Ajánljuk továbbá Prohászka léleképítő szavait 115 évvel ezelőttről, amikor a kiváló katolikus hitszónok még nem volt püspök, Magyarország pedig nem volt még csonka. Az írás a Schütz Antal szerkesztette, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozat Új elmélkedések című XIX. kötetében olvasható (további linkekért lásd a kapcsolódó anyagunkat). Az alábbiakban az 1929-es kiadványt szöveghűen követjük, csak az indokolatlan szóközöket számoltuk fel, és néhány mondatvégi írásjelet cseréltünk egyértelmű esetekben.

Íme, beköszöntött hozzánk a legszebb, a legkedvesebb ünnep, a tiszta örömök napja, a szent karácsony! Róla énekli az egyház, hogy «ma mézzel folyók lettek az egek». Igen az ég, melyről azt hitték, hogy érc és vas, az az ég meg­olvadt s mézzé lett s lelkünkbe szivárgott. Hitünk boldogító tudatában lejött maga az ég a földre, mikor eljött az, ki a mennyországot nekünk megnyitotta s az Isten neheztelését szeretetre fordította. S Iám, mily erős e tudat; melegít a hidegben s életet ad a fagyban, s az ember ez örvendező hitnek jeléül, reményeinek karácsonyfájául fölállítja az illatos, zöldelő fenyőt, mely akkor is ébren van, mikor a természet alszik, s akkor is él, mikor a hólepel szemfödője alatt pihen a föld.

Üdvözlégy, a lelki világnak, a dermedő szíveknek, a szemfödős lelkeknek örökké díszlő, illatos karácsonyfája: Úr Jézus! Üdvözlégy; csakhogy eljöttél! Sokáig vártunk, most már el nem eresztünk! Szomjúhozó szívvel szívjuk lel­ künkbe alakodat; ellessük minden mozdulatodat; érdeklő­dünk orcád, hangod, sírásod, tehetetlenséged, gyöngeséged iránt. Érdeklődünk fönséges lelked, belső életed iránt; sejt­jük a gyermekek lelkének nagy voltát, mely az Istent látja s gyermekszívvel viseli el a nagy gondolatok súlyát. Nap­sugár nem melegíti, csillagok reszketnek le rá; környezetén megakad szemünk; de a barlang, az alomszalma, az állatok, a jászol nem a szánalomnak, hanem a fölségesnek benyomását teszik ránk. Előttünk mindez fontosabb mint Róma, a palatium s az impérium; a barlang impozánsabb mint a cézár palotája, a jászol jelentősebb mint Augustus diadalszekere, a szalma drágább mint babérkoszorúja; mert meglátjátok, hogy ez mind szerepet cserél: a cézár palotájából rom lesz, a koszorúból szemét, a diadalszekérből forgács, mialatt a barlang templommá szélesbül, a jászol oltárrá lesz, s rajta áll Krisztus, az Isten Fia s előtte térdelnek azok, kik Isten
gyermekei akarnak lenni.

S ez a nagy tény, hogy az Isten ember lett s hogy Krisz­tusban kinyilatkoztatta magát, — hogy értelmén fölragyog­tatta az evangéliumot s szíve szeretetében az Isten üdvözítő kegyelmét: ez a nagy tény a világ fordulója s a boldogulás­nak jegyében álló világtörténelemnek szerencsés kiindulása.

Ki hinné, hogy dacára e mindent igérő kiindulásnak járatlan utakra s útvesztőkre kívánkozik, s az életnek sötét éjtszakáját más világossággal s nem a karácsonyi fénnyel akarja földeríteni? Ki hinné, hogy dacára az Isten Fia képé­nek, a karácsonyéj szent víziójának, más eszményekről álmo­dozik s tisztább szeretetet, gazdagabb életet, romlatlanabb erkölcsöt keres? Ki hinné, hogy az Isten országát más ala­pokon akarja fölépíteni s bizalmatlankodva s gyanakodva a kegyelemtől a természethez, az Isten Fiától az emberhez fordul? Ki hinné? s mégis így van; így van s így lesz; mert ez az éjnek s a télnek, a lelkek éjének s a szívek telének hatalma a világ fölött, s valamint az első karácsony szent ünnepe éjben s télben jött le a földre: úgy jön le azontúl is minden egyes ember éjébe s telébe a karácsony víziója, s amely lelkekben fölragyog, ott azt kegyelemből teszi; a ke­gyelem erejében legyőzi a tévely éjjelét s a világ szeretetét.

A tévedések éje Krisztus óta is borong a világ fölött; így akarta azt az Úr, hogy a ragyogó Krisztus-kép az éj sötét hátteréről emelkedjék fel fölségesen; az eszmények tört gipsz-mintái ezentúl is ott hevernek a művészi alakítás műtermében, hogy romjaikban is tanúságot tegyenek az igazi műremekről; a bábeli torony építése ezentúl is folyik, s ezentúl is igaz a próféta szava : «Szövetségre léptünk a halállal s a pokollal kötést tettünk ... a hazugságot tettük reményünkké, s a csalárdság ad nekünk menedeket»; de mindezt bizonyára azért, hogy most is megvalósuljon, amit akkor mondott az Úr: «Ime, én követ teszek le Sión alapjába, próbált, becses szegletkövet; beépítem az alapba», s rajta építem föl templomomat. De bármint legyen, biztos, hogy a világ éjét csak a karácsony fénye, az emberiség álmát csak a karácsony víziója képes földeríteni.

Biztos; mert hát hogy legyen alkotás szebb, tisztább, nemesebb, mint melyet az örök, végtelen szeretet sugalt s az Úr keze alkotott? Hol villanjon ki győzelmesebben a teremtő hatalom ereje s öröme, mint a megtestesülés titkában? Hol legyenek tisztább vonásai a teremtő észnek, hol lágyabb színei az örök szépségnek, hol édesebb hangjai a harmóniá­nak, mint az Isten műveinek koronájában, saját magának legtökéletesebb képében, Krisztusban?

Aki őt látta, az el nem felejtheti; aki elfelejti, az még nem látta ; annak a szívébe a karácsonyi fény még nem hatolt bele ; annak a lelkét a Krisztus ragyogó képének víziója még nem érintette meg. Ti úgye bújjátok a könyveket, forgatjátok a kódexeket, új bizonyítékokat kerestek, s nem veszitek észre, hogy a karácsonyi fényt nem Jeruzsálemből hozták az írástudók katedráiról, s a Krisztus-képet nem faragták Athénben, sem Efezusban. Ne keressétek ott; a karácsonyi fény az égből jött; az egy nagy tény; s a Krisztus-kép a Szentlélektől fogantatott s megtestesült; az egy nagy kegye­lem. S ennek a fénynek s ennek a kegyelemnek befogadására hívő, bízó, alázatos lélek kell, mely az élet adventjén keresztül vágyódik, mely a remény antifonáit énekli s mely a próféták virrasztó szemével nézi a Krisztust s mosolyogva suttogja: Tudtam, hogy eljön; íme, ő az!

Azért félre írástudók lármája, Jeruzsálem vásárja, fari­zeusok disputája, félre, el veletek! Térdeljünk le a csendes, betlehemi barlang előtt s hagyjuk magunkra behatni ezt a legszentebb éjt. Fönt az égen csillag ragyog; a próféták szavát hirdeti néma, ékesszóló nyelven; nem csitíthatja el szavát lárma, nem boríthatja el fényét ködfátyol; amerre jár s ahová elragyog, odakiáltja: csillag támad Jákobból.

A földön szelíd fényesség támad; szelíd, mint az olajmécses fénye, tiszta mint a napsugár, kedves, mint a boldogult lelkek visszfénye, s e fényességben angyalok éneke csendül meg: Dicsőség mennyben az Istennek, s békesség a földön a jóakaratú embereknek ... dicsőség... békesség! Ez a leg­szebb ének, mely a földön elhangzott; szebb, mint a pacsirta éneke, mikor napsugár s a rét illata emeli a kis dalost a ma­gasba; szebb, mint a szerető szívnek legédesebb éneke; szebb, mint minden ének, mert nincs teljesebb összhang mint
az, mely Krisztusban lett. Különben is ez nem annyira az angyaloknak, mint az Úr Jézusnak éneke, ezt ő komponálta; az angyalok csak kísérik e dalt, mint a nagy olasz festők képein, ahol a kis Jézust hárfás, citerás, hegedűs angyalok környékezik; ezt az összhangot Krisztus szerezte nekünk.

Ó ragyogó csillag, ó angyalarc, ó édes ének, legszentebb éj, dicsőség és békesség ömlik el rajtatok! Ti vagytok keretei a megtestesült Igének; nélkületek szétfoszlik a Krisztus-kép! Most már értlek karácsony-éj! Csillagos lélek, tiszta szem, édes szeretet s nyugodt lelkiismeret kell az embernek: akkor épen a világ éjében s az élet sötétségében ragyog föl számára a karácsonyi fény s ő megismeri Krisztust. Aki pedig beszélni akar neki róla, annak azt mondja: hadd el, kérlek; minek a szó, hiszen látom! Ez aztán karácsony, mely nem volt, hanem van; karácsony nem Betlehemben, hanem a hívő s szerető lélekben; mézédes és fényes, szent karácsony!

A nagy hatású katolikus püspök gondolatai bárki számára hozzáférhetők: Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái a világhálón