(Aki unja e gyenge tollú szerencsétlen erőlködését, görgessen a végére, ott üzen nekünk - ne feledjük a nevét: - Huth Gergely).

Egészen rendkívüli időszakot él meg mostanában Magyarország. Nehéz ezt megmagyarázni, különösen, hogy ne ragadjanak el a világháború előtti népi írók eszköztárába tartozó drámai érzelmek. Valami olyasmiről van szó, mint amikor a parasztember hosszú éveken át hallgatja otthon a perelést, s aztán egyszer az asztalra csap. De akkorát, hogy abból az asztalosnak is lesz némi bevétele. Valami öntudatra ébredés-féle, hogy ne mondjak túl nagyot. Ha azt akarnék, lázadásról, forradalomról is szó eshetne.

Ennek az öntudatra ébredésnek az egyik fő megnyilvánulása, hogy az ország egyszer és mindenkorra megelégelte a hülyítést. A píszíbe csomagolt urbánus maszlagot. Megelégelte a felpuhuló kádári diktatúra legutolsó kegyeltjeinek, azaz „a” rendszerváltó balliberális elit tagjainak a komplexusából, identitászavarából és önjelölt nemzetvezetői hajlamából fakadó nyűgöt. Azt, hogy csak egyetlen kánon létezik, amitől eltérni egyenlő a közéleti-szellemi öngyilkossággal.

Szóval a lenézett átlagmagyarok megrázták magukat és azt mondták: bocs, ezentúl majd mi mondjuk meg, hogy mi a magyar. Hogy nem vagyunk fasiszták, dúlt keblűek, javíthatatlan pesszimisták, semmihez sem értők, örök vesztesek (az olimpián is csak az éremtábla végén kullogók), nem vagyunk egy nagyon kis ország nagyon kis emberkéi, akiknek egyetlen esélyük a túlélésre és a holnapi marék rizsre, hogy keresnek maguknak egy ülepet. Egy kedves gyarmattartót, madámot. (Az utóbbit néhány éve zavarták el „kurvaország” lakói.)

Ennek az ébredésnek az egyik pozitív folyománya, hogy egyre kevésbé hisszük el őseinkről, hogy ők valamiféle avarszagú, fenyőmagzabáló népek lettek volna. Akik a történelemkönyveink zavaros őstörténeti fejezete szerint egyszer csak honfoglalókká és Európa legrettegettebb harcosaivá váltak a semmiből. Majd ismét végiglúzerkedték a következő ezer évet. Ehelyett ez a „hellerágnesszomorító” kutya népség egyre inkább hajlamos hinni a közép-ázsiai eredetében, amely tudományosan is egyre inkább bizonyítást nyer. Kazakisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán környékén mégiscsak olyan népek élnek, akikkel antropológiailag is igazolható rokonságban állunk. Ráadásul a hagyományaik és a történelmük is sokkal inkább beilleszthető a honfoglaló magyarok történetébe, mint a finnugorisztika elcsépelt „nyíl-nyél-nyál-nyúl” nyelvészkedése. Az pedig egyenesen csodálatos, hogy ez az újhullámos eredetkutatás cseppet sem viszonzatlan, sőt, közép-ázsiai rokonjelöltjeink előrébb is járnak, ott már kormányzati, tudományos szintre emelték, mi több, az iskolában is tanítják a magyarokról mint a nyugatra szakadt rokon népről szőtt elméletet.

Bíró András Zsoltnak, ennek a nehezen megfejthető, vibráló egyéniségnek, végzettsége szerint antropológusnak köszönhetjük, hogy ezt az őstörténeti útkeresést itthon sikerült megtisztítani az indiánokban és Jézus Krisztusban is magyart kereső hibbantaktól, és nem kis szervezőkészséggel, diplomáciai érzékkel összekötni a közép-ázsiai rokonok saját törekvéseivel. A végeredmény egészen lenyűgöző: aki ellátogatott a magyar-, hun- és türktudatú népek mozgalmának legnagyobb rendezvényére, a kétévente az alföldi pusztán összehívott hagyományos törzsi gyűlésre, azaz az ebben a lapszámban bőségesen taglalt Kurultájra, az a saját szemével győződhetett meg erről. Távoli országok legbecsesebb népzenészei, hagyományőrzői, sztárjai, íjászai és lovas sportolói lepték el Bugacpusztát, összekeveredve a magyar hobbi- és profi hagyományőrzők maskarás forgatagával. Így együtt olyan kulturális élményt nyújtva, amilyet a szürkülő és egyre kényszeresebb honi liberálisaink már régóta nem képesek összehozni. Idén végre hetvenmillió forinttal a kormány is beszállt a szervezésbe (ami ugyan töredéke a Sziget Fesztivál nevű nagyvállalkozásnak adott természetbeni juttatásnak), és Lezsák Sándor mint fővédnök megvendégelte a Parlamentben a rokon népek küldöttségeit.

Ám minél nagyobb a siker, annál könnyebb azt elrontani. Ezért is tartom fontosnak idejében figyelmeztetni Bíró Andrásékat, hogy ha ezt a páratlan mozgalmat megmérgezi a hazai szélsőjobb legalpáribb vonulata, könnyen széthullhat az új, törékeny nemzeti összefogás. Az ázsiai előadók lenyűgöző fellépései után színpadra lépő, fülbemászó nemzeti csasztuskákkal operáló, a zenei tehetséget tekintve azonban a Pa-Dö-Dővel rokon (kövezzenek meg!) Kárpátia együttes frontemberét például határozottan bokán kellett volna rúgni, amikor a családos közönség egy részét is meglepve, egészen primitíven rasszista és homofób baromságokat kezdett a mikrofonba röfögni. (Mert a nettó taplóság, kedves radikálisok, nem egyenlő a kendőzetlen, píszímentes beszéddel.)

A nemzet most zajló öntudatra ébredését jól kiszolgálva, sokéves küzdelem és rengeteg ember irtózatosan sok munkája révén létrejött egy csoda. Tessék rá jobban vigyázni!

(Forrás: Magyar Hírlap Online)