 |
Unos-untalan visszaköszönő közhely a napi hivatalosság részéről, mind Magyarországon (ld. a minapi, ex-III/II-es Martonyi nyilatkozatát), mind a Versailles-ban kreált utódállamokban, hogy a trianoni, illetve az 1947. évi második párizsi békediktátum rendelkezéseit - legalábbis, ami hazánk államhatárait, valamint a Kárpát-medencei magyarság szétdaraboltságát és jövőjét illeti - örök érvényűeknek kell elismernünk. Vagyis e gondolatmenet alapján felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki nemzettársainknak tétlenül, impotens, sehová nem vezető határon inneni és túli parlamenti és kormányzati szócséplések passzív meghallgatásával kell várnia a csodát: egyszer majd csak kegyeskednek az idegen, elnyomó államok vezetői a területükön élő magyaroknak kollektív nemzetiségi jogokat s autonómiát adni. Teszik ezt akkor, amikor a 21. század eleji európai nemzeti reneszánsz idején a skótok, walesiek, flamandok, katalánok, baszkok egyre erőteljesebben küzdenek önrendelkezési jogaikért, sőt, nemzeti függetlenségükért. A másik, nagy karriert befutott politikai klisének pedig az számít manapság, hogy gyarmatosítóinknak feltétel nélküli, szolgai engedelmességgel tartozunk, s a ránk kényszerített kamatrabszolgaság igáját vígan, könnyed eleganciával kell húznunk mindhalálig.
Ezen gondolatok különös időszerűségét az adja, hogy 404 esztendeje, 1606. június 23-án írták alá az első sikeres Habsburg- és abszolutizmusellenes, Bocskai István vezette szabadságharcunkat lezáró bécsi békét. Köztudatunkban, valamint nemzeti emlékezetünkben megkérgesedett közhely, hogy Mátyás (1458-1490) királyunk óta minden háborúnkat és szabadságharcunkat elveszítettük, ami természetesen ilyen sarkított formában egyszerűen történelmi valótlanság. (Külön elemzés tárgya lehetne, hogy ez az "örök vesztesek vagyunk, mert minden és mindenki összeesküdött ellenünk eltiprásunkra" frusztrált múltszemlélet mennyiben járult hozzá 20. századi tragédiáinkhoz, illetve ahhoz a tragikus történelmi úttévesztéshez, amelynek minden következményét hatványozottan kell elszenvednünk napjainkban).
A Magyar Királyság a 16. század elején két világhatalom, az iszlám oszmán-török és a katolikus-keresztény Habsburg ütközőzónájába került. E történelmi ténynek elkerülhetetlen következménye lett - a magyar diplomácia minden erőfeszítése és elszánt törekvése ellenére -, hogy hazánk területe előbb-utóbb hadszíntérré válik, illetve a két korabeli "szuperhatalom" egyikével valamiféle modus vivendit, szövetségesi, perszonáluniós vagy konföderációs viszonyt kell kialakítanunk, s a korábbi teljes állami szuverenitás nem tartható meg a jövőben. Az adott geopolitikai és katonai viszonyokat tekintve ez azt jelentette, hogy az ún. királyi Magyarország 1541-ben (a kettős királyság időszakát is beszámítva 1526-ban) Habsburg, a majdani Erdélyi Fejedelemség pedig török védnökség alá helyezkedett. (Talán minden kedves olvasónk számára evidencia, hogy a szerző részéről semmiféle Habsburg- vagy törökbarát politikai irányvonal "mentegetéséről" nincsen szó, egyszerűen csak rideg, történelmi tények megállapítására és mérlegelésére hagyatkozik).
A 16-17. századi magyar politikai elit - akár erdélyi, török-párti, akár királyságbeli, Habsburg-hű államférfiakról van szó - legfőbb célkitűzése az országegyesítés és a "pogány" török kiűzése volt. Minden felelős politikai tényező ideiglenes állapotnak, s belátható történelmi időn belül megszüntetendőnek és megszüntethetőnek tartotta a középkori Magyar Királyság háromfelé szakított állapotát. Sajnálatos, hogy 1945 óta a magyarországi politikai vezető réteg örök érvényűnek (Hérakleitosz szerint csak egyetlen változatlan dolog van a világon, nevezetesen az, hogy minden változik) és megváltoztathatatlannak tekinti a trianoni "rendezést", noha azóta csak 90 év telt el, ezzel szemben a török hódoltság felszámolására csaknem kétszer ennyi idő elmúltával került sor, a 17. század végén ugyanis nemesi elitünk még nem szenvedett a történelmi amnézia vészterhes kórjában, annak köszönhetően, hogy emlékezetében 150 év után is elevenen és töretlenül élt az egy és oszthatatlan magyar állam politikai eszméje.
Az első reális, győzelmet ígérő történelmi lehetőség az országegyesítésre és a török kiűzésére a tizenötéves háború (1591-1606) kirobbanásával ékezett el. A Habsburg-hatalomnak sikerült megnyernie 1595-ben szövetségesül - a német birodalmi rendek katonai és pénzügyi támogatásán túl - Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet, továbbá a két oláh fejedelemséget, Moldvát és Havasalföldet is. A kezdeti sikerek (a Dunántúl nagy részének - Esztergom, Győr, Veszprém, Tihany - visszafoglalása, az 1595. évi gyurgyevói ütközet stb.) után azonban felülkerekedett a török haderő, s a nagy reményekkel indult felszabadító háború az elhúzódó hadműveletek és a zsoldosok garázdálkodásai nyomán mérhetetlen kínszenvedést zúdított az ország népére, olyannyira, hogy a magyarság demográfiai katasztrófájának kezdetét is jelentette, hiszen a korábbi Kárpát-medencei 75-80%-os többségi arányunk ekkortól fogyatkozik majd meg vészesen, s a 18. század végére az államalkotó nemzet csupán 40%-át teszi ki hazánk lakosságának. A háborús pusztítás súlyos pénzügyi, valamint utánpótlási és ellátási gondokkal járt együtt, illetve azok következményeként jelentkezett.
A 16-17. század fordulója a magyarországi háború mellett - annak kimenetelét döntően befolyásoló - nagy világpolitikai paradigmaváltást is magával hozott. Nyugat-Európában a németalföldi szabadságharc (1566-1609) és a spanyol Nagy Armadának az angoloktól elszenvedett veresége (1588) már a spanyol világbirodalom hanyatlását, s a 17. század új nagyhatalmai, Anglia, Hollandia és Franciaország európai, illetve a világtengerek feletti hegemónia megszerzésére irányuló törekvéseinek kezdetét jelentették.(Paradox módon éppen ekkor volt területileg a legnagyobb kiterjedésű II. Fülöp impériuma, hiszen 1580 és 1640 között Portugália és annak gyarmatai - köztük Brazília - is uralma alá tartoztak.) A tizenötéves háborúnak köszönhetően az osztrák Habsburgok államadóssága sok millióval megnövekedett. A hajdani hitelezők, a Fuggerek, a dél-német és itáliai bankházak az említett nagyhatalmi és világgazdasági átrendeződés során és a spanyol birodalom fizetésképtelensége miatt tönkrementek, így kivonultak az európai hitelpiacról. A korábbi vezető pénzembereket a Habsburgokkal ellenséges hollandiai és angliai tőkések váltották fel. A századfordulóra tehát a dinasztiának csak a kispénzű hazai bankárok, illetve a jelentős összegeket kölcsönző osztrák, cseh, morva és magyar arisztokrácia állt rendelkezésére. A Habsburgok azonban ezen kölcsönöket csak a zálogösszegnél jóval többet érő és busásan jövedelmező koronabirtokok elzálogosítása révén kaphatták meg. Éppen ezért 1600 táján a bécsi udvar egyre-másra indított koncepciós pereket koholt vádak alapján tekintélyes és gazdag magyar főurak ellen (bár a történet úgy teljes, ha azt is leszögezzük, hogy e perek egy részénél kimutathatók voltak olyan valódi bűnök is, mint vérfertőző házasság, hatalmaskodás stb.) abból a célból, hogy a zálogba adott kincstári birtokokat a zálogösszeg visszafizetése nélkül is újra birtokba vehesse az uralkodó, ellenállás esetén pedig felségárulási, bűnvádi eljárást indítottak. Ez utóbbi esetben a büntetés fej- és jószágvesztés volt, vagyis halálos ítélet vagyonelkobzással, ami növelte a kincstár bevételeit. (E több évszázados jogtörténeti kuriózum és ítélkezési gyakorlat felelevenítése napjainkban - az ultraliberális-neobolsevista diktatúra főszereplői bűnösségének megállapítása után - igencsak üdvös, nemzeti érdekeket szolgálna, nem is szólva azonnali, általános közhangulat-javító hatásáról).
A főúri ellenzék létrejöttét segítette elő a Habsburg-dinasztia abszolutisztikus politikája is. A 16-17. századi nyugat-európai országokban a modern kori hatalomgyakorlást előkészítő abszolutizmus bevezetésére szinte mindenütt sor került. Az uralkodónak és a központi, hivatali apparátusnak szinte korlátlan hatalmat biztosító rendszer kiépítése Spanyolországban, Franciaországban, Ausztriában is a rendekkel - elsősorban a nemességgel - való súlyos összeütközések, nem egyszer fegyveres harcok árán ment végbe. Magyarországon ezt fokozta, hogy az uralkodó család idegen nemzetiségű, német volt, vagyis a nemesség és a királyi hatalom konfliktusát árnyalta a "nemzeti" ellentét is. A Habsburg-házbeli uralkodók a központi hivatalok élére többnyire osztrák, cseh és olasz származású kegyenceiket állították, ugyanez volt a helyzet a magyarországi stratégiai fontosságú végvárak parancsnoki tisztségeinek esetében is. Mindezt tetézte Bécs erőszakos, rekatolizációs valláspolitikája is. A reformáció 16. századi sikertörténete hatására megszerveződött a katolikus ellenreformáció is. A tridenti zsinat (1545-1563) után Róma és legfőbb világi hatalmi támasza, a Habsburg-impérium általános ellentámadást indított a protestánsok rekatolizálása érdekében. Hazánkban a 16. század végére a nemesség, a mezővárosi parasztpolgárság, a vitézlő rend (szabad állapotú, végvári katonák), a jobbágyság és a szabad katonai elem, a hajdúk túlnyomórészt - Kálvin tanításait követve - református vallásúakká váltak. Így az udvar által indított ellenreformáció - a katolikus klérus kivételével - minden társadalmi csoport soraiban elementáris erejű tiltakozást és ellenállást váltott ki. Különösen az I. Rudolf (1576-1608) király által támogatott erőszakos templomfoglalások hatására érlelődött a fegyveres ellenállás gondolata. Ráadásul az 1604. évi országgyűlés végzései közé a leendő uralkodó, Mátyás főherceg utasítására a kancellárián behamisítottak egy törvénycikket, melyet a XXII. számmal láttak el. Eszerint az országgyűlésen történt vallási villongások miatt, valamint az uralkodó katolikus vallása okán a jövőben tilos a vallás ügyét ott bárkinek is felvetnie. A hamisítás tényének nyilvánosságra kerülése a szikrát jelentette az elégedetlenség lángjának fellobbanásához. Később Bocskai István így ír erről az 1605. évi szerencsi országgyűlésre szóló meghívójában: "A császár... hazánk törvényei és jogai ellenére, önhatalmúlag, anélkül hogy erről az ország rendjei tudtak volna, az országgyűlési végzések végére egy elviselhetetlen, szabad embernek elfogadhatatlan, ún. törvényt függesztett és íratott oda, mely ha érvényben van üdvünk és életünk kétségtelen veszedelme, pusztulása, s a biztos halál vár."
A fizetetlen vallon, német, olasz zsoldosok és a magyar hajdúk garázdálkodása, fosztogatásai, horrorisztikus kegyetlenkedései a közbiztonság teljes megsemmisülését eredményezték, általánossá vált a létbizonytalanság, így a bestiális kegyetlenséggel legyilkolt, megcsonkított, földönfutó emberek látványa a kor valóságának természetes velejárója volt. Kortárs történetírók művei olyasféle rémségekről tudósítanak, miszerint a császári tábornok, az egyébként zene- és művészetkedvelő olasz Basta dúlása idején Erdélyben a törökök kegyetlenkedéseivel párhuzamosan, vallon és német zsoldosok fosztogatták a parasztokat, s ennek következményeként soha nem látott ínség gyötörte és tizedelte meg a föld népét.1603 nyarán Hunyad vármegyében "oly nagy éhség támada, hogy a lovak és ökrök az mely búzát vagy kölest megették és kiganéjolták, az szegény éh paraszt emberek... mosták ki, azt törték és őrölték, az holt lovak, ökrök csontjait megégetvén, együtt tették lisztté és azt sütötték, ették... Az akasztott embereket egynéhány helyeken lelopták az fáról, megették az éh emberek. Egyik atyafi az másikat megette, ez is bizonyos... Sármaságon az anyját az fia megsütötte, főzte, megette... Besztercén az temetőt őrzeni embereket állattanak, mert az mely halottat nappal eltemettenek, éjjel kiásták, ellopták, megették." De a királyi Magyarországon is hasonló volt a helyzet, sőt, itt még az országgyűlési végzések is mint "a baromnál alább valóról és pestisről" beszéltek a garázdálkodó hajdúkról, továbbá ismételten rendelkeztek a kiirtásukról.
Az országos, minden társadalmi rendre és csoportra kiterjedő elégedetlenség vezetett végül 1604-ben a Bocskai István vezette szabadságharc kirobbanásához. Bocskai maga korábban Habsburg-hű főrend volt, sőt, főszerepet játszott - az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond egyik gyámjaként - abban, hogy Erdély, szakítva korábbi, török orientációjú külpolitikájával, a Habsburg Birodalommal kötött szövetséget, az ellenzéki, török párt vezetőit pedig 1594-ben kivégezték. Később azonban Bocskai szembe került I. Rudolffal, sőt, Prágában az uralkodó több mint egy évig tartó "tisztes fogság"-ra vetette, s a bihari főúr keserűen vonult vissza 1602-ben, szabadulása után családi birtokára. Látva az ország minden rendű és rangú lakóinak sanyarú állapotát, s az elhúzódó tizenötéves háború pusztításait, továbbá a Bécs által a magyar rendi alkotmány és a protestánsok ellen intézett támadásokat, úgy döntött, hogy a szabadságharc élére áll. A Habsburg-párti mágnások, valamint a katolikus klérus, majd a későbbiekben az udvari történetírók Bocskait egyszerűen a törvényesen megkoronázott uralkodó elleni lázadónak tekintették, rendi-függetlenségi harcát pedig rebelliónak. A Bocskai-szabadságharc (1604-1606) azonban mind jogilag, mind vallásilag teljes mértékben törvényes megmozdulásnak, mi több, a nemzet önvédelmi létharcának tekinthető. Történelmi alkotmányunk, a II. András (1205-1235) által kiadott 1222. évi Aranybulla 31. cikkelye deklarálja a rendek ellenállási jogát, a ius resistendit: "Azt is elrendeltük - mondja a törvény szövege a király nevében -, hogy ha mi vagy utódaink közül valaki valamely időben ezen rendelkezéseink (ti. az ország önállóságát és a rendek szabadságjogait garantáló végzések - L Zs.) ellen akarna cselekedni, ennek az oklevélnek erejénél fogva mind a püspököknek, mind a többi jobbágyoknak (a 13. század elején a szó jelentése: báró, főúr - L Zs.) és országunk nemeseinek, együttesen és külön-külön, a jelenben és a jövőben mindörökké szabadságukban álljon, hogy a hűtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenállhassanak és ellentmondhassanak." A külföldön tanult református prédikátorok pedig elterjesztették Kálvin ellenállási tanát és az azt továbbfejlesztő Béza-féle elveket. Ezek szerint a királyok Isten kegyelméből uralkodnak ugyan, de amennyiben megszegik az isteni és az emberi törvényeket, megfoszthatók a hatalomtól. A zsarnok uralkodótól való megszabadulásnak két módja létezik: az egyik, amikor Isten küld szabadítót, a másik a magisztrátusok (választott testületek) közbelépése által valósul meg. Magyarországon az első lehetőség realizálódott, hiszen Bocskaiban mindenki az isteni szabadítót látta, s a szabadságharchoz azonnal csatlakozott református prédikátorok az európai protestáns egyházak történetéből ismert "defensor religionis", az egyház világi védelmezője megtisztelő címmel ruházták fel a reformáció genfi emlékművén korának európai szellemi és politikai nagyságai társaságában látható fejedelmet.
Ezen gondolatok különös időszerűségét az adja, hogy 404 esztendeje, 1606. június 23-án írták alá az első sikeres Habsburg- és abszolutizmusellenes, Bocskai István vezette szabadságharcunkat lezáró bécsi békét. Köztudatunkban, valamint nemzeti emlékezetünkben megkérgesedett közhely, hogy Mátyás (1458-1490) királyunk óta minden háborúnkat és szabadságharcunkat elveszítettük, ami természetesen ilyen sarkított formában egyszerűen történelmi valótlanság. (Külön elemzés tárgya lehetne, hogy ez az "örök vesztesek vagyunk, mert minden és mindenki összeesküdött ellenünk eltiprásunkra" frusztrált múltszemlélet mennyiben járult hozzá 20. századi tragédiáinkhoz, illetve ahhoz a tragikus történelmi úttévesztéshez, amelynek minden következményét hatványozottan kell elszenvednünk napjainkban).
A Magyar Királyság a 16. század elején két világhatalom, az iszlám oszmán-török és a katolikus-keresztény Habsburg ütközőzónájába került. E történelmi ténynek elkerülhetetlen következménye lett - a magyar diplomácia minden erőfeszítése és elszánt törekvése ellenére -, hogy hazánk területe előbb-utóbb hadszíntérré válik, illetve a két korabeli "szuperhatalom" egyikével valamiféle modus vivendit, szövetségesi, perszonáluniós vagy konföderációs viszonyt kell kialakítanunk, s a korábbi teljes állami szuverenitás nem tartható meg a jövőben. Az adott geopolitikai és katonai viszonyokat tekintve ez azt jelentette, hogy az ún. királyi Magyarország 1541-ben (a kettős királyság időszakát is beszámítva 1526-ban) Habsburg, a majdani Erdélyi Fejedelemség pedig török védnökség alá helyezkedett. (Talán minden kedves olvasónk számára evidencia, hogy a szerző részéről semmiféle Habsburg- vagy törökbarát politikai irányvonal "mentegetéséről" nincsen szó, egyszerűen csak rideg, történelmi tények megállapítására és mérlegelésére hagyatkozik).
A 16-17. századi magyar politikai elit - akár erdélyi, török-párti, akár királyságbeli, Habsburg-hű államférfiakról van szó - legfőbb célkitűzése az országegyesítés és a "pogány" török kiűzése volt. Minden felelős politikai tényező ideiglenes állapotnak, s belátható történelmi időn belül megszüntetendőnek és megszüntethetőnek tartotta a középkori Magyar Királyság háromfelé szakított állapotát. Sajnálatos, hogy 1945 óta a magyarországi politikai vezető réteg örök érvényűnek (Hérakleitosz szerint csak egyetlen változatlan dolog van a világon, nevezetesen az, hogy minden változik) és megváltoztathatatlannak tekinti a trianoni "rendezést", noha azóta csak 90 év telt el, ezzel szemben a török hódoltság felszámolására csaknem kétszer ennyi idő elmúltával került sor, a 17. század végén ugyanis nemesi elitünk még nem szenvedett a történelmi amnézia vészterhes kórjában, annak köszönhetően, hogy emlékezetében 150 év után is elevenen és töretlenül élt az egy és oszthatatlan magyar állam politikai eszméje.
Az első reális, győzelmet ígérő történelmi lehetőség az országegyesítésre és a török kiűzésére a tizenötéves háború (1591-1606) kirobbanásával ékezett el. A Habsburg-hatalomnak sikerült megnyernie 1595-ben szövetségesül - a német birodalmi rendek katonai és pénzügyi támogatásán túl - Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet, továbbá a két oláh fejedelemséget, Moldvát és Havasalföldet is. A kezdeti sikerek (a Dunántúl nagy részének - Esztergom, Győr, Veszprém, Tihany - visszafoglalása, az 1595. évi gyurgyevói ütközet stb.) után azonban felülkerekedett a török haderő, s a nagy reményekkel indult felszabadító háború az elhúzódó hadműveletek és a zsoldosok garázdálkodásai nyomán mérhetetlen kínszenvedést zúdított az ország népére, olyannyira, hogy a magyarság demográfiai katasztrófájának kezdetét is jelentette, hiszen a korábbi Kárpát-medencei 75-80%-os többségi arányunk ekkortól fogyatkozik majd meg vészesen, s a 18. század végére az államalkotó nemzet csupán 40%-át teszi ki hazánk lakosságának. A háborús pusztítás súlyos pénzügyi, valamint utánpótlási és ellátási gondokkal járt együtt, illetve azok következményeként jelentkezett.
A 16-17. század fordulója a magyarországi háború mellett - annak kimenetelét döntően befolyásoló - nagy világpolitikai paradigmaváltást is magával hozott. Nyugat-Európában a németalföldi szabadságharc (1566-1609) és a spanyol Nagy Armadának az angoloktól elszenvedett veresége (1588) már a spanyol világbirodalom hanyatlását, s a 17. század új nagyhatalmai, Anglia, Hollandia és Franciaország európai, illetve a világtengerek feletti hegemónia megszerzésére irányuló törekvéseinek kezdetét jelentették.(Paradox módon éppen ekkor volt területileg a legnagyobb kiterjedésű II. Fülöp impériuma, hiszen 1580 és 1640 között Portugália és annak gyarmatai - köztük Brazília - is uralma alá tartoztak.) A tizenötéves háborúnak köszönhetően az osztrák Habsburgok államadóssága sok millióval megnövekedett. A hajdani hitelezők, a Fuggerek, a dél-német és itáliai bankházak az említett nagyhatalmi és világgazdasági átrendeződés során és a spanyol birodalom fizetésképtelensége miatt tönkrementek, így kivonultak az európai hitelpiacról. A korábbi vezető pénzembereket a Habsburgokkal ellenséges hollandiai és angliai tőkések váltották fel. A századfordulóra tehát a dinasztiának csak a kispénzű hazai bankárok, illetve a jelentős összegeket kölcsönző osztrák, cseh, morva és magyar arisztokrácia állt rendelkezésére. A Habsburgok azonban ezen kölcsönöket csak a zálogösszegnél jóval többet érő és busásan jövedelmező koronabirtokok elzálogosítása révén kaphatták meg. Éppen ezért 1600 táján a bécsi udvar egyre-másra indított koncepciós pereket koholt vádak alapján tekintélyes és gazdag magyar főurak ellen (bár a történet úgy teljes, ha azt is leszögezzük, hogy e perek egy részénél kimutathatók voltak olyan valódi bűnök is, mint vérfertőző házasság, hatalmaskodás stb.) abból a célból, hogy a zálogba adott kincstári birtokokat a zálogösszeg visszafizetése nélkül is újra birtokba vehesse az uralkodó, ellenállás esetén pedig felségárulási, bűnvádi eljárást indítottak. Ez utóbbi esetben a büntetés fej- és jószágvesztés volt, vagyis halálos ítélet vagyonelkobzással, ami növelte a kincstár bevételeit. (E több évszázados jogtörténeti kuriózum és ítélkezési gyakorlat felelevenítése napjainkban - az ultraliberális-neobolsevista diktatúra főszereplői bűnösségének megállapítása után - igencsak üdvös, nemzeti érdekeket szolgálna, nem is szólva azonnali, általános közhangulat-javító hatásáról).
A főúri ellenzék létrejöttét segítette elő a Habsburg-dinasztia abszolutisztikus politikája is. A 16-17. századi nyugat-európai országokban a modern kori hatalomgyakorlást előkészítő abszolutizmus bevezetésére szinte mindenütt sor került. Az uralkodónak és a központi, hivatali apparátusnak szinte korlátlan hatalmat biztosító rendszer kiépítése Spanyolországban, Franciaországban, Ausztriában is a rendekkel - elsősorban a nemességgel - való súlyos összeütközések, nem egyszer fegyveres harcok árán ment végbe. Magyarországon ezt fokozta, hogy az uralkodó család idegen nemzetiségű, német volt, vagyis a nemesség és a királyi hatalom konfliktusát árnyalta a "nemzeti" ellentét is. A Habsburg-házbeli uralkodók a központi hivatalok élére többnyire osztrák, cseh és olasz származású kegyenceiket állították, ugyanez volt a helyzet a magyarországi stratégiai fontosságú végvárak parancsnoki tisztségeinek esetében is. Mindezt tetézte Bécs erőszakos, rekatolizációs valláspolitikája is. A reformáció 16. századi sikertörténete hatására megszerveződött a katolikus ellenreformáció is. A tridenti zsinat (1545-1563) után Róma és legfőbb világi hatalmi támasza, a Habsburg-impérium általános ellentámadást indított a protestánsok rekatolizálása érdekében. Hazánkban a 16. század végére a nemesség, a mezővárosi parasztpolgárság, a vitézlő rend (szabad állapotú, végvári katonák), a jobbágyság és a szabad katonai elem, a hajdúk túlnyomórészt - Kálvin tanításait követve - református vallásúakká váltak. Így az udvar által indított ellenreformáció - a katolikus klérus kivételével - minden társadalmi csoport soraiban elementáris erejű tiltakozást és ellenállást váltott ki. Különösen az I. Rudolf (1576-1608) király által támogatott erőszakos templomfoglalások hatására érlelődött a fegyveres ellenállás gondolata. Ráadásul az 1604. évi országgyűlés végzései közé a leendő uralkodó, Mátyás főherceg utasítására a kancellárián behamisítottak egy törvénycikket, melyet a XXII. számmal láttak el. Eszerint az országgyűlésen történt vallási villongások miatt, valamint az uralkodó katolikus vallása okán a jövőben tilos a vallás ügyét ott bárkinek is felvetnie. A hamisítás tényének nyilvánosságra kerülése a szikrát jelentette az elégedetlenség lángjának fellobbanásához. Később Bocskai István így ír erről az 1605. évi szerencsi országgyűlésre szóló meghívójában: "A császár... hazánk törvényei és jogai ellenére, önhatalmúlag, anélkül hogy erről az ország rendjei tudtak volna, az országgyűlési végzések végére egy elviselhetetlen, szabad embernek elfogadhatatlan, ún. törvényt függesztett és íratott oda, mely ha érvényben van üdvünk és életünk kétségtelen veszedelme, pusztulása, s a biztos halál vár."
A fizetetlen vallon, német, olasz zsoldosok és a magyar hajdúk garázdálkodása, fosztogatásai, horrorisztikus kegyetlenkedései a közbiztonság teljes megsemmisülését eredményezték, általánossá vált a létbizonytalanság, így a bestiális kegyetlenséggel legyilkolt, megcsonkított, földönfutó emberek látványa a kor valóságának természetes velejárója volt. Kortárs történetírók művei olyasféle rémségekről tudósítanak, miszerint a császári tábornok, az egyébként zene- és művészetkedvelő olasz Basta dúlása idején Erdélyben a törökök kegyetlenkedéseivel párhuzamosan, vallon és német zsoldosok fosztogatták a parasztokat, s ennek következményeként soha nem látott ínség gyötörte és tizedelte meg a föld népét.1603 nyarán Hunyad vármegyében "oly nagy éhség támada, hogy a lovak és ökrök az mely búzát vagy kölest megették és kiganéjolták, az szegény éh paraszt emberek... mosták ki, azt törték és őrölték, az holt lovak, ökrök csontjait megégetvén, együtt tették lisztté és azt sütötték, ették... Az akasztott embereket egynéhány helyeken lelopták az fáról, megették az éh emberek. Egyik atyafi az másikat megette, ez is bizonyos... Sármaságon az anyját az fia megsütötte, főzte, megette... Besztercén az temetőt őrzeni embereket állattanak, mert az mely halottat nappal eltemettenek, éjjel kiásták, ellopták, megették." De a királyi Magyarországon is hasonló volt a helyzet, sőt, itt még az országgyűlési végzések is mint "a baromnál alább valóról és pestisről" beszéltek a garázdálkodó hajdúkról, továbbá ismételten rendelkeztek a kiirtásukról.
Az országos, minden társadalmi rendre és csoportra kiterjedő elégedetlenség vezetett végül 1604-ben a Bocskai István vezette szabadságharc kirobbanásához. Bocskai maga korábban Habsburg-hű főrend volt, sőt, főszerepet játszott - az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond egyik gyámjaként - abban, hogy Erdély, szakítva korábbi, török orientációjú külpolitikájával, a Habsburg Birodalommal kötött szövetséget, az ellenzéki, török párt vezetőit pedig 1594-ben kivégezték. Később azonban Bocskai szembe került I. Rudolffal, sőt, Prágában az uralkodó több mint egy évig tartó "tisztes fogság"-ra vetette, s a bihari főúr keserűen vonult vissza 1602-ben, szabadulása után családi birtokára. Látva az ország minden rendű és rangú lakóinak sanyarú állapotát, s az elhúzódó tizenötéves háború pusztításait, továbbá a Bécs által a magyar rendi alkotmány és a protestánsok ellen intézett támadásokat, úgy döntött, hogy a szabadságharc élére áll. A Habsburg-párti mágnások, valamint a katolikus klérus, majd a későbbiekben az udvari történetírók Bocskait egyszerűen a törvényesen megkoronázott uralkodó elleni lázadónak tekintették, rendi-függetlenségi harcát pedig rebelliónak. A Bocskai-szabadságharc (1604-1606) azonban mind jogilag, mind vallásilag teljes mértékben törvényes megmozdulásnak, mi több, a nemzet önvédelmi létharcának tekinthető. Történelmi alkotmányunk, a II. András (1205-1235) által kiadott 1222. évi Aranybulla 31. cikkelye deklarálja a rendek ellenállási jogát, a ius resistendit: "Azt is elrendeltük - mondja a törvény szövege a király nevében -, hogy ha mi vagy utódaink közül valaki valamely időben ezen rendelkezéseink (ti. az ország önállóságát és a rendek szabadságjogait garantáló végzések - L Zs.) ellen akarna cselekedni, ennek az oklevélnek erejénél fogva mind a püspököknek, mind a többi jobbágyoknak (a 13. század elején a szó jelentése: báró, főúr - L Zs.) és országunk nemeseinek, együttesen és külön-külön, a jelenben és a jövőben mindörökké szabadságukban álljon, hogy a hűtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenállhassanak és ellentmondhassanak." A külföldön tanult református prédikátorok pedig elterjesztették Kálvin ellenállási tanát és az azt továbbfejlesztő Béza-féle elveket. Ezek szerint a királyok Isten kegyelméből uralkodnak ugyan, de amennyiben megszegik az isteni és az emberi törvényeket, megfoszthatók a hatalomtól. A zsarnok uralkodótól való megszabadulásnak két módja létezik: az egyik, amikor Isten küld szabadítót, a másik a magisztrátusok (választott testületek) közbelépése által valósul meg. Magyarországon az első lehetőség realizálódott, hiszen Bocskaiban mindenki az isteni szabadítót látta, s a szabadságharchoz azonnal csatlakozott református prédikátorok az európai protestáns egyházak történetéből ismert "defensor religionis", az egyház világi védelmezője megtisztelő címmel ruházták fel a reformáció genfi emlékművén korának európai szellemi és politikai nagyságai társaságában látható fejedelmet.
Bocskait ugyanis időközben megválasztották a marosszeredai országgyűlésen erdélyi fejedelemmé 1605. február 21-én, majd nem sokkal később, 1605. április 20-án a felkelt rendek szerencsi gyűlése Magyarország fejedelmévé kiáltotta ki. A hazai politikai változást a török porta is elismerte: Lala Mohamed nagyvezér 1605. november 11-én Rákos mezején I. Ahmed szultán ajándékaként díszes török koronát adományozott Bocskai Istvánnak, aki azonban soha nem vette fel a királyi címet, több okból sem. Ősi hagyomány szerint Magyarország törvényes, Isten kegyelméből uralkodó királya ugyanis csak az az ember lehetett, akit a Szent Koronával az esztergomi érsek Fehérvárott megkoronázott. (A török hódoltság következtében vált koronázóvárossá 1563-tól a jelenleg tót megszállás alatt álló Pozsony, az esztergomi érsekség pedig átmenetileg Nagyszombatba tette át a székhelyét.) Továbbá Bocskai semmiképpen nem kívánt a török vazallusaként a magyar trónra lépni. Végül az is szerepet játszott elhatározásában, hogy ekkor már a bécsi udvarral komolyra fordultak a béketárgyalások, s ezek sikerét sem akarta a fejedelem kockára tenni a királyi méltóság felvételével, ezen okoknál fogva tehát csak ajándékként fogadta el a fővezértől a nevezetes koronát. (A Bocskai-korona utóéletéhez tartozik, hogy 1610-ben II. Mátyás Bécsbe szállíttatta, s a mai napig ott őrzik - jelenleg a Kunsthistorisches Museumban - az értékes műtárgyat. 1920 után mind a magyar, mind a román állam bejelentette az uralmi jelvényre vonatkozó igényét. Nemzeti elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a magyar igény volt jogos és megalapozott, lévén, hogy Bocskai István nem - a ma területileg Romániához tartozó - Erdély uralkodói méltóságaként kapta a koronázási ékszert, hanem a királyi Magyarország rendjei által választott fejedelemként. Ausztria azonban egyik országnak sem adta ki a koronát.)
Bocskai katonai sikerei, valamint a tizenötéves háború elhúzódó hadmozdulatai végül Bécsben is a békepárt felülkerekedését hozták, s 1606. június 23-án I. Rudolf és Bocskai követei aláírták a bécsi békét, amely egy évszázadra, a szatmári kompromisszumig (1711) meghatározta a magyar politikai életet. Főbb pontjai kimondták a királyi Magyarországtól különálló erdélyi fejedelemség elismerését, a protestánsok szabad vallásgyakorlatát a főurak, a köznemesek, a szabad királyi városok és a végvári katonák (a vitézlő rend) számára. A jobbágyok, a mezővárosi parasztpolgárság és más földesúri alattvalók a "cuius regio, eius religio" (akié a föld, azé a vallás) korabeli európai jogszokása szerint uruk vallását követték. Rendelkezett a békeokmány a rendi önkormányzat helyreállításáról, s a Szent Korona hazahozataláról, illetve arról is, hogy az országos hivatalok és a végvárak élére csak magyarokat nevezhetnek ki (kivéve a bécsi hadi utat fedező dunai végvárakat). Az országlakosok régi vágya teljesült azzal, hogy a békeszerződés egyik pontja előírta azt, hogy a magyar királynak békét kell kötnie végre a törökökkel (Ez utóbb, egy évvel a nevezetes Rákos-mezei találkozás után, 1606. november 11-én a Zsitva folyó dunai torkolatánál meg is történt.)
Bocskai szerepe és jelentősége kiemelkedően fontos a magyar történelemben. Életét, birtokait, evilági javait kockára tevő vállalkozásával kezdődött el a 17. századi rendi-szabadságharcok küzdelemsorozata a Habsburgok abszolutista politikájával szemben. Írásom bevezető részében már említettem, hogy a Bocskai-szabadságharc sikeres volt politikai és katonai szempontból egyaránt. A fejedelem célja ugyanis nem az volt, hogy a fennálló európai hatalmi viszonyok között egy teljes szuverenitással rendelkező, egységes magyar államot hozzon létre, hanem az, hogy elismertesse a Habsburgokkal az önálló Erdélyi Fejedelemséget, továbbá rábírja az uralkodót a királyi Magyarországon a rendi alkotmány és a protestánsok vallásszabadságának tiszteletben tartására. Ezt a bécsi békében sikerült is elérnie, jeles utódai, politikájának örökösei, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György újra és újra megerősítették mindezt, s végül a vesztfáliai békében (1648) az európai hatalmak is elismerték és garantálták Erdély önálló államiságát. Bocskai István elévülhetetlen történelmi érdeme, hogy a hadseregének meghatározó erejét, bázisát alkotó hajdúkat Szabolcs megyei birtokain letelepítette. Azzal, hogy e törvényen kívül álló társadalmi réteget az erdélyi székelyek tisztes, katonáskodó életformája felé irányította, s kollektív nemesi jogállásban részesítette, megakadályozta jobbágysorba süllyedésüket, szétszóródásukat vagy éppen kiirtásukat. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy a hajdúk állandó otthonhoz juttatásával Bocskai hajtotta végre a magyar történelemben az egyetlen olyan tervszerű telepítést, melynek során a háború alatt elnéptelenedett területekre tudatosan és nagy létszámban magyar etnikum került! A fejedelem bölcs politikusi előrelátása és emberi megértése maradandót alkotott: az ország szívében letelepített magyarság utódai ma is ott élnek a róluk elnevezett vidéken, a Hajdúságban.
Bocskai István életpályája azt is jól példázza, hogy egy kiélezett, a nemzetet pusztulással fenyegető vészterhes történelmi időszakban nincsen helye az elvtelen verbális alkudozásoknak, valamint semmitmondó politikai nyilatkozatok közzétételének, hanem csak és kizárólag a kemény, elszánt, férfias, ha kell, fegyveres küzdelem vállalása hozhat eredményt. Sajnálatos, egyúttal tragikus is, hogy manapság Bocskai emberi-államférfiúi kvalitásait még csak távolról megközelítő formátumú egyénisége sincsen a hazai politikai életnek.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
