A Hóman Bálint elleni gyűlöletkampány ideiglenesen elcsitult, most Donáth György néhai országgyűlési képviselő, az 1947-ben koncepciós perben elítélt és kivégzett politikus lett a céltábla. Mellszobra elkészült, az Üllői út és a Páva utca sarkán fölállíttatott, majd szoboravatás helyett meggyaláztatott. Ne általánosítsunk, nem a zsidók, hanem a zsidóság szemete (Garai-Édler Eszter és néhány társa) a felelős ezért a gyalázatért. Nagy kérdés, mi váltotta ki a zsidóság söpredékének a tiltakozását.
 |
Elöljáróban ismét Ungváry Krisztián közéleti munkásságával, annak legújabb gyöngyszemével foglalkozom. Néhány nappal ezelőtt hosszabb írást szenteltem a neves történész néhány Hóman Bálinttal kapcsolatos állításának. Baráti levélből értesültem arról, hogy Ungváry Facebook-oldalán két bejegyzésben is foglalkozott szerény szövegemmel. Amelyet (gúnnyal fűszerezett megjegyzései alapján úgy látom) nem értett meg, vagy nem akart megérteni, vagy félreértett. Ezen nem lepődtem meg, mert ma érdemi vita helyett szokás mellébeszélni, vagy lekezelni a másik felet. Nem beszélve arról, hogy felmérések szerint honunkban sok ember szövegértési nehézségekkel küzd. Nem igaz például az, hogy én Ungváryt lezsidóztam. Én csupán „zsidó nézőszög”-ről beszéltem (ezzel a „szakkifejezéssel” egyébként Konrád György egyik írásában találkoztam), amit bizony birtokolhat nem zsidó is, ez ugyanis nem faji kérdés. De erről a témáról (Ungváry megjegyzéseiről és egy erdélyi úriember jópofa, de tőkesúlyos mondanivalót nem tartalmazó cikkéről) majd legközelebb írok. Most pedig lássuk Ungváry legújabb, Donáth György szobrának tervezett felavatása előtt egy nappal megjelent nyilatkozatát, amely a söpredék másnapi akciójának előjátéka volt.
A 444 bulvárportál Donáth Györgyről kérdezte Ungváry Krisztiánt, „a korszak kiváló kutatóját”, aki hét mondatban foglalta össze álláspontját, majd egy nyolcadik mondatban így summázta véleményét: „Ilyen embernek szobrot avatni közbotrány.” Tudjuk, hogy a szoboravatást a jól ismert alakokból verbuválódott csürhe megakadályozta, s a szobrot is meggyalázta. Azt is tudjuk, hogy egy nappal később a falra mocskos kezek ezt pingálták: „Itt lakott az ország szégyene.” Nézegettem Ungváry Facebook-oldalát, vajon mi a véleménye erről a randalírozásról. Nem találtam semmilyen bejegyzést. Mély tisztelettel ezúton üzenem a neves történésznek, hogy meggyőződésem szerint nem a tervezett szoborállítás a közbotrány. Ennek a szoborgyalázó söpredéknek a puszta léte a közbotrány. S aki ezt a gyalázatot nem ítéli el, aki felelőtlen nyilatkozatával nemtelen indulatokat gerjeszt, arra érvényesek azok a szavak, amelyeket éppen a mártírsorsú Donáth György kapcsán mondott Ungváry: „Aki a korpa közé keveredik, megeszik a disznók.”
Közel húsz évvel ezelőtt, a koncepciós per félévszázados évfordulóján az akkor még szélsőliberális Magyar Hírlap szép írásban emlékezett meg Donáth Györgyről. Az írás szerzője Kende Péter, a Szabad Nép egykori munkatársa, aki tudósítóként végigkövette a tárgyalást. Kende Péter köztudottan zsidó származású, de nem gyalázta meg a mártírsorsú politikust. (A figyelemreméltó, önkritikus írást mindenkinek a figyelmébe ajánlom: Kende: Az én Magyarországon. Bp., 1997. 153-159.)
Azóta közel húsz év telt el, s a zsidóság egy része egyre hangosabb, egyre agresszívabb lett. A Mazsihisz nevű zsidó fajvédő társulat elnöke ismét bejelentette, majd ők döntik el, kinek lehet, s kinek nem lehet szobra. Aztán nyilatkozott a zsidó gárda (TEV) egyik pökhendi vezetője is, aki már listázni akarja a magyar nemzet nagyjait a kóserság szempontjából. Ijesztő jelenségek ezek, jó lenne, ha a zsidóság szemete nem játszadozna a tűzzel.
Azt gondolom, aki agresszív, valamitől fél. Leginkább az igazságtól. Jelen esetben attól fél egy hangos, de törpe kisebbség, hogy Donáth György kapcsán ismét beszélni fognak a perről, a Katonapolitikai Osztály, az ÁVO szerepéről. Márpedig nekik ez kellemetlen. Szembe kellene ugyanis nézniük azzal a közismert ténnyel, hogy a bolsevik megtorló gépezet működtetői között elsöprő többségben voltak zsidók. Ezt a terhet bizony vállalnia kell a zsidóságnak, ha már a „holokausztot” is cipelik magukkal.
1990-ben jelent meg a Püski Kiadó gondozásában Arany Bálint visszaemlékezése. Arany a kisgazdapárt szervezési osztályának volt a vezetője, s az 1947-es nagy perben 12 évi fegyházra ítélték. Az 1956-os forradalom előtt egy hónappal szabadult, a Kádár-rezsim bukása előtt nem sokkal halt meg. Arany az utókorra hagyta „Koronatanú (Emlékirat 1945-57)” című rövid memoárját, amely letehetetlen, megrázó olvasmány. Ebből idézek két rövid részletet.
Könyve elején Arany leírja, hogy 1946. december 26-án (tehát karácsony másnapján!) hogyan zajlott kihallgatása az ÁVO egyik nagy szobájában. Az eseményen jelen volt Ries István igazságügy-miniszter, Rajk László belügyminiszter, az ÁVO és a Katpol több magas rangú vezetője (például Péter Gábor). Arany Bálint többek között ezt mondta kihallgatójának, Kardos Györgynek:
Néhány napos tapasztalatom alapján attól kell tartanom, hogy vádlóink nagy része zsidó egyedekből áll, s ha majd kiderül, hogy egy ilyen tisztességes, magyar ügyet önzetlenül szolgáló társaság tagjait ők vádolják – egyelőre azt sem tudom, mivel -, megint káros antiszemita hullámokat idéznek elő. Általános lehurrogás fogadta aggodalmaim előadását.
(Arany: Koronatanú. Bp., 1990, 30-31. o.)
Nem sokkal később, a karácsonyi kihallgatás folytatásakor Arany Bálint megismételte „aggodalmait”:
Nem hallgattam el – s egyben súlyos aggályaimat fejeztem ki fölötte -, hogy eddigi igen nagyszámú kihallgatóm nagy része zsidó ember volt, s ez bennem és közösségi barátaimban joggal kelti azt a feltevést, hogy ellenünk kitervelt politikai hajsza folyik, aminek utólag, ha egyszer köztudattá válik, kellemetlen következményei lehetnek. Kívánatos volna tehát a hajszát és módszereit megszüntetni. Már csak azért is, mert ez megóvná a későbbi számonkéréstől vagy az esetleges megtorlástól mindazokat, akik az atrocitásokat velünk szemben most elkövetik. Ez utóbbinak újabb szégyenétől kívánatos volna megóvni a magyarságot.
(I.m. 37-38. o.)
Arany Bálint nagyon visszafogottan, finoman fogalmazott, és az utókor (a mai tapasztalatok tükrében is!) pontosan érti „aggodalmait”. Tegyük hozzá, a magyarság nem élt megtorlással sem 1956-ban, sem 1990 után, a bűnösök úgy hunyták le szemüket, hogy törvényes felelősségre vonásra nem került sor. Ha 1990 után a politikai elit érvényesítette volna a jogállamiság sokat hangoztatott elveit (tehát megtörtént volna az igazságtétel), akkor ma nem gyalázhatna meg a kommunizmus áldozatainak emlékét egy gyűlölettel bélelt társaság.
Kende Péter hivatkozott cikkében nagyon helyesen azt írta, hogy Donáth György utolsó szó jogán elmondott beszéde „a magyar történelem egyik legnagyobb szónoklata volt, amely műfajilag csak Zrínyi Miklós, Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc szónoklataival vethető össze”. (Kende: i.m. 157. o.) Kendének igaza van, ezt a beszédet (illetve annak egyes részeit, hiszen nagyon hosszú szövegről van szó) iskolában kellene tanítani. Tudjuk, a beszédet Arany Bálint őrizte meg, s élete végén elküldte Bibó Istvánnak, aki a per idején igen elítélően nyilatkozott az „összeesküvésről”, a vádlottak tevékenységéről. (Bibó a Donáth-beszéd ismeretében módosította álláspontját.)
Egy rövid, érdekes Bibó-idézettel zárom ezt az írást. Kevesen tudják, hogy Bibó István a második világháború előtt másként gondolkodott a zsidókérdésről, mint a háború után. 1938-ban egy vázlatában például azt írta, hogy a zsidókérdés „centrális pontja” a kultúra. Majd így folytatta:
A saját országunkban vagyunk-e még? Nem. De az ilyen állapotért semmiféle bacilus-pusztítás nem segít! Mi az oka, hogy a szervezet nem termelt antitoxint? Mert már mikor a bacilus bekerült, egy kórosan kettétagolt szervezet volt. Ezen kell elsősorban változtatni.
A fő dolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sőt nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok segítsenek, akik ettől nem szűnnek meg ellenfelek lenni.
(Bibó István. Zsidókérdés. Bp., 2012, 16. o.)
Úgy vélem, Bibó szavai ma is kijelölik a helyes utat. Mit csináljon a magyarság a „silány ellenséggel” (Bibó kifejezése a zsidósággal kapcsolatban)? Véleményem szerint keresztény magyar ember nem követheti a zsidóság szoborgyalázó, randalírozó szemetét az agresszivitásban. Nem üvöltözhet, trágárságokkal nem illetheti ezt a kulturálatlan társaságot, nem rombolhat, mert pocsolyában nem dagonyázhatunk. Ellenben nagyon is nyugodtan legyünk antiszemiták. Morális antiszemitizmusra van szükség. Nem szabad meghunyászkodni, nem szabad a Gonosz ámokfutását némán tűrni. Mindig és mindenhol (internetes fórumokon, magyargyalázó cikkekhez fűzött hozzászólásokban stb.) adjunk hangot erkölcsi „aggodalmainknak”, hívjuk fel a figyelmet arra, hogy vannak bizony zsidó bűnök is, a zsidóság szemetét pedig nyugodtan nevezzük annak, ami: szemétnek. Mi a saját országunkban vagyunk. S ki szereti maga körül a szemetet?
Bistrán Demeter - Kuruc.info
Kapcsolódó:
