Negyed századdal Rudolf Hess halála után hivatalosan is „kiderült”, hogy Hitler helyettesét 1987. augusztus 17-én a nyugat-berlini Spandau börtönében két brit titkosügynök gyilkolta meg. Vagyis a média és a hivatalos történetírás, illetve történelemtanítás Hess halálát illetően is hazudott az embereknek, manipulálta a közgondolkodást.

Hamvait ismeretlen helyen temették el. Nem szórták éjnek idején titokban egy folyóba (majd megteszik 2011-ben, mivel az idő múlásával a mesterségesen gerjesztett hisztéria és őrület csak fokozódik – L.Zs.), mint egykori halálraítélt és kivégzett vádlott társaiét. De nem is került a családi sírboltba, amint azt a család tagjai a szövetségesek engedélyével tervezték: Rudolf Hess sírja nem válhat régi és új nácik zarándokhelyévé. Egy kisváros, Wunsiedel polgármestere nem akarta, hogy műemlékekben gazdag városkájuk szép múltját egy Hess-sír homályosítsa el. (sic!) És győzött. Igaz, akadtak neonáci csoportok, amelyek ennek ellenére – jobb híján – megkoszorúzták a Hess család sírboltját még akkor is, ha hiányzott belőle az utolsó elhunyt Hess. (A temetés utóbb mégis megtörtént, s a derék német porhüvelye 2011 végéig békében nyugodhatott Wunsiedel temetőjében – L.Zs.) Mások a spandaui börtön kapuja előtt gyűltek össze és helyeztek el virágokat, gyújtottak gyertyát annak az embernek az emlékére, akinek az emlékét a nácizmus ellenségeinek nem szabad elfelejteniük.

Hess úgy halt meg, ahogy élt. Megátalkodott hitleristaként és rejtélyes körülmények között. Megátalkodottsága azonban semmiképpen nem elvhűség, ami pedig a rejtélyt illeti, épp olyan könnyen megfejthető, mint a Harmadik Birodalom ura, Adolf Hitler egykori helyettese életének más titokzatosnak tűnő momentumai. Hess öngyilkos lett. Ez kétségtelen akkor is, ha a család és ügyvédje, doktor Seidl megpróbálkozott vele, hogy azt az embert, aki 1894. április 26-án született Alexandriában és 1987. augusztus 17-én hunyt el, egy rejtélyes emberölés áldozatának tüntesse fel. Rudolf Hess, az utolsó náci háborús főbűnös szállt sírba. (Különös módon a nem főbűnösök száma az idő múlásával egyre gyarapszik – L.Zs.) A boncolás, amelyet egy angol katonaorvos végzett, egy amerikai, egy francia és egy szovjet kollégája jelenlétében, megállapította, hogy fulladásos halált halt, a nyaka köré önkezével tekert kábel fojtotta meg. Nem hozott más eredményt az a boncolás sem, amelyet nyugatnémet orvosok végeztek a család kérésére a tetemen. Az öngyilkosságra utal az a rövid levélke, amelyet a zsebében találtak: „Kedves Ilse, ezeket a sorokat röviddel halálom előtt írom… Köszönet mindenért, amit értem tettetek és amit érdekemben megkíséreltetek.”

Az életfogytiglanra ítélt főbűnös kitöltötte büntetése teljes idejét, amelyet a hanyagságból a börtön területén hagyott elektromos vezetékkel megrövidített. Ezzel véget ért egy ember (Hess) és egy börtön (Spandau) története. Egy emberi lényé, akihez még hasonlítható sem volt a világtörténelemben. És egy fegyintézeté, amelyet azért hoztak létre, hogy az emberiség örökre emlékezzék arra, hogy a népek, az emberiség, a béke elleni bűnöket sem lehet többé büntetlenül elkövetni. A börtönt néhány héttel Hess halála után lebontották. A Nyugat-Berlinben szolgálatot teljesítő brit katonák számára építenek bevásárló és szórakoztató központot a helyére. (Már 1945-ben ezt kellett volna tenni – L.Zs.) Kövek tehát már nem emlékeztetnek semmire. Megmarad azonban az irattárak, a könyvtárak polcain az a sok százezer oldalnyi dokumentum (sic!), amely így vagy úgy, de tulajdonképpen legfeljebb más nézőpontból, de azonos tényekkel rögzíti Rudolf Hess különös sorsát.

Ez az ember, szabadságától több mint 46 esztendeig megfosztott aggastyánként halt meg, de élete utolsó évtizedeinek elesettsége semmiképpen sem feledtetheti azoknak az ártatlan millióknak a sorsát, szenvedéseit, a népirtást, a háború borzalmait, amelyekért Hess – a náci Németország bukása idején, később a nürnbergi börtönben sikeres öngyilkosságot elkövető és vele együtt elítélt – bűntársaival együtt okozója volt. Rudolf Hess nincs többé. Emlékét nem őrizzük meg, mert nem méltó rá. Emlékezni rá azonban mégsem felesleges.

Aztán elkövetkezett 1987. augusztus 17-e. Ezen a hétfői napon Hess – villanyszerelési munkákat végzett a börtönben egy civil vállalat – talált egy elektromos kábelt. Előzőleg olvasott egy természettudományos könyvet, amelyből megtudhatta, hogy milyen szűkös már az idős emberek agyi vérellátása. Ezért van az, hogy egy nyakra csavarodott pizsama megfojthatja őket. (Nos, ehhez semmiféle „szakkönyvet” nem kellett elolvasnia, hiszen egy erős kábellel egy fiatal ugyanúgy végezhet magával, mint egy aggastyán – L.Zs.) S elhatározta, hogy véget vet életének. Felhasználva az alkalmat, hogy az amerikai őr magára hagyta, a kerti lugasban a kábelt a nyaka köré csavarta. Mire az őr néhány perc múlva foglya után nézett, már élettelenül találta. Először a börtön egészségügyi szolgálata próbálta életre kelteni, majd beszállították a brit katonai kórházba. Az utolsó spandaui fogoly meghalt, és magával vitte a sírba a titkát. Egy titkot, amely tulajdonképpen már régen nem titok.

Az a békeajánlat, amelyet Hess vitt magával a világ nemzetiszocialista leigázását tartalmazta. (Hitler soha nem akart a kontinentális Európa határain túl terjeszkedni, ellentétben a világuralomra törő angolszász hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal – L.Zs.) Nem „béketerv” volt az övé, hanem egy másképpen vezetendő rablóháborúé. Annak idején Moszkva falain ott virítottak a plakátok a jelszóval, amely nemcsak egy ország, hanem a világ valamennyi szabadságszerető népének érdekeit kifejezte: „Saját barlangjában győzzük le a fasiszta fenevadat!” A fenevadat legyőzték, s közülük egyet az egykori birodalmi főváros egyik kerületének börtönében mindhalálig fogva tartottak. Miért kegyelmeztek volna meg annak, aki a kegyelem szót is ki akarta irtani az emberiség szótárából?