Miért lehet értelme egy olyan kijelentésnek – teszi fel a szimbolikus kérdést Bogár László –, hogy ami most történik március 9-én, a népszavazás napján, az nemcsak a kormányt buktathatja meg, hanem a fennálló rendszert is, tehát a rendszerváltás rendszerét? Azt a rendszert – hívja fel a figyelmet a közgazdász –, amely tulajdonképpen nem húsz, hanem sokkal inkább hatvan éve, az 1940-es évek végétől áll fenn. Az 1950 és 2010 közötti időszak jól mutatja a rendszer folytonosságát, amikor is a magyar társadalom hosszú távú kifosztása valósult meg.

Bogár László az MNO-nak leszögezte: világosan kiderült, ebben az időszakban az összes megtermelt jövedelem (GDP) hozzávetőlegesen az 50-es évektől a tízszeresére nő majd a 2010-ig tartó időintervallumban, „miközben a bérből és fizetésből élők jövedelmét jelentő reálbérek ebben az időszakban mindössze csak háromszoros növekedést mutatnak”. Tehát ha az összes jövedelem a tízszeresére nő amellett, hogy a legnagyobb jövedelemcsoportot jelentő réteg tízszer annyit dolgozik, de a jövedelmük csak háromszoros növekedést mutat, „ebből az következik, hogy e hat évtized alatt a kizsákmányoltságuk, a kifosztási rátájuk több mint a háromszorosára emelkedett” – magyarázza Bogár.

Mint mondta, ez a „kifosztás már az 50-es években eléggé magas intenzitású volt”, ennek mértéke emelkedik tovább jelenleg is.
 

A kizsákmányolás szintjének emelkedése nem tekinthető folyamatosnak, hiszen három kimagasló pontja is van ennek a korszaknak – hívja fel a figyelmet a professzor. Eszerint 1954–55-től 1995-ig viszonylag egyenletes a kifosztás, tehát „a Rákosi-csomag végétől a Bokros-csomag elejéig” az energiák elszívása lassú egyenletességgel történik. Bogár László megjegyzi azt is, hogy ez a folyamat nemcsak a Kádár-korszakot jelenti, hanem az egész Antall-időszakot is, „illetve Horn Gyuláék első évét is”. Vagyis – figyelmeztet a közgazdász – nem 1989–90 jelenti a határvonalat, „hanem inkább 1995–96, vagyis a Bokros-csomag” ideje. A magyar társadalom nyakába Rákosi tette az első csomagot, aki brutálisan növelte a kifosztást. Ezt mérsékelte Nagy Imre, illetve Kádár János, és e mérséklést folytatta az Antall József vezette kormány is. Tehát annyi történt, hogy „még tűrhető kifosztási szinten tartották a magyar társadalom alapvető folyamatait”.

Bogár úgy véli: az újabb roncsolást a társadalom szövetén a ’95-ös Bokros-csomag jelentette, amikor is „két év alatt újra, egészen brutálisan növelik a kifosztási szintjét a magyar társadalomnak”. Megjegyzi, itt is három ember van a történetben: Bokros indítja be a szivattyút, majd Orbán Viktor, illetve Medgyessy Péter mérsékli a satu szorítását, „egyébként nagyon helyesen” – teszi hozzá Bogár. Érdekes analógiákat mutat, Rákosi és Bokros, Nagy Imre és Orbán Viktor, valamint Kádár és Medgyessy karakterének történelmi összehasonlító elemzése.
 

Jelenleg a kifosztás harmadik „újjáéledésének időszakában vagyunk” – folytatja Bogár, aki szerint Gyurcsány a „harmadik nemzetpusztító kifosztási csomagot” helyezi a társadalom vállára. Bogár egyértelműen leszögezi: Rákosi és Bokros után Gyurcsány következik a sorban. Ugyanakkor ma még nem tudhatjuk, hogy ki vagy kik lesznek azok a személyek, akik a felpörgetett kifosztásszivattyút „leviszik a trend alá”, olyan mértékben, hogy az ismét az „elviselhető” szintre kerüljön. Bogár szerint világosan kiderül, hogy „a magyar társadalom újratermelési folyamatainak lepusztulási lejtője ezeknek a súlyosabbnál súlyosabb testi-lelki dimenziókat roncsoló csomagoknak köszönhető”, ez persze megjelenik a „lelkiállapot drámai romlásában is, vagyis a spirituális szerkezet roncsolódásában is”, ennek a kettős kivetülésében – a népesedési, illetve az egészségügyi folyamatokban. „Vagyis nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy folyamatosan kifosztják a magyar társadalom gerincét képező bérből és fizetésből élőket”, hanem mindezt úgy teszik, hogy „ezt mindig a szabadság, a jólét, a demokrácia” fogalmai mentén magyarázzák, propagálják.
 

Bogár szerint a helyzetet súlyosbítja, hogy „folyamatosan arra kényszerítik a kifosztandó alattvalókat, úgy tekintsenek a mindenkori aktuális rendszerre, hogy az egy felszabadító, jótevő” szisztéma. Holott – teszi hozzá – itt egy egységes birodalmi függésről van szó, a 40-es évek végétől a jelenlegi időkig „ez egy egységes birodalmi kifosztási rendszer”. Nem számít – teszi hozzá a közgazdász –, hogy közben a birodalom „személye” megváltozott: először a szovjet, majd a „globális hatalomgazdaság birodalma” szívja el az erőforrásokat, az eredmény ugyanolyan drámai. „Folyamatos a kifosztás” az elmúlt hat évtizedben – állítja Bogár. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a birodalom a kifosztottakkal fizetteti meg „saját kizsákmányoló berendezkedésének költségeit”. Így „működött a Rákosi-, a Bokros-, illetve ezen alapszik a Gyurcsány-csomag is”. Utóbbival kapcsolatban megjegyzi, hogy annak célja a „birodalmi sarc növelése”, aminek fő oka, hogy Kína és az iszlám felemelkedése nyomán a globális birodalom egyre súlyosabb kihívásokkal kénytelen szembenézni, és ezt igyekszik az alávetett „lokalitásokkal”, köztük Magyarországgal megfizettetni.

Bogár súlyos kritikát fogalmazott meg az SZDSZ-szel kapcsolatban is. Szavai szerint „az SZDSZ ebben a rendszerben valójában azt a szerepet tölti be, mint amit 1945–58 között a szovjet tisztek is Magyarországon, hogy „minden magyar főhatóságnál a legfőbb vezető személye mellett fizikailag is ott volt a birodalom”, és minden „döntést megvétózhatott”. Ez a legsötétebb időszaka az akkori rendszernek, ez a közvetlen birodalmi betüremkedés ’58-ban tűnik el az erőtérből. Az SZDSZ elmúlt 20 éves története nem más – folytatja Bogár –, mint a „közvetlen birodalmi erőszak betüremkedése” a magyar politikai mezőbe. Vagyis ha az SZDSZ nem jut be a parlamentbe, és végérvényesen felmorzsolódik, az csak annyit jelentene, „hogy véget ért a rendszerváltozás első jakobinus–sztálinista időszaka”.

A korrekció küszöbén?

A népszavazás egyik következménye lehet, hogy végbemegy a rendszerváltás rendszerének egy olyan korrekciója, amely lehetőséget ad arra, hogy az a „sztálinista szakaszából legalább a kádárista szakaszba lépjen át (ahol a kifosztás mértéke viszonylag egyenletes szinten és valamennyire elviselhető mértékben érvényesült) – tette hozzá. Másrészt annak a lehetősége is fennáll Bogár László szerint, hogy egy rendkívüli mértékű részvétel és az igenek hatalmas száma elsöprő erejű eredményt generál. Célzott Orbán Viktor szavaira, akinek „tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy elsöprő erejű eredményeket csak akkor várhatunk, ha elsöprő erejű a részvétel és az igenek száma”. Tehát bizonyos értelemben – teszi hozzá Bogár – „most abszolút a magyar nemzetre van bízva, hogy a változásoknak mennyire lesz elsöprő az erejük”.

Nagy erejű változásra lenne szükség, hogy „a rendszerváltás sztálinista szakaszát le tudjuk zárni”, ez pedig „már a rendszerváltás rendszerének a korrekcióját jelentené”. Ám az sem elképzelhetetlen, véli, hogy olyan erejű lesz az eredmény, ami „nem csak az elmúlt 20, hanem 60 év rendszerét is elsöpri”. Vagyis megszüntetheti a totális birodalmi függés, illetve a behódolás rendszerét.
 

Kevés a biztos tudásunk arról, hogy a magyar társadalom mennyire van tisztában saját érdekeivel, illetve képes-e teljes valójában felismerni azt, hogy voltaképpen milyen jelentősége van a népszavazásnak – folytatja Bogár. Az is kérdéses, képes-e „felülkerekedni azon a hamis érzelmi és indulati beállítottságán”, amelyen pedig át kellene lépnie „annak érdekében, hogy a hamis szembenállások felett észrevegyük a közös nemzeti célokat”. Ugyanakkor vannak jelek arra nézve – teszi hozzá –, hogy a társadalom kezdi felismerni: a „kifosztók szándékosan zavarták össze a nyelvét”. Mindezt pontosan azért tette a birodalom, „hogy az erőforrások kiszivattyúzása zavartalanabbul folyhasson”.

Bogár úgy véli, „reménykednünk kell abban, hogy ez visszafordítható” állapot, és ami most történik, „az egy rendkívül drámai megtisztulási folyamat során a magyar társadalom jelentős, eddig nyilvánvalóan félrevezetett részében, illetve meghamisított identitású, gondolkodású, hamis fogalmakban gondolkodó részeit is abba az irányba viszi”, ahol felismerik: minden szembeállító indulat ellenére elemi szintű életvédelmi, a magyar nemzet fennmaradását szolgáló összefogásra lenne szükség.

Ha egyáltalán nem lesz érvényes a népszavazás – mondja Bogár –, akkor az a magyar nemzet eddigi legnagyobb tragédiáját jelenti, hiszen azt jelzi, „nincs már remény”. Másik lehetőség, hogy „legalább ahhoz elég nagy lesz a részvételi és sikerességi arány, hogy utána már ne lehessen korrekció nélkül továbbvinni a rendszerváltás rendszerét”. Egy valóban elsöprő erejű eredmény pedig olyan bátorítást adhat a tömegmozgásoknak – akár milliós nagyságrendűvé növelve azokat –, hogy „azzal kikényszeríthetővé válik a szélsőséges birodalmi függés hat évtizedes rendszerének lezárása is”.