Van valami egészen lenyűgözően szomorú abban, hogy Magyarország két legjelentősebb kincslelete milyen eltérő sorsra jutott. A Seuso-kincs története tele van drámával, politikai manőverekkel és több száz millió eurós kifizetésekkel, míg a Szikáncsi kincs egyszerűen csak ott porosodik a Nemzeti Múzeum éremgyűjteményében, mintha semmi különös nem történt volna. Hogy miért is ér meg az egyik kincs több milliárd forintot az államnak, miközben a másik csak egy "aranyos" anekdotává silányul a pulykákról és a fémkeresővel megvizsgált szárnyasokról? Nos, a válasz sajnos nem a történelem iránti tiszteletben keresendő.
 "Atilla kincse" - a szikáncsi aranykincs (forrás: kurultáj.hu) |
1963-ban a hódmezővásárhelyi Szikáncson Józó Erzsébet épp pulykáit terelgette a friss szántáson, amikor rábukkant a 6,5 kilogramm súlyú, bizánci aranyakból álló kincsre. Az aranyakat végül a Magyar Nemzeti Múzeum begyűjtötte, és azóta is az éremgyűjteményük részét képezik. Érdekes, hogy míg a Seuso-kincsért keményen meg kellett küzdenünk és pénzügyi áldozatot vállalnunk, a Szikáncsi kincset egyszerűen "elengedtük". Mintha a két kincs között eltelt több mint ezer év minden értékítéletünket elhomályosította volna.
A Seuso-kincset, amely a római kori Pannonia gazdagságát hivatott reprezentálni, a magyar állam több milliárd forintért vásárolta vissza, hogy az "otthon" legyen. Ünnepélyes átadások, politikai diadalmenet, és természetesen a nemzeti büszkeség hirdetése minden lehetséges fórumon. Ezzel szemben a Szikáncsi kincs története egyfajta csendes, szinte közömbös beletörődéssel végződik: az aranyak bekerültek a múzeumba, ahol ma is láthatatlanul porosodnak, egy olyan éremgyűjtemény részeként, amelyre szinte senki sem kíváncsi.
A különbség nem is lehetne élesebb. Az egyik kincset hazahozzuk mint a magyar történelmi örökség ékkövét, a másikat pedig ott hagyjuk a polcon, mintha nem lenne semmi jelentősége. Pedig a Szikáncsi kincs legalább olyan fontos része történelmünknek, mint a Seuso-kincs: bizonyítéka a hun-bizánci kapcsolatoknak, a hunok gazdagságának, és annak a történelmi közegnek, amelyben a Kárpát-medence a világ egyik meghatározó hatalmának része volt. Ezek az aranyak a Kelet-Római Birodalomból származtak, és talán a hunok kapták adóként, vagy éppen elrabolták őket - bármi is legyen az igazság, a kincs jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Hiszen ezek a solidusok azt a korszakot idézik, amikor a Kárpát-medence valóban a világ egyik központi hatalmának része volt, amikor a hunok hatalmukat Bizáncra is kiterjesztették. Ez a kincs a múltunk része, amely mélyebb betekintést nyújt a hunok és Bizánc kapcsolatának bonyolult hálózatába, és a Kelet-Római Birodalom befolyására a Kárpát-medencében.
 A szikáncsi aranykincs a hunoknak fizetett kelet-római adó lehetett |
Mégsem hallani róla, nem látni sehol büszke kiállítást, nem jelenik meg sem a politikai beszédekben, sem a nemzeti tudatunkban. Valószínűleg azért, mert nincs benne elég látványosság, nincs benne elég showelem. Hát ki ne szeretne inkább egy rejtélyes, bűncselekményekkel teli, a nemzetközi aukciók világában elveszett és visszaszerzett kincset a vitrinekben látni, mint egy befőttesüvegnyi aranyat, amelyet egy pulykatenyésztő talált?
A két kincs története mégis hasonló: a Seuso-kincset anyagi haszonszerzés és politikai manőverek révén elvesztettük, míg a Szikáncsi kincset egyszerűen csak a szakmaiatlanság és az elfeledés hagyta veszni. Az egyiknél megvolt a dráma, a titokzatosság, a nemzetközi jogi harcok és az anyagi áldozatvállalás, míg a másiknál egy csendes felfedezés, egy befőttesüvegnyi arany, amelyet egy egyszerű gazdasszony talált meg. Mégis mindkettő egyaránt a magyar történelem egy-egy fontos darabja, amelynek méltó helye lenne a múzeumok legfontosabb polcain, a főhelyeken, hogy emlékeztessenek minket arra, honnan jöttünk, és mit is jelent valójában a történelmi örökségünk.
 Józó Erzsébet a pulykáival (forrás: archiv.magyarmuzeumok.hu) |
Felmerül a kérdés: mikor fogunk végre értelmes múzeum-, történelem- és kultúrpolitikát folytatni Magyarországon? Mikor fogjuk felismerni, hogy a múltunk nem csak a látványos, politikailag hasznosítható részekből áll, hanem azokból a kevésbé ismert történetekből is, amelyek egy egész korszakot, egy egész kultúrát mutatnak be? A Szikáncsi kincs is megérdemelné, hogy kiemelt helyet kapjon történelmünk bemutatásában, hogy ne csak porosodjon a múzeum mélyén, hanem valóban a miénk legyen – mint ahogy a Seuso-kincset is magunkénak valljuk.
Az egyik kincset a rosszindulat, a kapzsiság és az anyagi haszonszerzés miatt vesztettük el, és végül drágán kellett visszavásárolnunk. A másik kincset egyszerűen csak a szakmaiatlanság és az elfeledés hagyta a sötétben elveszni. Mindkét kincsnek a múzeumok legfontosabb polcain lenne a helye, kiemelten, főhelyen, hogy emlékeztessenek minket arra, honnan jöttünk, és mit is jelent valójában a történelmi örökségünk. De amíg a kultúrpolitika a pillanatnyi politikai haszon maximalizálásáról szól, addig az arany továbbra is a befőttesüvegben marad. Ahogy a múltunk is, szép csendben, a színfalak mögött.
 |
Molnár Ákos
(Kuruc.info)
Korábban írtuk:
