Az „antiszemita” az akkori gondolkodók szemében nem volt szitokszó és használata gyakran volt látható: Theodor Fritsch (1852-1933) kb. fél évszázadon keresztül írt elemzéseket és szervezett ellenállást a zsidók káros viselkedése ellen, a Német Antiszemita Egyesület (Deutsche Anti-semitische Vereinigung) keretein belül pedig a zsidók emancipációja ellen igyekezett lobbizni. Itt a név kapcsán a magyar hősökre is emlékezhetünk (mint Istóczy Győző), akik a 19. században az Országos Antiszemita Pártban kongatták a vészharangot. Nincs antiszemitizmus szemitizmus nélkül, és nincs szemitizmus zsidóság nélkül: a zsidó maga a probléma. Ha a zsidóság például a svábokhoz hasonlóan viselkedne, nem lenne antiszemitizmus, mert nem lenne szemitizmus, ahogy (periodikus etnikai konfliktusoktól eltekintve) nincs korokat és kultúrákat átívelő, azonos jelleggel rendelkező antisvábizmus. A svábok nem váltanak ki antiszemitizmust, mert nem viselkednek szemita módjára: a zsidó karakter a probléma forrása. Ezen probléma ellen igyekezett Fritsch felépíteni egy olyan rendszert, mely ezen zsidó jellemnek ellenáll, és lehetőség szerint azt kiiktatja minden hatalomból, s mindezt „a legális önvédelem tízparancsolatával”, avagy a többnyire csak az „antiszemita tízparancsolat”-ként ismert 10 alaptétellel kívánta megalapozni, megteremtve a szemitizmusra immunis Volk mentalitását az Antiszemita katekizmus című 1887-es könyvében, mely később A zsidókérdés kézikönyve cím alatt rendkívül népszerű lett és több mint 40 kiadást is megélt. A Hammer nevű folyóirata és könyvkiadója a völkish nacionalista mozgalom egyik pulzusa volt, beleértve konkrét mozgalmak megalapítását is, amikben Fritsch részt vett, s amikből tulajdonképpen a későbbi NSDAP is kinőtt – Hitler maga nagyra tartotta Fritsch munkásságát, azt a nemzetiszocialista mozgalom egyik megalapozójának tekintve. 1924-ben parlamenti képviselőnek választották a Nemzetiszocialista Szabadság Mozgalom tagjaként, a Harmadik Birodalomban pedig tiszteletére szobrot is állítottak.

Theodor Fritsch agyoncsapja a zsidó szörnyet

Mielőtt megismernénk antiszemita tízparancsolatát, érdemes A zsidó sikerének talánya című klasszikusának segítségével betekintést nyerni gondolkodásába, analízisébe – s mint látni fogjuk, a „replikálhatóság” mentén Fritsch is ugyanazon alapvető „szemitizmussal” kellett küzdjön, amivel már évezredek óta küzd az emberiség. Könyve angolul 1927-ben is megjelent álnév alatt.

Fritsch az újabb, szekuláris, faji alapú antiszemitizmusnak volt a képviselője, amit könyve elején már világossá tesz: „egy dolgot tökéletesen tisztázni kell: vallásos nézetek és motivációk nem részei ennek a könyvnek. A szerző teljesen közömbös a vallási felek iránt, és nem tud fenntartások nélkül egyikkel se azonosulni. Amikor a zsidókról van szó végig ebben a könyvben, nem vallásos közösségre gondolunk, hanem inkább egy bizonyos népre, nemzetre, fajra” (F. Roderich-Stoltheim [Theodor Fritsch]: The Riddle of the Jew’s Success, 1927, 5-6. o.) Amint arra a szerző rámutat, már száz évvel ezelőtt is felmerült, hogy a zsidók, bár mindenféle fontos ágazatra (művészetektől a gazdaságon keresztül a politikáig) komoly befolyással vannak, mégis mindenki inkább félrenéz, nehogy kellemetlenségben legyen része. Sajnos ez a mentalitás szervesen megágyaz az agresszív törtetők sikerének, amint azt az akkori hatalmi ágak árulása is bizonyítja. Fritsch szintén helyesen látja, hogy a zsidók pénzimádatának és kapzsiságának (ami, amint azt láthattuk korábban, évezredes panasz rájuk) nem a pénz a célja, hanem a pénz által elért hatalom: ezt a mai zsidó oligarchák korában nagyon jól láthatjuk. Fritsch szintén rámutat egy azóta még inkább elfajult problémára: hogy a keresztények és a fehér ember eleve hajlamos az önhibáztatásra, önostorozásra, mert önkritikus adottsága és morális alkata miatt inkább tartják sokan könnyebb útnak azt (főleg ha ez egyfajta önelégült vezekléssel is jár), mint a zsidók kritikáját, ami nem járna az „úri körök” általi vállveregetéssel, sokkal inkább kellene áldozatot vállalni érte. Az „én vagyok a hibás, nézd milyen erkölcsös vagyok azáltal, hogy ostorozom magamat” esete a helyesebb és hosszútávon fontosabb „te vagy a hibás, és ezt a problémát most orvosolnunk kell” helyett – érthető, hogy a gyávák és árulók miért választják az előbbit... Fritsch minderről így ír:


Bár Fritsch munkássága nem vallásos alapú, ennek ellenére könyvének 5. fejezetében hosszasan idéz a zsidó tanokból, és kielemzi azok moralitását, mert persze mindez elválaszthatatlan a zsidókérdéstől, főleg történelmi szemszögből. Ezen fejezetét a következő következtetéssel zárja:

 

Fritsch aztán felvázolta a korábban általam már idézett Zennert, Solowayt, Caplant, Foxmant és hasonló társaikat, mert mint az mostanra már világos lehet, a „szemitizmus” jellegének „replikációs” aránya olyan megbízhatóan magas, hogy az alább leírt évszázados profilban nagyon is mai zsidókra ismerhetünk:


A német hazafi szerint a „szabadság” és „progresszió” szavaival a zsidó „semmiképp nem teremtett szabadságot másoknak, de létrehozott egy lehetőséget saját maga számára, amivel megzavarhat és rávehet másokat arra, hogy elhagyják az időt próbált szerveződések egységét, hogy így, rendszertelenségben, elszigetelten, azok majd annál könnyebben hatalma alá kerüljenek”, Fritsch szerint ebben a felfordulásban az lesz a diadalmas, aki „a legkönyörtelenebb és leghazugabb”. (I. m., 142-143. o.)

 

Megjegyezve, hogy a kereszténység, mely egy „földöntúli idealizmus” mentén elveti a kézzelfogható világot, és hajlamos elnéző lenni, elfogadván a kisemmizettséget (ellenben a hatalomvágyó zsidósággal), Fritsch megkérdezi: „nem volt a kereszténység túlvilági vallása talán tudat alatt a zsidóság az árja nemzetekre helyezett arany béklyójának felgyorsítója?” (I. m., 189. o.) Mindez mára olyan szintre nőtt, hogy sok keresztény egyház, vezető és hívő szinte eufórikus az önostorozástól és „minden nemes érték” elveszejtésétől... Mintha erkölcsileg magasztos lenne aljasoknak és álnokoknak kiszolgáltatni eleink hagyatékát, akik aztán tönkreteszik azt, ami eredendően érték.

A szerző szerint a zsidók nem rendelkeznek egyéniséggel, csupán egy ősi „zsidó minta ismétlődései”, mechanikus emberek. Ha ez így van, az megmagyarázná miért olyan jellemző a zsidó művészetekre a bizarr, lelketlen, absztrakt forma: legyen az festészet vagy építészet, vagy akár a zene, ahogy Wagner is rámutatott. A zsidó alkotások visszatérő elemei a nihilizmus és torzság. Fritsch ezt a zsidó karaktert, az értéksemleges és egyéniségtől mentes „mechanikus összeillesztését a részeknek” társadalmi szinten is kivetítődni látta:


Mivel a zsidó sajátos alkata viszolyog a természettől, „arra vannak kárhoztatva, hogy megtévesszék azt, aki természetesen gondolkodik” – írja Fritsch. Szerinte „mivel a zsidó nem gondolkodik organikusan, és ebből adódóan nem gondolkodik természetesen, a romlatlan és őszinte ember képtelen lépést tartani spekulációival”, a zsidó gondolkodása ugyanis „perverz, elvetemült, felforgatott. Ennek eredményeképpen következtetései minden természetes logikát összezavarnak.” (I. m., 218. o.)

Egy másik azóta még inkább fontos témakört is elemez Fritsch, ez pedig a nők problematikája. Ezt két fő csoportra osztja: gazdasági és szexuális. Ahogy korábban derék nemzettársa, az antiszemita-szocialista Eugen Dühring is panaszkodott a zsidó-nő kapcsolatok problematikájáról, úgy Fritsch is fontosnak tartja minderről írni. A szerző bemutatja a zsidó gazdasági manipulációt, amivel a háztartási termékekre a férjeik által megkeresett pénzek jelentős összegeit elköltő nőket környékezik meg árusok, mely egy posztfeminista mai Nyugaton persze nagyon jól ismert: egész iparágak és reklámstratégiák léteznek a nők megcélzására.

 

Fritsch majd elborzadva írja le, hogy sajnos a német nők egy része nyitott a négerekkel való „szégyentelen” keveredésre, szerinte ez „egy melankólikus jele a nemzeti és faji önbecsülés rohamos hanyatlásának”. (I. m., 245. o.) Mindez persze azóta soha nem látott méreteket öltött és, valóban, ez a szemmel látható faji méltóság hanyatlásának biztos jele.

Ezt követően a zsidó férfiak a fehér nők, a sikszék iránti szexuális vágyódását elemzi a szerző, ami egy ősrégi és a mai napig megfigyelhető jelenség, elég csak a közelmúlt híresebb ilyen ügyeire gondolni, mint a Weinstein- és Epstein-esetek. Betekintést nyerünk több eset részleteibe, melyekben kirajzolódik a zsidók prostitúcióban való szerepe, vagy az inaslányaik kihasználása, amit jellemzően elnéznek, vagy akár támogatnak is a zsidók feleségei a szerző kutatásai szerint. Fritsch rámutat: „ez nem merő hajlam, érzéki vágy, mely a hébert a szőke nőkhöz vonzza, hanem inkább – gyűlölet és bosszú! Ezekből a nőkből annyit vágyik megrontani és megalázni, amennyit csak lehet”. (I. m., 254. o.) Nem tűnik túlzásnak a fenti következtetés, ha olyanokra gondolunk, mint a zsidó Philip Roth irodalma, vagy maga a Weinstein-ügy, ahol ez a faji megalázás és zsidó bosszú világosan megjelenik.

 

A nemes karakterű nők viszolyognak a zsidóktól, mondja Fritsch, s jobban felismerik „a zsidó természet gusztustalanságát”, mint a figyelmes férfiak, de „gyenge és hiú nők” bedőlnek a zsidónak: „Ebben az esetben úgy tűnik, mintha a fajok keverése szerepet játszana. Egy lény, mely fajilag tiszta és hű típusához, lelkesen éber a zsidó természet ellenségessége és idegensége kapcsán, és kerüli a rombolót akár tudatosan, akár ösztönösen. De a korcs vagy kevert fajban, ugyanakkor, mindez a finom ösztön, amennyire az megfigyelhető, kihalt és képtelen az ellenállásra, az így a csábító áldozatául esik.” (I. m., 264. o.)

Fritsch korában, 1910 környékén, a nők politikailag még nem voltak annyira meghatározó csoport, így egy ma már nagyon fontos probléma nem is került szóba könyvében: a nők manipulálása politikai célokra. Természetükből adódóan a nők (itt most főleg a fehér nők) érzelemalapúbbak és alkalmazkodóbbak, jellemzően a domináns réteg irányelveihez idomulnak: ha az éppen aktuális, tekintéllyel rendelkező (akadémia, média stb.) hatalmi elit kihirdet egy álláspontot (főleg, ha azt erkölcsös fényben tálalja), a nők jelentős része ahhoz idomul, s viszolyog mindentől, ami „alacsony státuszú” – mint egy politikai és kulturális „eretnek”, illetve annak álláspontjai. Köztudomású, hogy a (főleg a fiatalabb és gyermektelen) fehér nők jellemzően balra szavaznak, lásd: Lee & Ashton (Journal of Personality, 2020): „A nők aránylag jelentősen magasabban helyezkednek el az érzelmességben [a férfiakhoz képest]”; Harteveld et al. (Cambridge, 2017): „[A férfiak] valószínűbben szavaznak megbélyegzett vagy kisebb pártokra, míg a nők jelentősebb érzékenysége a szociális harmónia iránt azt vetíti előre, hogy emiatt kevésbé valószínűbben szavaznak szélsőséges pártokra”; Rosalind Shorrocks (Politics & Society, 2018): „A fiatalabb, szekulárisabb csoportban a nők jobban támogatják a gazdasági egyenlőséget és az állami beavatkozást, illetve, valamelyest kevésbé, a liberális értékek miatt baloldalibbak, mint a férfiak”.

Nem meglepő tehát, hogy a fehér nők felülreprezentáltak az utóbbi idők fehérellenes Black Lives Matter mozgalmában is, hiszen a jelenlegi hatalmi elit keretei között az az erkölcsös és domináns (nem holmi „gusztustalan rasszisták”). A Fritsch által felvázolt problémák a mai napig léteznek – sokkal nagyobb mértékben ráadásul –, de azontúl az elmúlt fél évszázadban a (fiatal, gyermektelen) fehér nő (csoportszinten) egy nagyon hasznos eszköz volt a hagyományos társadalom bomlasztásában: legyen szó a dominánsan zsidók által sikerre vitt fajkeveredésről, bevándorlásról, a deviancia normalizálásáról, a családot és nemi kapcsolatokat szétmaró feminizmusról. Ha a fehér férfi győzelemre juttatja a nemzetvédő nacionalizmust, a nők majd ahhoz fognak igazodni, de ameddig az ellenséges zsidó-globalista kör elitstátuszú pozíciókból tudja megszabni a moralitás és kultúra (s így a politika és demográfia) irányvonalát, addig ez várhatóan nem változik.
 

Aktuális példa: Fehéroroszországban is jelentős az EU-, deviancia- és migránspárti nők jelenléte a Lukasenka-ellenes demonstrációkon

Fritsch könyvében aztán végezetül kitér még egy másik folyton-folyvást felbukkanó manipulatív zsidó viselkedésre, a szánalom, részvét, igazságosság és kegyelmesség számukra kedvező kihasználásáról így ír:


Fritsch idejében pedig éppen a valóban létező orosz és ukrán zsidóellenes felkelések néha horrorisztikus eltúlzásai segítségével sikerült nekik Amerikában is jelentősen megvetni a lábukat, a második világháború óta pedig egy minden eddiginél grandiózusabb mártírmítoszt sikerült teremteniük maguk köré – a bevándorlás támogatásától, hatalmas összegeken keresztül a háborús és diplomáciai segítségig, és, mint láthattuk az első részben, akár a körülmetélés tiltásának gáncsolásáig mindenre jól felhasználható a „szegény, ártatlan, üldözött” zsidókép, ami a fehér emberre jelentősen hat.

 

Fritsch aztán előrevetíti, mi várható, ha a dolgok nem fordulnak jobbra:


A helyzet (többek között Fritsch fáradhatatlan munkássága miatt is) jobbra fordult a ’30-as évekre, de ismerjük, miként alakultak a dolgok azóta: a mai merkeli Germanisztánban már a fenti jóslatot láthatjuk annak minden borzalmával. Fritsch talán el se tudta képzelni, hogy hatalmas idegen tömegek árasztják majd el hazáját, hordákba verődve molesztálják és alázzák meg a német nőket és lányokat, országszerte erőszakolnak, bűnöznek és gyilkolnak (statisztikailag kirívó szinten), miközben a hatalmi elit azokra rúgja rá az ajtót, akik mindez ellen felszólalnak. A germánok jelentős részéből elveszett „etika és faji karakter” eredménye ez.

Zárásul Fritsch a mai fertő elkerülésének fontosságáról beszél:

 

1. Légy büszke arra, hogy német vagy, és törekedj komolyan és fokozatosan arra, hogy népünk megörökölt értékeit gyakorold – bátorság, hűség és igazmondás –, illetve arra, hogy gyermekeidben ezeket megihlesd és kifejleszd.

2. Tudd, hogy együtt minden német társaddal, függetlenül a hittől és világnézettől, egy közös, könyörtelen ellenségetek van. A neve: zsidó.

3. Tartsd tisztán a véred. Tekintsd bűnnek néped nemes árja fajtájának összekeverését a zsidó fajtával. Tudd, hogy a zsidó vér örökös, rányomva a zsidó bélyeget a testre és lélekre a legtávolabbi nemzedékekben is.

4. Segítsd német társadat, és minden a német öntudattal nem ellentétes ügyben támogasd őt, főleg ha zsidó sanyargatja. Vigyél bíróság elé minden sérelmet vagy bűncselekményt, amit egy zsidó követett el, tettben, szóban, levélben, amiről csak tudomást szerzel, nehogy a zsidó büntetlenül szegje meg országunk törvényeit.

5. Ne elegyedj semmilyen szociális kapcsolatba a zsidóval. Minden kapcsolatot és közösségvállalást kerülj a zsidóval, és tartsd őt távol magadtól, a családodtól, főképp a lányaidtól, nehogy testi vagy vérségi sérelmet szenvedjenek.

6. Ne üzletelj a zsidóval. Soha ne válassz zsidót üzlettársadnak, s ne kérj kölcsön, ne vegyél tőle semmit, és feleségednek se hagyd, hogy azt tegye. Ne adj el semmit se neki, s ne használd őt semmilyen ügyletben ügynökként, hogy szabad maradhass és ne válj a zsidó rabszolgájává, s ne segíts neki vagyonát gyarapítani, mely az a hatalom, amivel leigázza népünket.

7. Űzd ki a zsidót mellkasodból, s ne vegyél példát a zsidó trükkökről és zsidó furfangról, mert soha nem érhetsz fel az ő szintjére trükközésben, de elveszíted méltóságod és a német társaid általi megvetés lesz a jutalmad, illetve a bíróságok büntetése.

8. Ne bízz jogokat a zsidó ügyvédre, se gyerekeidet zsidó orvosra, se gyerekeidet zsidó tanárra, nehogy méltóságodban, testedben, lelkedben kár keletkezzen.

9. Ne figyelj rá és ne vedd komolyan a zsidót. Tarts német otthonodtól és szívedtől távol minden zsidó írást, nehogy lappangó mérgük meggyengítse és megrontsa családodat.

10. Ne folyamodj erőszakhoz a zsidó ellen, mert nem méltó hozzád az, és a törvény bünteti. De ha zsidó támad rád, német dühvel verd vissza a zsidó arcátlanságot. (Theodor Fritsch: Antisemiten-Katechismus, 1883, 858. o.; idézve Paul R. Mendes-Flohr, Jehuda Reinharz: The Jew in the Modern World: A Documentary History, 1980, 350. o.)