Mindezt tetézték izraeli közjogi méltóságok, vallási vezetők részéről elhangzó különféle nyilatkozatok is. Ezek közül talán a leghírhedtebb a Mordeháj Elijahu, volt főrabbi által tett kijelentés volt, mely szerint a palesztinok kollektíven felelősek a Hamász által végrehajtott rakétatámadásokért. A zsidó háborús etika szerint ugyanis „ha nem állnak meg, miután százat megöltünk, akkor ezret kell megölni. És ha nem állnak meg ezer után, akkor tízezret. Ha még mindig nem állnak meg, akkor százezret, sőt egymilliót”. Sajátos történelmi-vallási okok folytán azonban azt kell megállapítanunk, hogy az izraeli politikai „kultúrának” és hadviselési szokásoknak elválaszthatatlan része mindaz, ami most a világ szeme előtt zajlik Gázában.

Bármilyen különösen is hangozhat, a modern cionizmus ezer szállal kötődik a mózesi hagyományhoz. Igaz ugyan, hogy a mai, szekularizált  Izraelben a társadalom elenyésző kisebbsége (kb. 15 százaléka) vallásos, ám ez nem akadályozza meg a mintegy 85 százaléknyi ateista vagy vallásilag közömbös többséget abban, hogy azt vallja, Izrael földjét nekik adta az Isten - akiben mellesleg nem hisznek…

Az Ószövetség – egyben a cionista ideológia – alaptétele a kiválasztott nép mítosza. Eszerint Isten választott népe a zsidó, amellyel szövetséget kötött, s neki ígérte a tejjel-mézzel folyó Kánaán földjét, azaz Palesztinát. Ezt a gondolatot lényegében a Tóra első könyvében, a Genezisben több alkalommal is  megfogalmazták, az ígéret földjét földrajzilag is jól körülhatárolva ekképpen: „ Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrahámmal,és azt mondta: A te utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom folyójától a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig.” (Genezis 15,18).

Természetesen e mítosz történelmi hitelessége – finoman fogalmazva – erősen megkérdőjelezhető, és semmilyen bizonyíték nincsen arra, hogy Isten egy adott történelmi pillanatban megjelent volna az Ábrahámnak hívott személyiség előtt, és átadta volna neki Kánaán országának törvényes birtokleveleit. Izrael állam jelenlegi létezése és területi kiterjedése tehát nem egy bibliai prófécia beteljesedése, és nyilvánvaló, hogy az izraeliek által elkövetett bármely cselekedet államuk fenntartása és határainak kiterjesztése végett nem élvezi Isten előzetes jóváhagyását. Amennyiben viszont a fenti tételt – ti., hogy Palesztina földje isteni adomány folytán a zsidóságé – elfogadjuk egy modern politikai ideológia kiindulópontjául, úgy figyelmen kívül lehet hagyni a nemzetközi szerződések előírásait, az ENSZ határozatait, egyáltalán bármiféle nemzetközi jogi normát. Miképpen teszi ezt Izrael 1948. évi megalapításától fogva.

Mint azt bibliakutatók már régen bebizonyították, a mózesi öt könyv, vagyis a Tóra szájhagyományozás útján terjedő történetek gyűjteménye, amelyeket a Kr. e. 9. században Salamon (Kr.e. 970-930) írnokai öntöttek írásos formába. Bibliamagyarázók az izraelita fennhatóság palesztinai, Dávid (Kr. e. 1010-970) uralkodása alatti kiterjesztésének esemény utáni igazolásaként tartják számon az ősatyai ígéretet annak megszokott kifejezésében. Vagyis az ígéretet azért vezették be az ősatyai elbeszélésekbe, hogy ezt az ősi szerződéskötést a dávidi és salamoni aranykor előjátékává, történelmi előzményévé tegyék.

A kiválasztottság, a vélt  faji felsőbbrendűség alapján a zsidó mitológia szerint Jahve megtiltja választottjainak, hogy vérségileg más, alacsonyabb rendűnek tartott népekkel keveredjenek. A Második Törvénykönyvben, a Deuteronomiumban a következőt olvashatjuk: „Ne házasodj össze velük, ne add lányaidat  az ő fiaikhoz, és ne végy fiaidnak feleséget az ő lányaik közül”. (Deut. 7,3). Így Izrael szent lesz, és nem szennyezheti be magát a többi nemzettel való érintkezéssel, akiktől bűneik miatt Jahve elfordult, „mivel elkövették mindezeket a dolgokat” és megutálta őket. (Lev. 20, 23).

A biblikus hagyomány szerint azonban az évszázadok során ezt a tilalmat a héberek megszegték, így a babiloni fogságból való visszatéréskor (Kr. e. 539) Ezdrás és Nehemiás prófétáknak meg kellett újítaniuk a tilalmat, vagy egy modernkori kifejezéssel élve apartheidet. Ezdrás például sír és jajveszékel, mert „összekeveredett a szent mag (sic!) az ország népeivel”, s egyúttal keresztülvitte, hogy mindazok, akik idegen nőket vettek feleségül, elbocsátották őket és tőlük született gyermekeiket: „Hűtlenek lettetek, amikor idegen asszonyokat vettetek feleségül, s így csak szaporítottátok Izrael vétkeit. Most hát dicsőítsétek meg az Urat, atyáitok Istenét, teljesítsétek akaratát és különüljetek el a föld népétől, és az idegen asszonyoktól.” (Ezd. 10,11). Ezdrás  az egyes nemzetségekből választott családfőkből álló tanáccsal alaposan kivizsgáltatta az egész ügyet, elkészítették a „vétkesek jegyzékét”, végül ezek valamennyien „elküldték az asszonyokat is, a gyermekeket is.” (Ezd. 10,44 ). Nehemiás könyvéből értesülhetünk a szövetség megújításáról, melynek egyik fontos pontja szerint „…többé nem adjuk lányainkat a föld népének, s lányaikat se vesszük többé fiainknak feleségül.” (Neh. 10,31). 

A Tóra megköveteli az őslakos népnek a földtől való megfosztását és elüldözését, sőt a kiirtását is. A Második Törvénykönyv például a következőket írja: „ Az Úr, a te Istened ezeket a népeket lassanként mind kiűzi előtted. Nem irthatod ki őket egyszerre, mert túlságosan elszaporodnának a mezőn a vadállatok (sic!!). Az Úr, a te Istened kiszolgáltatja őket neked, veszteség veszteségre éri őket, míg ki nem pusztulnak. Királyaikat hatalmadba adja, s te eltörlöd nevüket a földről. Senki sem áll meg előtted, míg ki nem pusztítod őket.” (Deut. 7,22-24). 

A mózesi hagyomány szerint azonban nem csupán fizikailag kell likvidálni a leigázott népeket, hanem szakrális szimbólumaikat, vallásukat és tradícióikat is gyökerestől ki kell irtani: „…Oltáraikat romboljátok össze, kőoszlopaikat döntsétek ki, szent fáikat vágjátok ki, bálványaikat pedig égessétek el. Mert te az Úr, a te Istened szent népe vagy, téged választott ki az Úr, a te Istened a föld népei közül, a maga népének.” (Deut. 7,5-6). Józsue  könyve, amely Kánaán meghódítását írja le, részletesen elmeséli azt, hogy eközben hogyan bántak a jövevény héberek az őslakókkal. Az egyes városok elfoglalásával kapcsolatban litániaszerűen a következő mondatok, fordulatok ismétlődnek: Jerikó falainak harsonáktól történt leomlása után a héberek „betöltötték az átkot mindenkin, aki a városban csak volt, férfin és nőn, fiatalon és öregen,az ökörig, juhig és szamárig, a kardnak élével:” (Józs. 6,21). Ai városának pusztulása ily módon ment végbe: „Addig kaszabolták őket ( ti. a zsidók ), míg nem maradt közülük senki, aki túlélte volna vagy elmenekülhetett. (…) Mikor Izrael fiai Ai lakóit mind megölték a mezőn és a pusztában,ahova menekültek, s azok mind egy szálig elhullottak a kard élétől, egész Izrael visszatért Aiba és kardélre hányta.” (Józs. 8, 23-24). A példák hosszasan sorolhatók még.

E rövid ószövetségi  szemelvények is meggyőzhetnek bárkit arról, hogy az izraeli politika 1948 óta folytatott gyakorlata az ősi, zsidó mítoszokból táplálkozik, noha lényegében véve egy modern politikai, nacionalista  és gyarmatosító programot jelent. Izraelnek a cionisták véleménye szerint joga van a Jahve által az őseiknek adományozott földre, függetlenül a történelmi valóságtól, s a terület etnikai viszonyaitól.

1880-ban, két évvel  a nagy oroszországi pogromok kezdete előtt Palesztina félmilliós népességéből mindössze 5 százalék volt zsidó. Oroszországból 1917-ig mintegy 50 000 bevándorló érkezett, a legjelentősebb tömeg, 400.000 fő azonban a hitleri Németországból vándorolt ki 1945 előtt. Izrael állam megalapításakor még így is az 1.250 000 fős össznépesség mintegy fele volt zsidó. Jelenleg az Izraelnek nevezett állam területén a kb. 7 milliónyi összlakosság 75 százaléka lehet zsidó, ám ez az érték folyamatosan csökken a zsidó kivándorlás, illetve a palesztinok magasabb természetes népszaporulata következtében.

Izrael bő fél évszázados sikertörténete – az amerikai dollár százmilliárdok és az ún. holokauszt kárpótlás mellett – mindenesetre azt mutatja, hogy a mítoszoknak, hiedelmeknek felbecsülhetetlen szerepük van egy nép összetartásának, kohéziójának  és túlélésének megteremtésében, másfelől viszont e mítoszok a nép legmélyebb lelkiségéből fakadva, hűen tükrözik a nemzetkarakterológiát. Ezért van az, hogy mindaz az embertelen szörnyűség, amit ma izraeli zsidók elkövetnek a palesztin nép kiirtása végett, már az ószövetségi könyvekben is szóról szóra megtalálható az ún. ellenséges népekkel szembeni bánásmód tekintetében.

Azonban nem árt tudni, hogy semmilyen végleges katonai megoldás nem lehetséges, amikor egy hadsereg nem egy másik hadsereggel, hanem egy egész néppel ütközik meg. Történelmi távlatban és a demográfiai trendeket szem előtt tartva ugyanis nem lehet kétséges, hogy Izrael a közte és a palesztinok között folyó háborúban nem lehet – legfeljebb csak időlegesen – győztes.