáns felekezetek egymástól eltérő álláspontjait ütközteti, s mivel ők a pápát mondták Antikrisztusnak, most Pázmány megfordította az érveket, s Luther és Kálvin tanítómestereként az ördögöt jelölte meg. Pázmány nagyon jól és behatóan tanulmányozta a nagy protestáns szellemi és kulturális központok, Wittenberg, Lipcse, Jéna, Genf s egyéb városok nyomdáinak kiadványait. Egy máig is megszívlelendő és követendő hagyomány alapjait vetette meg azzal, hogy ő volt az első magyar katolikus hitvitázó, aki az ellenfelek álláspontját eredetiben is mélyrehatóan tanulmányozta. (Ez is egy fontos és követendő történelmi hagyomány nekünk, kései utódoknak).

A harcos, „szeges írások” mellett azonban lágyabb húrokat is megpendített szépírói alkotásaiban. Szintén 1606-ban jelent meg Keresztyéni imádságoskönyve, amelyet egy magyar nemesasszonynak, Hethesi Pethe Lászlóné Kapi Annának a kérésére írt. Ennek a polemizáló jellegű írásnak az alapkérdése a következő: vajon tartozik-e „a keresztyén ember oly dolgokat is hinni, amelyek az írásban nincsenek?” Válasza természetesen igenlő, s a tradícióra utal, mondván, hogy már maga az is hagyomány, hogy a Biblia Isten szava. Ha pedig e helyen a Szentíráson kívüli tradíció helytálló, akkor ilyeneket szerinte másutt is el lehet fogadni. Hagyomány például a karácsony és a húsvét ünneppé nyilvánítása, továbbá számos olyan norma és hiedelem, amely nincs ugyan szó szerint a Bibliában, mégis általánosan elfogadott, vitán felül álló, az evidencia erejével bíró közös keresztény motívum. Pázmány másik indoka protestáns ellenfeleivel szemben az, hogy a Biblia szövege sem mindenütt egyértelmű, így számos esetben elkerülhetetlen a Szentíráson kívüli adatok és magyarázatok felhasználása. Pázmány egyetlen példáját megemlítve az Imádságoskönyvből „Krisztusnak ama rövid mondásárul: Ez az én testem, kétszáz különböző magyarázatot olvastam az atyafiak írásaiban…” Végkövetkeztetése pedig ez: „Ha a római gyülekezet nem igaz anyaszentegyház és az ő tudománya tévelygés, nyilván következik, hogy az apostolok halála után, egész 1517-ik esztendeig nem volt e világon igaz hit és igaz anyaszentegyház, és így mindnyájan a szent mártírok, doktorok és keresztyének az anyaszentegyház kívül levén, elkárhoztak, a pokol kapui hatalmat vöttek az igaz anyaszentegyházon. Ezek pedig nyilván ellenkeznek az Isten ígéretivel és atyai gondviselésével”.

Ilyen előzmények után írta meg 1607-ben Pázmány Keresztyéni felelet a megdicsőült szentek tiszteletirül, értünk való könyörgésekrül, és segítségül hívásokról című vitairatát, amelyet – miként a cím is jelzi ezt – egyetlen kérdés megválaszolásának és elemzésének szánt: a protestánsok által elvetett szentek iránti közbenjárásnak. A katolikus álláspont lényegét tömören összegzi Pázmány Péter e könyvecskéjében ekképpen: a római eklézsia „semminemű isteni tiszteletet nem tulajdonít” sem a szenteknek, sem a pápának, az irántuk megnyilvánuló megbecsülés nem isteni jellegű, s a segítségül hívás nem azonos az imádással.

16-17. században vallás és politika szétválaszthatatlanul összefonódott, a „religio”a legszélesebb értelemben vett közügy, sőt az egyén legfőbb identitástudat-meghatározó tényezője volt. Minden más, regionális-helyi, etnikai önazonosságtudati ismérv csak ez után következett. (Többek között ezért is teljesen anakronisztikus és értelmetlen törekvés a modern nacionalizmus ideológiáját visszavetíteni a 17. századba vagy még korábbi időszakra, azon egyszerű oknál fogva, hogy az akkor még nem is létezett). A 17. század elején a Habsburg Birodalom ún. osztrák örökös tartományi felében – Madách Az ember tragédiája című drámai költeménye prágai színéből jól ismert – II. Rudolf (1576-1608) erőteljes ellenreformációs politikába kezdett. Számos városból elűzték az evangélikusokat, s tiltották szabad vallásgyakorlásukat. II. Rudolf – magyar királyként I. Rudolf néven uralkodott – az állami vezetésben kizárólag katolikusokra támaszkodott, diplomáciai kapcsolatait pedig a katolikus nagyhatalmak, Spanyolország és a Vatikán irányvonalához kötötte. Magyarországon ellenben igen nehéz volt ezt a politikai és vallási törekvést érvényesítenie, hiszen az arisztokrata politikusok túlnyomó többsége református, illetve evangélikus volt, a protestánsok aránya pedig országos átlagban meghaladta a 80%-ot is. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a rebellióra mindig hajlamos és az abszolutista törekvések ellen – európai kortársaihoz hasonlóan – mindenkor lázadó (alkotmányjogilag az 1222. évi Aranybulla nevezetes 31. cikkelyére, az ellenállási záradékra, teológiai megközelítésben pedig Kálvin „zsarnokölési tan”-ára hivatkozó) protestáns magyar rendek mögött a 17. században ott álltak az ugyancsak református erdélyi fejedelmek a maguk katonai erejével és a Török Birodalom kétes értékű pártfogásával. A rekatolizációs politika kezdetekor tehát az uralkodó csak a katolikus főpapokra számíthatott birodalma magyarországi felében. 1607. július 4-én Mátyás főherceg, aki ekkor már ténylegesen átvette a beteg II. Rudolftól Magyarország kormányzását, Pázmány legfőbb hazai pártfogóját, Forgách Ferenc püspököt nevezte ki esztergomi érsekké. Forgách hajlíthatatlan, semmiféle kompromisszumot kötni nem akaró, fanatikus híve volt egyházának. Elvetette a Bocskai-felkelést lezáró 1606. évi bécsi békét és végsőkig tiltakozott a protestánsok számára megadott szabad vallásgyakorlat ellen. Akár a fegyveres fellépést is helyeselte a vallási viták eldöntését illetően.

Ebbe a feszült, heves vitáktól izzó politikai küzdelembe került a Grazból visszatérő Pázmány 1607 nyarán. A nemesi származású jezsuitában azonban már kezdettől fogva az a meggyőződés alakult ki, miszerint Forgách érsek merev álláspontja a katolikus egyház kárára válik, és maga ellen fordít minden hazai politikai erőt. 1608 nyarán a magyar rendekkel kötendő kompromisszumon munkálkodó Mátyás főherceg – utóbb II. Mátyás (1608-1613) néven király – véleményt kért több főpaptól azt a kérdést illetően, hogy egy hithű katolikus uralkodó adhat-e vallásszabadságot a birodalmában élő protestánsoknak. A válaszadásra kért öt főpap közül négy egyértelműen elvetette ezt a gondolatot, egyedül Pázmány vélekedett másként. Pázmány véleménye e kérdésben a tőle már megszokott logikus okfejtésre épült. 1608-as írásában 11 pontban foglalta össze a vallásszabadság megadásának ellenérveit, viszont 21 okot említett a tolerancia megadása mellett. Egész érvrendszere, a tartalmi súlyozás is egyértelműen azt mutatja, miszerint a vallásszabadság szentesítése mellett kell döntenie az uralkodónak. Egyik fő érve a megadás mellett így hangzik: „A magyarok a törökkel és a tatárokkal nagy és szoros szövetségben vannak, és inkább alávetnék magukat a törököknek, semhogy vallásszabadságuktól megfosztani engedjék magukat”. Több katolikus teológus, illetve uralkodó számára úgy vetődött fel ez a kérdés, hogy a két fő ellenség, a „pogányság és protestantizmus” közül melyik a rosszabb, illetve úgy vélték, nem is kell közöttük különbséget tenni. Pázmány mindenkor határozottan és következetesen tiltakozott e fanatikus álláspont ellen, és markánsan szétválasztotta az iszlámot és a protestantizmust. Politikai nézeteit talán beadványának 6. pontja foglalja össze a legtömörebben: az országtól távol élőknek könnyű mereven a vallásszabadság ellen nyilatkozniuk, de ha itt lennének, ők is másként vélekednének e kérdésben. Ez az érvelés is bizonyítja, miszerint Pázmány nem elvont, spekulatív módon, teoretikus alapállásból, „íróasztal mellől” közelített a problémához, hanem nagyon is empirikus szemlélettel, a politikai gyakorlat és az erőviszonyok reális mérlegelésével alkotott arról véleményt.

A politikai életben először azzal keltett feltűnést – fogalmazhatnánk úgy is: kisebb botrányt okozott – hogy az 1608-as országgyűlésen a protestánsoknak adott engedmények ellen tiltakozó klérushoz Pázmány, mint a jezsuita rend küldötte, nem csatlakozott. Másik meghökkentő, kezdeti politikai lépése az volt, hogy az abszolút királyi hatalom ellenében ő a rendek követeléseinek elismerése, annak jogossága mellett döntött, tehát a rendi dualizmus rendszerét védelmezte. Miként saját maga megfogalmazta. „Az nemességnek is privilégiomit szeretem és tehetségem szerint oltalmazom”. Pázmány egész közéleti pályafutása során – 1637-ben bekövetkezett haláláig – kompromisszumos megoldásra törekedett a politikában, s az ideális kormányzati formának a rendek és az uralkodó közötti politikai egyensúlyt tekintette. Ezért hangsúlyozta írásaiban, prédikációiban és egyetemi előadásaiban a törvényesség és a törvénytisztelet fontosságát, amely mindkét felet, a rendeket és a királyt egyaránt kötelezi. Természetesen csak ilyen légkör biztosíthatott számára megfelelő teret ahhoz, hogy szellemi fegyverekkel, érveléssel, vitával és meggyőzéssel, szóval, tollal és iskolák alapításával érje el a magyar nemesség rekatolizálását.

A 17. század első harmadának fejleményei igazolták koncepciójának helyességét. A rendi privilégiumok erődszerű bástyafalain, amelyeken korábban mind a fegyverek, mind a jog ereje megtört, a meggyőzés, a józan logikai és teológiai érvelés szavai áthatoltak, s megkezdődött előbb a főurak, majd később a köznemesség – akik szervitori viszonyban álltak az arisztokráciával, noha jogilag, elvi síkon ugyanazokkal a privilégiumokkal rendelkeztek, miként ezt Webőczy nevezetes Tripartitumának (Hármaskönyv) „primae nonusa” is rögzíti – áttérésének nagy sorozata. A hagyomány 30 olyan főrangú családról beszél, akik az ő hatására tértek vissza a katolikus egyházba. Többek között olyan nevezetes, történelmi famíliák, mint az Eszterházyak, Erdődyek, Pálffyak, Apponyiak, Thurzók és Zrínyiek is. Ez utóbbi család esetében a költő, hadvezér és politikus Zrínyi Miklós, a Szigeti veszedelem című eposz szerzőjének édesapja, Zrínyi György volt az, aki rekatolizált.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info