A frissen megalakult, fiatal Magyar Királyságnak életben maradni legalább annyira nehéz volt, mint a megalakulása előtti évtizedek, amikor Európa keresztény fele nem tűrte, pontosabban nem akarta megtűrni egy akkor még pogány nép Kárpát-medencei jelenlétét. Szent István (és Géza fejedelem) kiválóan felismerték, hogyha bármilyen jövőt szeretnénk a térségben, a kereszténység útjára kell lépnünk. Ám amíg ez Gézánál színtiszta politikai megfontolás volt, addig István valóban meg is élte a keresztény hit rejtelmeit. Ennek ellenére, vagy épp ezért, Géza fejedelmünk érdemei elvitathatatlanok, hiszen amit István alkotott, azt apja álmodta meg, az ő előkészületei nélkül pedig sosem haladhatott volna abban a gördülékeny és sikeres mederben a keresztény királyság kiépítése, ahogy István uralma alatt történt.

Géza életéről és tetteiről jóval kevesebbet tudunk, mint amennyit súlya alapján megérdemelne, ám a történész szakma jobbára teljesen egyetért személyének komoly jelentőségében. Megítélése és cselekedetei egyszersmind pontot tesznek az örökös keresztény-pogány vita végére is, amely eddig sem a történelmi tényeken, realitásokon alapult, sokkal inkább érzelmi kérdésként funkcionál mindkét oldal esetében. Pedig a történelmi realitást még maga Koppány vezér is felismerte, hiszen nem a pogányság, hanem a bizánci kereszténység oldalán szállt harcba rokona ellen, ahogy azt már ezen a portálon is többször leírtam. Ebben a tekintetben az István és Koppány közötti politikai feszültség teljesen más színezetet kap, hiszen a keresztény jövőben egyik sem kételkedett, csupán annak irányát, a birodalmiság jövőjét képzelték el máshogy.

Szent István államának öröksége az egész országot áthatotta 1945-ig bezárólag. Amíg 2021-ben az "átlagember" államalapítás ünnepéről alkotott képe tisztes távolból figyeli a történelmi tettet, eszmei szinten pedig nem tud és nem is akar azonosulni vele, a kommunista agymosás évtizedei előtt ez teljesen másként volt. Szent István művére élő, organikus szövetként tekintettek, amely a mindennapokban éppúgy megmutatkozott, mint a politikai felfogásban és törekvésekben. A századfordulón (1900-as évek) erőre kapott keresztényszocializmus legalább annyira hatással volt Adolf Hitlerre, mint Szálasi Ferencre, az általuk hirdetett antiszemitizmus, illetőleg aszemitizmus pedig szintén megjelent a keresztényszocialista törekvésekben is. Ilyetén beszéljünk akármilyen komolyan vehető két világháború közötti magyar jobboldali kezdeményezésről, mozgalomról, vagy pártról, a keresztény, keresztényszocialista hatások alól nem tudta és nem is akarta kivonni magát. A legjobb példa erre talán maga Imrédy Béla, egykori magyar miniszterelnök, aki már hivatali székének elfoglalását követő országgyűlési köszöntő beszédében (1938 májusa) is kijelentette, hogy mind a keresztényszocializmus, mind az istváni örökség alapvető sarokpontjai a politikai elképzeléseinek. Ezt a tényt pedig csak erősítette az 1938-as eucharisztikus világkongresszus, melyet szintén Imrédy miniszterelnökségének első heteiben rendeztek meg Budapesten. A beszámolók és források alapján ennyi év távlatából is érezhető ennek a rendezvénynek a jelentősége és ereje, ahol a középpontban – méltó módon – az istváni örökség és – talán nem túlzás kijelenteni – birodalmi gondolatkör állott. 1938-ban ugyanis, ahogy az ezredforduló tájékán is (mármint az 1000. év környékén), a magyarság még mert nagyban gondolkodni, jó okkal. Az eucharisztikus világkongresszust követően nem sokkal később az első bécsi döntés adott reménységet a magyarság számára, István pedig pár évtized alatt épített fel egy olyan államot, amely megkopva és kiherélve ugyan, de még ma is létezik. Ám, lévén magyar történelem, sajnos negatív párhuzamot is levonhatunk: ahogy a 20. században a második világháború elvesztése vetett véget a magyar álomnak, úgy a 11. században István fiának, Imre hercegnek elvesztése volt katasztrófa a keresztény magyar birodalom szempontjából. Előbbiből (még) nem sikerült kilábalni, utóbbiból való kikecmergéshez pedig véres trónharcok hosszú sora és egy a mainál jóval életerősebb társadalom és egy felelős vezetői réteg szükségeltetett.

Az államalapítás ünnepe még a magából teljesen kifordult 21. században is potenciális erőforrás a magyarok számára, ám az agyonreklámozott programok és lehetőségek közül csak némelyik hordoz valódi, értékes üzenetet. Az ünnep erejét maguk a kommunisták is érezték, nem hiába támadták azt szisztematikusan, az 1945-öt követő hatalomátvétel után szinte a kezdetektől. Mindez a gulyáskommunizmus évtizedeiben az "új kenyér ünnepévé" silányodott, ahol egyáltalán nem az ember és természet közötti szoros kapcsolattal és az ebben rejlő üzenettelvan probléma, hanem a mélyebb perspektívák teljes hiányával, a lényegi gondolatok kiherélésével, megkerülésével. Utóbbi pedig mára sem változott meg.

Bizonyára sokan kíváncsiak lennének, István vajon mit szólna a jelenkori "nemzeti-keresztény" kormányzáshoz, annyi viszont egészen biztos, hogy értetlenül állna azelőtt, egy keresztény államalakulatban vajon miért a zsidóság osztja a lapokat, miért ők szabják meg egy több mint ezeréves, nagy múltú ország mindennapjait, vagy, hogy az orbáni látszat-szabadságharc ellenére miért a liberális Brüsszel önkényének vagyuk kitéve. Ennek fényében és az önrendelkezésünk hiányában pedig az államalapítás körüli ünnepi csinnadratták is szürkének és hazugnak tűnnek. Mintha mindenki boldogan és önfeledten ünnepelne, miközben a 21. század elejének jelentősebb harcait nem, hogy nem vívtuk meg, de el sem kezdtük őket. Ez nagyjából olyan, mintha az istváni vezetés úgy ünnepelte volna a fiatal, keresztény magyar birodalmat, hogy valójában még meg sem alkották azt.

Mindezek tükrében sem mondhatjuk, hogy ez a nap akár egy percig is a csüggedésről kell hogy szóljon. Pont, hogy alkalmat teremt a belső önvizsgálatra és a külső tisztánlátásra. Értékelni, elemezni, tervezni, és ami manapság sokaknak nem megy: CSELEKEDNI, hogy egyszer valóban méltóak legyünk István örökségéhez, és szemfényvesztés helyett valódi optimizmussal fordulhassunk a jövő felé.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info