Azzal indokolta öngyilkosságát, hogy a posta hozta ilyen helyzetbe, holott már 46 éve ott dolgozik, és egy ponton túl úgy látta, tekintetbe véve a körülményeket, a fizetést, az állandó értékesítési kényszert, mellyel presszionálják felülről az ott dolgozókat, hogy nem bírja tovább. Persze könnyen legyinthetnénk, oh, igen, valóban elkeserítő, hogy ez megtörtént, de biztos nem ez volt a valódi oka, kellett legyen valami más a háttérben.

Én ezzel nem feltétlenül szeretnék vitába szállni, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, mint ahogy az is elképzelhető, hogy ezt már sohasem tudjuk meg. Persze, minden bizonnyal más jellegű, akár magánéleti gondokkal is küszködhetett. De ne zárjuk le ennyivel. Mert ez nem magyarázza meg, nem meríti ki a teljes kérdéskört.

Már csak azért is szívügyemnek érzem a történetet, mert azért mélyebb betekintéssel rendelkezem a posta életétébe, ugyanis éveken át, több postahelyen is dolgoztam. Éppen emiatt pontosan tisztában vagyok olyasmivel, melyet kívülállók nehézkesen képesek értelmezni. Mégpedig azt, ha olyan rossz volt a munkahelye, miért nem mondott fel és állt tovább. Teljesen logikus, és ez is lett volna a helyénvaló, azonban láttam, hogy főként középkorú és idősebb asszonyok, akik már évtizedek óta a posta taposómalmában tengődtek, milyen beszűkült tudatállapotban élték mindennapjaikat.

Igen jelentős hányada úgy gondolkodott, „örülni kell annak, hogy van munkánk”, de sokszor elhangzott a „máshol sem jobbak a körülmények” érv is. Erre természetesen rá is erősített a posta vezetése, azt az érzetet keltve bennük, hogy valóban nem volna esélyük másutt, ennyit érnek. Egyfajta pszichikai terrorral folyamatosan nyomás alatt tartották őket, ne háborogjanak, ne követeljenek semmit, próbálják meg a lehetetlen „értékesítési terveket” megvalósítani, melyekről mindenki tudta, nem azért hozták őket, hogy elérjék. Azért, hogy mindvégig lehessen mutogatni, látjátok, megint nem sikerült. Csak hát ezt soha nem teljesítették sehol…

Jellemző volt az is, hogy az ország más pontján lévő postákra mutogattak, mintegy követendő példaként, „lám, lám, ott meg tudták kötni a kellő számú lakásbiztosítást, megfelelő számban értékesítettek sorsjegyet”, de történetesen sokszor kiderült, a „bezzegpostán” éppen ugyanazok hangzanak el, mint emitt. Saját szememmel láttam számos olyat is, mikor sírva jöttek ki postás alkalmazottak az értékesítési vezető asszony irodájából.

Az igazság kedvéért természetesen készséggel elismerem, ez nem igaz az ország valamennyi postájára, vidéki, kisebb hivatalokban (bár Kelebia sem egy metropolisz) lehetnek nyugodtabb, emberibb körülmények, de a jelenlegi felső vezetés szemléletéből determináltan csak ez áradhat. Azé a vezetésé, akik között nagyítóval kell keresni a logisztikai végzettséggel bírókat, annál többet találunk bankszektorból érkezőket.

Ja, hogy a posta eredendően egy logisztikával foglalkozó cég lenne? Kicsire nem adunk, nagy meg nem számít, ahogy tartja a mondás.

Apropó, a kelebiai haláleset után a posta kiadott egy közleményt, melyben leszögezik, értetlenül állnak az eset előtt, és belső vizsgálatot rendelnek el. Álnaiv módon azt mondhatnám, én pedig az előtt állok értetlenül, hogy ők értetlenül állnak. Mert ez csak arra világít rá, tökéletes homály uralkodik a fejekben arról, mégis milyen körülmények között tevékenykednek a postásaik.

Akár ez, akár pedig egy nagyon is tudatos cinizmus húzódik meg fenti soraik mögött, egyik sem túl megnyugtató. Bár attól hála Istennek nem kell tartani, hogy tömegével lesznek öngyilkosok a postások, az azért nem véletlen, hogy azokon kívül, akik már tényleg hosszú évtizedek óta, valós hivatástudattól átitatva végzik munkájukat a társadalom szolgálatában, senki nem marad meg pár hónapnál tovább a Magyar Posta alkalmazásában.

Ennélfogva állandó a cserélődés, ha arra kérném a kedves olvasókat, menjenek el, nézzék meg lakóhelyükön a legközelebbi postát, vajon ki van-e feszítve az új jelentkezőket toborzó molinó, és azt fényképezzék le, azt gondolom, az év 365 napjára elegendő galéria telne ki.

De vajon hogyan tovább? Lesz bármiféle valós önvizsgálat a posta vezetésében a kelebiai tragédia kapcsán?

Ebben nem vagyok biztos. Az viszont tény, hogy meghalt egy ember.

Isten nyugosztalja őt!

Lantos János – Kuruc.info