A spanyol zászló ezen a montázson a Franco-rendszerben használatos változatot ábrázolja

Magyarországon élve időről időre eljárok ebédelni a legtöbb helyen megtalálható „napi menüre”, ami nagyjából 1500 forintba kerül (alig több mint négy euró).

Egy alkalommal nem volt elég hely, ezért kénytelen voltam megosztani az asztalt egy úrral, aki talán kissé meglepődött azon, hogy nem vagyok diák (mi más is lehetnék - gondolhatta -, ha egyszer külföldi vagyok egy kis magyar vidéki városban?). Így hát folytatta a beszélgetést, és megkérdezett a hazámról (Spanyolországról), kilépve a szokásos felületes témákból, mint a foci vagy a jó idő.

Tovább beszélgettünk, és egy ponton azt mondta:

- Tudod, Spanyolország olyan ország, amely iránt magyarként hatalmas szimpátiát érzek.

- Na tessék - gondoltam - most jön a szokásos beszélgetés Puskásról (aki igazi nemzeti hős itt) és a Real Madridról…

De a következő mondat meglepett, bár történelmi korszakát tekintve nem járt messze az elképzelésemtől:

- Spanyolország volt az egyetlen ország, amely valóban támogatta a mi forradalmunkat 1956-ban.

Be kell vallanom, hogy bár történész vagyok, nem voltam igazán tisztában Spanyolország ilyen mértékű szerepvállalásával az ’56-os forradalomban. Így amikor hazaértem, utánanéztem a témának, és meglepetésemre viszonylag jól dokumentált és történelmileg igen érdekes eseményeket találtam.

Röviden: az 1956-os magyar forradalom volt az első nagy repedés a szovjet blokkban, egy kelet-európai szatellitállam nyíltan egy alternatív modellt választott. Sajnos a magyarok számára ez az alternatíva rövid életű volt: a Szovjetunió katonai erővel, a Varsói Szerződésre hivatkozva leverte a felkelést. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarország szinte semmit sem tehetett a szovjet katonai gépezettel szemben. Ezért a magyarok nagy reménye az volt, hogy a konfliktust nemzetközivé teszik, és a hidegháborús helyzetben valamelyik nagyhatalom majd segítséget nyújt.

Bár a Nyugat retorikailag elítélte a szovjet beavatkozást, és a sajtóban erős szolidaritást mutatott, a „magas politika” szintjén mindenki tisztában volt az aktuális status quo-val és azzal, milyen veszélyes lenne annak megbontása.

Így végül egyik ország sem tett komoly lépést Magyarország támogatására, hiszen bármilyen szimpátiát is éreztek, féltek a konfliktus eszkalálódásától - különösen, hogy a II. világháború emléke még nagyon friss volt.

Egy ország azonban mégis kiemelkedett: Spanyolország, amely meglepő módon az egyik legaktívabb szereplő volt (ha nem a legaktívabb) egy olyan konfliktusban, ami egyáltalán nem tartozott a hagyományos érdekszférájába.

A magyar levéltári dokumentumok szerint Spanyolországban hatalmas szimpátia ébredt a magyar ügy iránt. A magyar delegáció vezetője, Marosy így számolt be:

„A magyarországi események lelkesedést és spontán segélyakciókat váltottak ki Spanyolországban. Az ország összes templomában miséket tartanak Magyarországért. A magyar rádióadás, amely eddig napi 20 perc volt, tizenkétszeresére nőtt. A spanyol Vöröskereszt az én kezdeményezésemre segélyakciókat és pénzgyűjtést szervezett. A nagykövetségünk már telítve van önkéntes adományokkal…”

De kétségtelenül a legmeglepőbb akció Franco katonai beavatkozási javaslata volt.

Ugyanezen forrás szerint Franco felajánlotta Magyarországnak akár 100 ezer spanyol önkéntes részvételét, akik Sopronnál szálltak volna „partra”, és onnan segítették volna az ellenállást.

Ez a projekt azonban az amerikai passzivitás és a spanyol logisztikai lehetetlenség miatt gyorsan meghiúsult. Spanyolországnak nem voltak olyan repülői, amelyek tankolás nélkül eljuthattak volna Magyarországig, így szükség lett volna a köztes országok (amelyek mind amerikai befolyás alatt álltak) együttműködésére vagy egy harmadik fél segítségére.

Mégis történtek lépések az ügyben, de ezeket elutasították. Egy magyar diplomata így nyilatkozott:

„Nyugat-Magyarországon annyira kétségbe vannak esve az Egyesült Államok tétlensége miatt, hogy már jobban gyűlölik az amerikaiakat, mint az oroszokat.”

Bár irreális volt, a terv részben meg is indult, és az első toborzási szakaszban mintegy 2000 magyar emigráns és spanyol önkéntesek (főként valladolidi egyetemisták) is jelentkeztek.

A magyarok főként fegyverszállítást szerettek volna, de ezt is megakadályozták a nyugati hatalmak.

Franco ebben is késznek mutatkozott katonai felszerelés eladására, de a szállítás lehetetlensége miatt végül csak egy segélyvonat indult el Valenciából, rizst szállítva humanitárius célból - ezt az utat már engedélyezték.

Franco lelkesedése odáig ment, hogy komolyan fontolóra vette egy európai háború lehetőségét, amelyben Spanyolország lett volna a nyugati hadműveletek központja.

Olyan terveket is kidolgoztak, amelyek három év alatt a szovjet érdekszférához tartozó országok felszabadítását célozták amerikai támogatással és a helyi nacionalista felkelésekre támaszkodva.

Természetesen Franco motivációja nem pusztán önzetlenség vagy ideológiai rokonszenv volt.

A vezető célja az volt, hogy kitörjön a nemzetközi elszigeteltségből, amelyben Spanyolország 1939 óta élt. Az egyetlen kártya, amivel a hidegháborúban rendelkezett, az antikommunizmusa volt.

(Fordítói megjegyzés: itt és alább természetesen érződik a cikk szerzőjén, hogy nem feltétlenül szimpatizált Franco-rendszerével, úgy beállítva, mintha a fő motiváció öncélú lett volna, ez azonban nem von le a cikk történelmi érdekesség mivoltából.)

Ahogy a magyar történész, A. Anderle megjegyezte:

„A falangista állam 1939 óta először lépett fel határozottan a nemzetközi színtéren, ráadásul a nyugati demokratikus hatalmak oldalán.”
Ez az érdekes epizód végül csupán történelmi anekdotává vált, amely – a spanyol „donquijotizmuson” túl - azt mutatja, mennyire vágyott a Franco-rezsim a nemzetközi elismerésre.

A forradalom ugyan elbukott, de a Spanyolország és Magyarország közti érzelmi kötelékek részben épp emiatt az esemény miatt megerősödtek. Amikor a forradalom kitört, az akkori legjobb magyar futballcsapat, a Honvéd, éppen Bilbaóban játszott egy BEK-mérkőzést.

A hazai események miatt a játékosok többsége nem tért vissza Magyarországra, ami a korszak egyik legjobb válogatottjának felbomlását jelentette - ez volt az a válogatott, amely „varázsmagyarokként” (Magiares Mágicos) két évvel korábban vb-döntőt játszott.

A játékosok közül többen spanyol klubokhoz szerződtek, köztük Puskás Ferenc, aki később a Real Madrid legendája lett. De ez már egy másik, jobban ismert történet - legalábbis Magyarországon.

A másik, amiről itt szó volt - a spanyol beavatkozási terv -, talán kevésbé ismert a nagyközönség előtt, de elég ahhoz, hogy fél évszázaddal később is néhány magyar, mint az az úr, akivel egykor a zsúfolt étteremben megosztottam az asztalt, még mindig emlékezzen rá.