- A kitörés túrák eleve a legméltóbb megemlékezések arra, hogy mártír hőseink példát mutattak becsületből, hűségből, kitartásból, önfeláldozásból és hazaszeretetből. A magyar-német védősereg hatszoros túlerővel szemben védte a magyarok fővárosát a szovjet megszállóktól a kitörés napjáig, több mint száz napon át, ebből 53 napig teljesen bekerítve, pedig Sztálin azt várta, hogy menetben elfoglalják Budapestet. Hős védőinknek köszönhető, hogy a szovjetek nem tudták egész Európát megszállni. Az Országgyűlésben egyelőre hiába javasoltam, hogy mindezek elismeréséül február 11-ét nyilvánítsuk a Becsület napjává, indítványomat papírforma szerint napirendre sem vették. Ezért ebben az ügyben is folytatjuk „az utcai politizálást”, ahogy a Trianon-megemlékezésekkel is tettük korábban, hosszú évek alatt rendezvények százaival-ezreivel elérve az emléknap állami szintre emelését, még ha nem is egészen úgy, ahogy azt szerettük volna.

- A pártalapítványunk által is támogatott kitörés túrát inkább „kultúrtúrának” nevezném, mintsem teljesítménytúrának, hiszen csak egy tíz kilométeres távról van szó, mely azonban az összes efféle program közül a legtöbb erdei sírhoz vezet el, számos visszaemlékezés kíséretében. Néhány éve én is teljesítettem a 60 kilométeres nagy kitörés túrát baleset nélkül, az komoly fizikai erőpróba volt, most meg ez a kis kirándulás kifogott rajtam, illetve „bokakitörés” lett belőle. Pedig épp a családom és a kampány miatti felelősségérzetem miatt nem vállaltam idén sem a nagy teljesítménytúrát, mert egyrészt ennyi szabadidőt sem engedhetek meg magamnak, másrészt balesetet, hetekig tartó lábadozást pedig végképp nem... De a „kultúrtúrán” is elég volt egy rossz lépés a sárban még bakancsban is, amikor épp az előttem menő lányt figyelmeztettem, hogy kikötődött a cipőfűzője, ezért félreálltunk a meredek, csúszós útszélre... Egy nappal korábban mintegy 1500 megemlékező vonult végig ott a nagy kitörés túrán, hatalmas sarat dagasztva. Ráadásul még kilométereket kellett mennem törött bokával a bajtársakra támaszkodva a legközelebbi autóútig, ahova mentő tudott jönni.

- A mentősök túraruhában is felismertek, s így rögtön oda akartak vinni, de mivel az Országgyűlésben hadat üzentem a mentelmi jognak és más képviselői kiváltságoknak, ragaszkodtam hozzá, hogy az ügyeletes, kétségkívül rossz hírű kórházba szállítsanak, mint bármely magyar állampolgárt, még ha óva intett is ettől egy évtizedek óta ott dolgozó túratárs.

- Valóban hasonlít az érvelésem és a közvetlen tapasztalatszerzés módja Vona Gábor álruhás országjárására. Volt alkalmam bepillantani a magyar egészségügy tragikus helyzetébe. Öten feküdtünk egy kórteremben, meleg víz többnyire nem folyt a csapból, a koszt pedig jobb volt a Gyorskocsi utcai fogdában, ahova 2006. október 23-án zárt be néhány napra Gyurcsány-rezsim, így össze tudtam hasonlítani. A hazai kórházi körülményekért persze az elmúlt 24 év kormányai a felelősek, s nem az ott dolgozók, akik elképesztően alacsony bérezésük ellenére végzik szinte teljesíthetetlenül sok munkájukat. Komoly szemléletváltásra van szükség, hogy egy börtönben fogva tartottra kevesebbet költsön az állam, mint egy kórházi betegre.

- Rutinműtétnek indult, hogy a bokámat összecsavarozzák, de a gerincvelőbe fecskendezett érzéstelenítés miatt valamiért a felső testem is lebénult, a légzésem is leállt, gyakorlatilag megfulladtam, bár aztán szerencsére közvetlenül az eszméletvesztés után lélegeztetőgéppel megmentettek. Szinte a halálból hoztak vissza az orvosok.

- A klinikai halál állapotáig nem jutottam el, bár egy tipikus halálfájdalmat átéltem: a fulladást. Jobb lett volna fordítva, ha előbb vesztem el az eszméletemet, és utána áll le a légzésem, de pont az oxigénhiány miatt ájultam el talán egy perc után. Ahogy beadták a gerincembe az érzéstelenítést, egy perc múlva már jelentkeztek a felső test bénulásának jelei. A szájam elzsibbadt, egyre artikulálatlanabbul tudtam csak mondani, hogy nem tudok nyelni, nem kapok levegőt. Aztán egy ideig, mint a víz alatt fuldokló ember, kezeimmel vadul kalimpálva mutogattam az orromra, végül már az ujjaimat sem tudtam mozgatni. De hallottam mindent, ami körülöttem történt, s bár szememet sem bírtam kinyitni, amikor néha felhúzták a szemhéjamat, hogy megnézzék állapotomat, láttam is tisztán. Elém tolták a sistergő oxigénmaszkot, s mondták, hogy szívjam, de egy leheletnyit sem tudtam. Ekkor úgy éreztem, hogy ha ezek szerint egy lélegeztetőgép csak ennyit tud, akkor vége az életemnek. Egyre jobban fájt a levegőhiány, s hamarosan el is ájultam. A halál több fájdalommal-izgalommal már nem járt volna, de addig még jó néhány perce van az embernek eszméletlenül. Engem viszont közben intubáltak, azaz lenyomtak egy csövet a légcsövembe, így megmentettek. A felkészült orvosok precíz, életmentő segítségéért hálás vagyok, s persze a családom is az. Talán egy bő órát voltam utána altatásban, a bokaműtét már kitűnően sikerült. Utólag megvizsgálva a történteket, több orvos ismerősömmel is konzultálva egyértelműen orvosi műhibának tartom az esetet, de nem rovom fel, mert nem trehányak voltak; odafigyeltek, csak valamiért így sikerült… Lehet, hogy nem csak véletlen, hanem költségvetési kérdés is ez persze, ugyanis erről a kórházról szinte csak rosszat lehet olvasni, „halálgyárnak” is nevezik, több más vidéki kórházhoz hasonlóan.

- Nézzük a jó oldalát! Megtanultam értékelni a levegővételt, miután volt alkalmam józan ésszel megtapasztalni a megfulladás fájdalmát, tehetetlenségét, mint az űrben oxigén nélkül, mozgásképtelenül meghalni... Zagyva Gyula azt írta nekem bajtársiasan: „a halálközeli élmények egy harcosnak nagy hasznára tudnak válni, ha tanul belőle”. Ebből legalábbis többet tanultam, mint a szatyrot fejre húzva megfojtós maffiafilmekből. Például azt, hogy van élet a fulladás után, de intubálni csak eszméletvesztés után tudnak. Azt azért nem mondom senkinek, hogy nem kell megijedni. De sok mindent el tud viselni az ember, például nem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekjáték lesz magamnak injekciót beadni, amit most a trombózis megelőzése érdekében ötvenszer kell elvégeznem két hónap alatt. Az ember empátiáját is növeli egy ilyen baleset, bár nekem eddig is volt egy mozgáskorlátozott alkalmazottam, aki képviselői asszisztensemként pl. feltölti a Youtube-ra a Jobbik összes parlamenti és médiaszereplését, miközben évek óta lényegében ki sem mozdult otthonából. Szóval lehet komoly munkát végezni fekve is.

- Ugyanoda akarok visszamenni, szembenézünk a kihívással, s meg kell oldjuk valahogy. Addig azonban vannak más bajok: miután fekvőgipszet kaptam, sajnos le kellett mondjam a következő hetek kampányában való részvételemet. Számítógépen tudok dolgozni, de például a hátralévő mintegy ötven lakossági fórumom jelentős részét le kellett mondjam; frakciótársaim, köztük legtöbb esetben feleségem, Dúró Dóra helyettesít, akivel épp a harmadik babánkat várjuk, de ez nem szokta akadályozni feladatainak ellátásában. Otthon viszont most én leszek többet a gyerekekkel, bár anyósom a baleset óta ismét hozzánk költözött segíteni egy időre, és más családi segítséget is kapunk bőven, így tulajdonképpen többet tudok pihenni. Szinte újjászülettem, heteken belül pedig talán az egyéves fiammal együtt tanulok meg járni.

Kapcsolódó: Jobbik: a kommunizmus áldozatai forognak a sírjukban