A rövid bekezdésnyi kitérő után beszéljünk Kertész Imréről. Új könyvét természetesen nem olvastam, hiszen még nem jelent, csak a HVG-ben közölt szemelvényeket ismerem (természetesen a könyvről is írni fogok, ha már korábban annyit foglalkoztam Kertésszel). Mindössze három részletet fogok idézni a HVG-ben megjelent összeállításból (lelőhely: HVG 2016. február 20., 20-23. o.).

Az úgynevezett városmajori park mentén (Budapesten évtizedek óta már minden csak úgynevezett, csupán a börtönök voltak egy időben valódiak, no meg a kivégzések), a park mentén húzódó sétányon tehát kertészeti (úgynevezett) munkák folynak, ami lényegében abból áll, hogy a sétányt, különösen a kövezet szegélyén túl, kétoldalt puha sártenger veszi körül; a kövezeten teherautó áll, fekete füstfelhőbe burkolva a környéket, néhány úgynevezett munkás meg korhadt fadarabokat hajigálna a teherautóra, ha sokkal inkább nem azzal foglalkoznának, hogy röhögnek a sárba kiszorított gyalogjárókon. Fiatal emberek. Tetejében süvöltött a szél, lesodorta fekete kalapomat. (Fekete, hosszú kabátot viseltem, a nyakam köré vetett piros, skót sállal, ami már önmagában kihívás a lelkileg sárban cuppogó, lelkileg lelki sarat evő, lelki sárban élő emberféle számára.) Egyszóval fekete kalapom kigurult a sárba, s hogy felkapjam, bokáig kellett merülnöm a sáros göröngyök, a sárrögök közé. Ezek az emberek ott, pár méternyire tőlem, gumicsizmában a teherautónál, a hasukat fogták a nevetéstől. Valóban mulatságos látvány lehettem, s hogy mulatságos látvány lett belőlem, az nagyjából az ő tevékenységük eredménye volt, mondhatni a sáremberek szervezte sárélet sározott be engem is, egy idő után, ha engedek, kétségtelenül sárrá változtat. S miközben szemérmetlenül mulattak, arra kellett gondolnom, mekkora mulatságot okozna nekik, ha láthatnák kifordulni a beleimet, ha megvakíthatnának, ha férfiak végbelébe, nők hüvelyébe gumibotot nyomhatnának stb., tehát amikkel az ilyen sáremberek a sár mélyén, midőn az egész világot sikerül nekik ideig-óráig sárrá változtatni, szórakozni szoktak.

A fiatal Kertész

Amikor az idézett szöveget olvastam, az jutott eszembe, ilyen szövegekre szokták mondani liberális gondolatterroristáink, hogy „náci beszéd”. Azon nem lepődtem meg, hogy Kertész lenézi a melóst, hiszen ő soha nem dolgozott (a kommunista lapoknál végzett tevékenysége munkának nem tekinthető).

Nem engedhetem, hogy az antiszemiták zsidót csináljanak belőlem, pontosabban fogalmazva: nem engedhetem, hogy az antiszemiták csináljanak belőlem zsidót; de tudni kell, hogy az antiszemita ama gyilkos destruktivitás jelmeze, amellyel szemben én mindig az elpusztítandó célpont vagyok – nem azért, mert zsidónak születtem, hanem mert a civilizáció szellemét képviselem, a kultúrát, mely szó hallatára Goebbelsnek, mint azt büszkén meg is vallotta, kinyílt a revolvertáskája.

Negyven év Rákosi-Kádár-gyalázat, majd az elmúlt három év semmivel sem kevésbé gyalázatos restaurációs szelleme egyszerűen kiutasította a magyar értelmiség általános tudatából a Holocaustot (az úgynevezett „holokausztot” – saját megjegyzés B. D.) – a történelmi felelősségérzetről és az etikai trauma viseléséről és vállalásáról nem is beszélve. Fogalmuk sincs, miről beszélnek, amikor Európát, az európai műveltséget emlegetik: az egész európai műveltséganyag, Szókratésztől Kafkáig és Aquinói Tamástól Heideggerig mit sem ér a Holocaust (az úgynevezett „holokauszt” – saját megjegyzés B. D.) füstárnyéka nélkül, mert ma ez tartja életben a, mit is?, mondjuk röviden a Törvényt. Azok, akik úgy akarják visszaadni a nemzet öntudatát, hogy ostobaságait vagy bűneit igazolják, csak további ostobaságokat és bűnöket követnek el. – Te sose felejtsd el, hogy itt már tízéves korodban kizártak az iskolából, illetve „zsidó osztályba” kényszerítettek; hogy a leventeórákon „árja” felelősöket vezényeltek ki „rajparancsnokokként”, akik kényük-kedvük szerint kínozhatták a sárga karszalagos gyerekeket; tizenhat éves fiúkat gyilkolásra, tizennégy-tizenöt éves fiúkat meggyilkoltatásra képeztek ki itt, a Barcsay utcai gimnáziumban. Nem felejtheted el, hogy végigrugdostak ezen a városon, fényes délután a forgalmas utcákon nem akadt egy segítő kéz, egy fölemelt hang; magyar hatóságok varratták fel melledre a bélyeget, magyar hatóságok adtak át egy idegen hatalomnak – megfosztva állampolgárságodtól – abból a célból, hogy ez az idegen hatalom – a náci Németország – meggyilkoljon.

Bajcsy-Zsilinszky Endre

1922 tavaszán az erzsébetvárosi demokrata kör helyiségében bomba robbant. Sok sebesült volt, ha jól emlékszem, hat ember meghalt. Köztük zsidók is, hiszen ez a kör többnyire zsidókból állt. A jeles zsidó író, Kóbor Tamás (aki sokkal jobban forgatta a tollat, mint Kertész) az egyik liberális lapban elsiratta hitsorsosait, s hozzátette: „csak hasznosak, csak lelkesek, csak magyarok voltunk”. Mármint a zsidók voltak csak hasznosak, lelkesek, magyarok. Kóbor szavai hosszabb cikkre ihlették Zsilinszkyt, ebből idézek zárásul néhány részletet:

Csak egy nép van, egy fajiság a föld kerekén, amely magában hibát nem talál. Mindenki lehet bűnös a magyar sors tragikumának előkészítésében, a legnagyobb magyartól a legkisebbig, csak egy töredéke a magyar lakosságnak nem. És ez a hibátlan, ez a bűntelen a Kóbor Tamás népe. Itt, ebben a világtörténelmi jelentőségű önimádásban van a zsidóság eredményeinek és nagyságának titka épp úgy, mint tragikumának csírája. Minket gyűlölködéssel vádolnak. Szeretném egyszer az ótestámentumot és azon túl is a zsidók történelmét végigolvasni egy igazi zsidóemberrel és szeretném neki megmutatni, van-e nép a föld hátán, amely úgy szeretné önmagát, enfajtáját, úgy tudná gyűlölni az idegent és üldözni, mint a zsidó. Nagy öntudat és céltudatosság potenciája halmozódott föl a zsidó fajban. Nem bír kiszakadni egy percre sem önmagából, nem bír a zsidó lélek azzal az objektivitással belemerülni a nagy mindenség tengerébe, mint más ember: öntudatosan vagy öntudatlanul ott világol elméje előtt vagy ösztönei mélyén a nagy faji cél. Enélkül az önimádás nélkül nem lehetett volna „örök faj”-nak megmaradni máig, hiszen tehetségben sokkal különbek voltak a hellének, államalkotó képességben és vitézségben a rómaiak, hódító erőben a törökök, a hunok és magyarok. De faji öntudatban és konok célratörésben voltak gyöngébbek. Akik ma látják és óvják a magyar népet a szertelen elzsidósodástól, azok között vajmi sokan vagyunk, kik igaz bámulattal és tisztelettel adózunk e nép csodálatos történelmi erejének. /…../

Ha eltekintek attól, hogy magyar vagyok és magyarnak akarom tudni hazámat a következő ezredévben is, talán a Holdban azt mondanám: Igaza van annak a népnek, amely semmit sem ismer be a maga bűneiből, mert az talán kiszolgáltatná fajtája egyeseit mások ítélkezésének. Nem erkölcsileg, de fajtája szempontjából van igaza. Ezt azonban nem mondhatom, mert magyar vagyok. Sőt azt kell mondanom: ezen a ponton bukik meg minden törekvés, mely magyart a zsidóval összebékíteni akar. Hiszen mindnyájan tudjuk, ha voltak bűnös magyarok, aránytalanul többen voltak bűnös zsidók ebben az országban a magyar nemzet jövője szempontjából. Miért késik hát ennek beismerése máig, még tisztességes és jóhiszemű zsidó emberek részéről is? Hiszen éppen ez bizonyítja legjobban, hogy van külön és a magyarral vajmi nehezen olvadó zsidó fajiság, mert ha nem volna, nem is kellene védelmezni ilyen igazságtalan módon. /…/

Mi ugyan nem sokat hangoztattuk s nem is az efféle nehezen mérhető dolgokra építünk, aminők az úgynevezett zsidó hibák és bűnök, de kérdezzük: Ha a magunk lelkiismerete nekünk azt mondja, hogy vannak magyar bűnök, mint ahogy vannak az angoloknak és a németeknek s a világ legnagyobb népeinek is bűnei, miért ne lehetnének a zsidóknak is? /…/

Az egyik zsidó faji hetilapban megütődve olvasom, hogy azt magyarázzák: Tisza István a háború vége felé nem vette kellően védelmébe a magyar zsidóságot, épp úgy Wekerle Sándor sem, mert merészeltek egyetmást nagyon mérsékelt formában elmondani a fölmentettekről és a galíciaiakról. De uram Isten, hát valóban nem követtek el hajmeresztő alávalóságokat a galíciaiak? S amint ezek beözönlöttek évtizedek alatt szabadon, nem özönlöttek ugyanakkor kifelé az országból a tengerentúlra a mi véreink? És ezt ne látták volna a „magyar zsidók”? Ha pedig látták, miért nem követelték ennek a vészthozó folyamatnak gyökeres megszakítását? Vagy /…/ nem látták a szertelen elzsidósodását és az erkölcstelen zsurnalizmus igájába hajtását a magyar irodalomnak és művészetnek? Vagy nem látták volna a magyar sajtó féktelen radikalizmusát és forradalmasító munkáját erkölcsökben és politikában? És ebben a munkában nem látták volna a maguk fajtájának kezét? Ha pedig látták, miért nem szóltak és miért nem tettek ellene? /…./

Gyűlölet nincs bennünk egy szikrányi sem, de van véren, szenvedésen, kínon, nemzetünk gyalázatán és bukásán szerzett megismerés. Nem lehet két Istennek szolgálni egyszerre, nem lehet két fajhoz tartozni egyszerre, nem lehet két tradíciót ápolni egyszerre. Ehhez a kérdéshez én hozzászólhatok, mert önmagamban és másokban sokat vizsgáltam a faji kérdést. Petőfi, bár apja, anyja tót származású volt, egészen magyarrá tudott lenni, mert lelkében elszakadt előbbi fajtájától. A csehek ezért magyarónnak és árulónak csúfolják. De valóban árulás volt ez Petőfi részéről? Egészen el is tekintve a hazafiság kérdésétől, csak tisztán a faji probléma tükrében? Hiszen ez az elszakadás Petőfiben öntudatlanul ment végbe, a lelki élet titokzatos mélységeiben, ő erről nem is tehetett. Ha Kóbor Tamáséknak egy belső hang azt diktálja, hogy árulás volna a zsidó fajiságtól való elszakadásuk, ez azt mutatja, hogy bennük ez az öntudatlan lelki folyamat nem ment végbe és alig is képes végbemenni. Talán akkor sem, vagy legalább is csak ritkán, ha nagyon akarnák. De, úgy látszik, nem is igen akarják. Ha úgy érzik, hogy ez az elszakadás a zsidóságtól részükről árulás volna, akkor talán erkölcsi szempontból is igazuk van. Csakhogy a faji kérdés más, mint az erkölcs, egészen más. A faji kérdés hatalmi kérdés, az élet és halál kérdése. Nekünk tehát szintén igazunk van akkor, ha arra törekszünk, hogy ebben az országban a magyar ember legyen az úr és az igazi, meg nem rontott, őseredetiségét minden árja beolvadás mellett is megőrzött turáni magyar fajiság szelleme viruljon ezen a földön.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy mint minden más nép, elsősorban pedig a zsidó: mi is a magunk fajiságának határozott tartalmat akarunk adni és abban vérség, történelmi öntudat és világnézlet egy fókuszban való találkozását keressük. Ez minden fajnak joga is, kötelessége is. Nem jogfosztást jelent ez, nem is jelentheti azt, csupán annyit, hogy magyar csak az lehet, aki fönntartás nélkül, nem sandítva idegen istenek felé, nem ápolva a fórumon más tradíciókat, mint a háztűzhely mellett, nem ingadozva két fajiság, két történelem, két Isten, két nemzeti célkitűzés között: minden vércseppjében és minden idegszálában, lelke minden rezzenésében egy akar és egy tud lenni a magyar néppel.

(Szózat 1922. április 9. 1-2. o.)