A zsidó állam katonái 1982 júniusában vonultak be Libanonba azzal az indokkal, hogy elűzik a hazájuk megszállása ellen küzdő palesztinokat, és döntő csapást mérnek a Palesztin Felszabadítási Szervezetre. A nyár folyamán számos légitámadást intéztek a libanoni főváros ellen, amelyeknek legalább 20 ezer áldozata volt. Az USA ekkor is teljes mellszélességgel kiállt a zsidó állam mellett, így a háború végkimenetele nem is lehetett kétséges. Izrael végül elérte célját: a palesztin fegyvereseknek és a PFSZ-nek végül el kellett hagyniuk Libanont.

Ám a cionisták és a velük szövetséges libanoni „keresztény” falangista milíciák attól tartottak, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) fegyvereseinek egy része nem hagyja el az ország területét, hanem megveti a lábát a menekülttáborokban. 1982. szeptember 11-én (!) Ariel Saron, Izrael honvédelmi minisztere bejelentette: a bejrúti menekülttáborokban legalább „2000 palesztin terrorista” fészkelte be magát. Szeptember 15-én – egy nappal a zsidó állammal szövetséges libanoni maronita keresztény államelnök, Bashir Gemajel meggyilkolása után – a zsidó állam katonái megszállták Bejrút nyugati lakónegyedeit, és körülzárták a Sabra és Sathila néven ismert palesztin menekülttáborokat. Izraeli tankok és katonák álltak minden útkereszteződésnél, és engedélyük nélkül nem lehetett sem belépni a tábor területére, sem pedig kilépni onnan. A délután és az este folyamán ágyúzták a palesztin fegyveresek feltételezett állásait. Szeptember 16-án, egy csütörtöki napon, dél körül, egy kb. 1500 fős falangista milícia, az izraeliek engedélyével, átlépte a sabrai és shatilai palesztin menekülttáborok határát. Vezérük, Elie Hobeika Sharontól azt az utasítást kapta, hogy „tisztítsa meg a terroristák fészkét”.

A falangisták házról-házra jártak, és a lakosokat kiterelték a nyomorúságos házaik elé. Majd megkezdődött az öldöklés, ami majd két napon keresztül folytatódott. Dühüket növelte, hogy azt gondolták, a Bashir Gemajel elleni merényletet a PFSZ harcosai követték el. (Ez azonban nem volt igaz. Később kiderült, az izraeliekkel szövetkező Gemajelt a szíriaiak tették el láb alól.) Az áldozatok többsége azonban nem fegyveres, hanem ártatlan civil sőt, nő és gyermek, illetve idősebb férfi volt. A hivatalos izraeli adatok 700, míg palesztin és libanoni források legalább 3500 áldozatról számolnak be. Mivel a gyilkolás majdnem két napon át zajlott, egészen bizonyos, hogy a táborok körül állomásozó izraeli egységek pontosan tudták, mi is történik. Azonban semmit nem tettek a védtelen polgári lakosság elleni bűncselekmények megakadályozására. Miért? Alighanem azért, mert abban bíztak, az öldöklés nyomán nem csupán a palesztin ellenállók, de a civil lakosság is elhagyja majd Libanon területét. Ahová a palesztinokat Izrael állam 1948-as kikiáltását követően üldözték el, megfosztva őket házaiktól, földjeiktől és még szerencsésnek mondhatta magát, aki az életét meg tudta menteni. És most, akik hazájukból évtizedekkel korábban kiebrudalták őket, ismét az életükre törtek.  

A sabrai és shatilai borzalmakat nem lehetett letagadni a világ előtt. A nemzetközi felháborodás nyomán Izrael egy vizsgálóbizottság felállítására kényszerült. Ez volt az ún. Kahan Bizottság, amely kénytelen volt elismerni Ariel Saron védelmi miniszter közvetlen felelősségét. A „ bejrúti mészáros” így végül lemondott posztjáról – ám az izraeli politikai életben továbbra is tevékeny szerepet vállalt, mi több, húsz évvel a háborús bűntette után ő lett a zsidó állam miniszterelnöke! Ráadásul ennek az embernek nem ez volt az egyetlen rémtette hosszú élete során. Elképesztő, hogy ez a tömeggyilkos, egy magát civilizáltnak és demokratikusnak nevező állam élén állhatott. Ennek fényében miféle hitele lehet bármiféle nemzetközi bíráskodásnak, meg az „új, igazságos világrendről” elmondott szónoklatoknak?

A sabrai és shatilai mészárosok azonban végül is nem érték el céljukat. Nem tudták megfélemlíteni a palesztinokat, és nem sikerült megtörni az ellenállásukat. Ami pedig a háborús bűnösség kérdését illeti, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a sabrai és sathilai bűncselekmények kitervelői és végrehajtói nem nyerték el büntetésüket. Néhány túlélő, 2001-ben egy belgiumi bíróságon emberiség elleni bűncselekmény vádjával, megpróbálta az igazságszolgáltatás színe elé citálni Ariel Saront.

Természetesen nem jártak sikerrel. No persze: a világ urait nemigen lehet bűneikért felelősségre vonni mindaddig, amíg a hatalom a kezükben van. A vérengző falangista milícia parancsnoka, Elie Hobeika elnyerte méltó büntetését: 2002-ben egy autóba rejtett pokolgép végzett vele, miután bejelentette, hogy hajlandó tanúskodni Ariel Saron esetleges perében. Amire persze sohasem került sor. A túlvilági igazságszolgáltatásban azonban bízhatunk.