Az európai hatalmi alapképlet a következő volt a mondott időszakban: a 16. század első felében kezdődik a spanyol Habsburg és a francia Valois dinasztia nagy összecsapása Nyugat-Európában és a Mediterráneum nyugati felében a hegemónia kivívásáért. (A história különös fintora, hogy az utóbb a közép-európai osztrák Habsburg-monarchia alapítójává lett I. Ferdinánd, aki a spanyolországi Alcala városában született 1504-ben, s eredetileg a spanyol trón örökösének szánták, egész identitását, érdeklődési körét és mentalitását tekintve spanyol volt; nem is tanult meg tisztességesen más nyelven, mint spanyolul és franciául, s titkos vágya még 1526-ban is az volt, hogy bátyja, V. Károly császár és spanyol király megkönyörül rajta, és legalább valamelyik napfényes itáliai tartományba helyezi át a zordon, északi Ausztria helyett.) A nagyhatalmi összecsapás fő területe Itáliában volt, ahol V. Károly (1516-1556) és I. Ferenc (1515-1547) francia király végzetes háborúskodásba kezdett, amelynek következményeként Spanyolország főhatalommá válik egy évszázadra, s ennek folyományaként Franciaország „legkeresztényibb” királyai szövetkeznek a Török Birodalommal a Habsburg-világhatalom ellen. Hogy az egész ügyet világpolitikai perspektívába helyezzük, megemlítendő még, hogy Magyarország „természetes szövetségese”, Perzsia is épp ekkortájt szenved végzetes vereséget messze keleten a törököktől. I. Szelim szultán seregei 1514-ben Csaldiránnál arattak hatalmas győzelmet a vallásilag „testvérnek” számító – igaz, a törökök az iszlám szunnita, míg a perzsák annak siíta irányzatához tartoztak – Izmail sah hadai felett. (Ezek után ki-ki könnyen beláthatja, hogy az adott külpolitikai helyzetben mennyi esélye volt Mohácsnál az évi néhány százezer arany forint költségvetési bevétellel gazdálkodó magyar államnak az 1525-1526. évben 9,5 millió arany bevételt realizáló Török Birodalommal szemben. Az sem mellékes körülmény, hogy Mátyás is csupán akkor tudott maximálisan olykor évi 1 millió arany kincstári bevételre szert tenni, amikor a meghódított gazdag osztrák, cseh és morva városok adói is őt gazdagították.)

Az 1520-as évek elején pápává választott firenzei Medici-sarj VII. Kelemen (1523-1534) jóval veszélyesebbnek ítélte meg – egyébként teljesen realista módon – Itáliára nézve, pontosabban a pápai világi uralom szempontjából a spanyolok nagyhatalmi törekvéseit a franciákénál. Éppen ezért 1525 januárjában titkos tárgyalásokat kezdett I. Ferenc királlyal, azonban a pápa balszerencséjére a francia uralkodó egy hónappal később, a lovagkor utolsó csatájában, 1525. február 24-én Paviánál katasztrofális vereséget szenvedett V. Károlytól. A helyzetet súlyosbította, hogy maga I. Ferenc is spanyol fogságba esett. A győztes császár 1526. január 14-én rákényszerítette a fogoly királyra a madridi békét, amelyben I. Ferencnek többek között le kellett mondania a már 1477 óta Franciaországhoz tartozó Burgundiáról és valamennyi észak-itáliai területi igényéről. Természetesen fogságából szabadulva 1526 márciusában, a francia határ átlépése után I. Ferenc azonnal semmisnek nyilvánította a Madridban rákényszerített békét, s saját vesztére épp VII. Kelemen pápa sietett a segítségére: a fogságban kikényszerített egyezményt érvénytelennek nyilvánította. Egyébiránt I. Ferenc spanyol fogságából szabadulva rögvest megfogalmazta új külpolitikai elgondolását, amely Magyarország sorsát és jövőjét is a legközvetlenebbül érinti majd az elkövetkező bő másfél évszázadban. Eszerint „a törökök lefoglalják a császárt és biztonságot hoznak valamennyi fejedelemnek.” Miként erre Szakály Ferenc felhívta a figyelmet, e megejtően nyílt mondatra érdemes odafigyelnünk, hiszen nem más, mint a francia külpolitika évszázadokig érvényes alaptétele. Vagyis egész Európa számára az ő ellensége, a Habsburg-császár a fő veszély. Európa békéjéért nem is kell mást tenni, mint ezt az „első számú közellenséget” visszaszorítani, s így a szultán egyenesen békemissziót teljesít azáltal, hogy ostromolja a Habsburg Birodalom keleti bástyáit. (Ez éppen Magyarország lesz Mohács után.) Ennek a koncepciónak a lényege tehát: a „jó”, a békehozó az, aki tehermentesíti Franciaországot, a „rossz”, a békebontó az, aki a Habsburgok mellé áll.

E koncepció logikus folyományaként 1526 májusában Cognac városában új, császárellenes liga köttetett, amelynek Franciaországon kívül a Pápai Állam, Milánó, Firenze, Velence, továbbá Anglia és az Oszmán Birodalom voltak a tagjai. V. Károly a cognaci liga létrehozására természetesen újabb itáliai hadjárattal válaszolt: sorra foglalta el Észak- és Közép-Itália városait, köztük a két legfontosabbat, Milánót és Firenzét is. VII. Kelemen 120 ezer ezer aranyforinton vásárolta meg a békét V. Károlytól, de alaposan tévedett, amikor azt hitte, ezen az áron valóban békét teremtett Itáliában. A Bourbon Károly által vezetett spanyol-német hadseregben – mint általában a korszakban mindig – gondok támadtak a zsold kifizetésével kapcsolatban. Hiába, már a 15. század végén megállapította a francia szolgálatba szegődött itáliai zsoldosvezér, Gian-Giapoco Trivulzio, miszerint „a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és még egyszer pénz”. (E szállóigévé vált mondást aztán utóbb tévesen Montecuccoli szájába adta a kései utókor.) Így aztán a fővezér a temérdek kinccsel kecsegtető pápai székváros, Róma ellen vezényelte ármádiáját. Minthogy a katolikus V. Károly seregében igen szép számban szolgáltak lutheránus német zsoldosok is, számukra adott volt az ideológiai alap is: voltaképpen ők csak a „bűnös” pápaságot, illetve a katolikus egyházat büntetik meg. A katolikus spanyol hadfiaknak sem voltak azonban vallási kételyeik: a várható gazdag préda reménye minden felekezeti ellentétet felülírt.

1527. május 6-án indult a 35 ezer főnyi császári sereg támadása Róma ellen. A védők összlétszáma mintegy 5 ezer fő lehetett. Megkezdődött a „sacco di Roma”, azaz Róma kifosztása. V. Károly zsoldosai szinte az utolsó emberig levágták a Renzo di Ceri vezette védősereg embereit, ráadásul a rómaiak balszerencséjére egy olasz muskétás – a hagyomány szerint állítólag maga a híres ötvös és festőművész, Benvenuto Cellini – halálosan megsebesítette Bourbon Károly fővezért, ennek következtében aztán elszabadultak a zsoldosok gyilkos indulatai, s többé nem volt senki, aki kordában tudta volna tartani őket. Ráadásul 1527. május 7-én hajnalban a spanyol és német hadfiak összeverekedtek a zsákmányon: ezután már egymást is irtották a római védőkön és polgárokon túl. Háromnapos szabadrablás és kegyetlenkedés kezdődött. Kifosztották Róma palotáit, templomait és a gazdag pápai sírokat. II. Gyula holttestének ujjáról leráncigálták az aranygyűrűt, kardinálisok ruháit öltötték magukra a martalócok, s így vonultak végig részegen, fáklyafénynél Róma utcáin. Forrásaink szerint az egyik zsoldos a pápa tiaráját rakta a fejére. Feldúlták Szent Péter sírját is. Válogatás nélkül erőszakoltak meg és kényszerítettek prostitúcióra előkelő római nőket és apácákat. Sarcot vetettek ki gazdag polgárokra vagy kínvallatásnak vetették alá őket, hogy feltételezetten elrejtett kincseiket átadják a martalóc hordának. A legcsekélyebb ellenállást tanúsítókat azonnal legyilkolták, de puszta kedvtelésből is kioltottak emberi életeket. Az egyik legelvetemültebb és leggátlástalanabb harácsoló maga a császári lovasság parancsnoka Ferrante Gonzaga herceg volt, aki saját édesanyjának palotájában rendezte be főhadiszállását. Isabella Gonzaga gazdag római patrícius menekültek tömegeit fogadta be házába. Fia ezektől szedett be váltságdíjként 10 ezer aranyforintot. Összességében a „sacco di Roma” mérlege: a császári martalóchad mintegy 20 millió aranyforint értékű zsákmányt rabolt össze, illetve felbecsülhetetlen értékű műkincseket semmisítettek meg, továbbá lemészároltak hozzávetőleg 30 ezer polgári lakost.

VII. Kelemen pápa a titkos Borgó-átjárón keresztül legszűkebb kíséretével a Szent Péter-székesegyházból még május 6-án az Angyalvárba menekült, talán ennek köszönhette életét, Hadrianus császár egykori mauzóleuma ugyanis jól védhető erődítmény volt. Itt Benvenuto Cellini is részt vett a védelem megszervezésében és irányításában. A „sacco di Roma” a reneszánsz kori káprázatos Róma végét jelentette. Maga a pápa is elkeseredetten szemlélte az „örök város” pusztulását. Végül 1527. június 6-án megadta magát. A kapitulációs feltételek között szerepelt 800 ezer aranyforint megfizetése, továbbá az Egyházi Állam területének megcsonkítása, vagyis Ostia kikötőjének, továbbá Modena, Párma és Piacenza városainak átengedése a császár számára. VII. Kelemen megpróbáltatásai ezzel azonban még korántsem értek véget: még fél évig V. Károly foglya maradt, míg végre Orvietóba szökött, magába Rómába azonban csak 1528 őszén tért vissza.

Végül is V. Károly és VII. Kelemen kétéves háborúját az 1529. június 29-én aláírt barcelonai béke zárta le. Ennek értelmében a pápa zavartalanul elláthatta egyházfői teendőit, a császári haderő véglegesen kivonult az Egyházi Állam területéről, sőt az több tartománnyal gyarapodott is. A katolikus Habsburg V. Károly és a katolikus egyház feje, VII. Kelemen konfliktusa lezárult. 1529-ben azonban már nem lehetett ott folytatnia a pápának az európai hatalmi politikában betöltött szerepét, mint 1527-ben. Végérvényesen és feltétel nélkül a császári politikát kellett kiszolgálnia. A „sacco di Roma” egyebek mellett azzal a fontos történelmi tanulsággal is szolgál, hogy a nagyhatalmi politikában soha nem léteztek értékek, morális, spirituális jellegű megfontolások, hanem csak és kizárólag a rideg evilági – éppen aktuális – érdekek. Ezek a 16. században dinasztikus-birodalmi jellegűek voltak, aztán a későbbi századok során átalakultak nemzeti, gazdasági-pénzügyi, illetve multinacionális cégcsoport jellegű érdekekké. Ezek akár össze is fonódhattak. Többek között ezért is nevetséges történetileg, amikor az Egyesült Államok gátlástalanul agresszív, világhódító politikáját 1941 óta különféle humanista és moralizáló jelszavak hangoztatásával igyekszik a tömegek számára eladhatóvá, ideológiailag piacképessé tenni.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info